Kovács Karolina: Mítoszteremtés Oravecz Imre költészetében
A Héj (1972) „saját világát” a nyelvisége határozza meg. A kötetnek nincs lírai énje, folyamatos konstatív, tárgyilagos, leíró, töredékes képeket látunk. Habár a héj-motívumok a megismerés lehetőségének metaforái, a Héj mint cím, és a kötetben fellelhető szinonimái az elzártságot, a kimondás kényszerének hiábavalóságát, olykor csak saját magát mint határt jelzi, ami mögé nem lehet behatolni. Ezt példázzák a kötetben gyakran előforduló geometriai alakzatok, amik csak töredékes képeket vetítenek elénk, a lassan megdermedő mozdulatok, az elnémuló beszéd. A jelen nem megfogható, a múltban befejezett mozdulatokat látunk, folyamatos utóidejűség a jellemző.
A verseket egyenként szemügyre véve, a különféle tárgyak, élőlények, folyamatok olyan hatást keltenek, mintha a valóságban fellelhető önmagukat jelentenék. A szövegeknek azonban megmarad a szemantikai többértelműsége. Oravecz újraértékeli a fogalmakat úgy, hogy közben fogalmi azonosításra késztet. A felszínt láttatja, miközben fel akarja törni a héjat. A kötet jellemzői: a személytelenség, töredékesség, díszítetlen nyelvhasználat, a múltra érvényes nézőpontok, az elmúlás motívuma, az objektivitás, tartalomvesztett formák, szerepnélküliség, új nyelv, kimondhatatlanság, töredékesség, a felsorolásszerű írásmód, az elhallgatás, a misztikus homály, az asszociativitás, melyek Oravecz költészetének állandó jelzői lettek.
A második kötetben, az Egy földterület növénytakarójának változásá ban (1979) a tárgyi világ az uralkodó, az ember csak külső szemlélő . Megjelenik az élőnyelvhez hasonlítható, hosszú sorokba tördelt prózavers, és a soronként ismétléseket tartalmazó, a pontos meghatározás kényszerét magán hordozó, bölcseleti tartalommal megtöltött vers, amely a Hopik könyvében folytatódik. Egyre kifejezettebb társadalomkritika jelenik meg. A tárgyi és emberi világ közeli kapcsolata elvezetett Oravecz költészetében a mítoszok világába. A hopi indiánok mitológiáját egyéni metaforikával közvetíti. Nem valamiféle romantikus visszavágyódásról van szó, csupán szemléltet egy olyan világ közvetítésével, amelyben az ember harmóniában él a természeti törvényekkel. A kötetről írva Oravecz megfogalmazza, hogy saját „paraszti kultúrájához” akart visszajutni általa. Ebben a kötetben megkezdődik az elmozdulás a személyes jelenlét irányába, amely az utolsó ciklusban és a Hopik könyvében a közösségi létben teljesedik ki. Ez a fajta horizonttágulás, ez a kiterjedés nem csak földrajzilag, de a nyelvben is érzékelhető a kötetben megjelenő angol nyelvű versekkel. Bár nincs egységes verstípus, megállapítható, hogy a versek a prózához kezdenek közelíteni, megjelenik a beszédnyelv, sokszor szakszavakra bukkanhatunk. Megjelenik az út, az utazás tematikája, a másfelé nyitó, vezető utak lehetősége a Trakl versekben. A személyesebb narráció jelenléte az árnyaltabban megrajzolt szereplők belépését eredményezte: megjelennek a szereplők érzései, gondolatai a szövegben. A második ciklusban egyre többször találkozunk szerepekkel, akik felfedezők, gyógyszerészek, tanítók voltak. Nem szereplíráról van szó, ezek a személyek sokkal inkább jelzéseket adó alakok, akik képviselnek valamit a másik világból ahonnan jöttek, és többnyire az idegenségüket érzékeljük, amint az új világ peremére kerülnek és megpróbálnak beilleszkedni.
A Hopik könyvé ben (1983) kialakult világban az emberek harmóniában élnek a természettel, a teremtő istenükkel, a környezetükkel. Nem egy lehetséges világ víziója ez, de bizonyos értelemben ellentét, viszonyítási alapja lehet a tapasztalható világnak, amely a szerzői szándék szerint saját gyerekkorának szajlai világát idézi. Ebben a mitizált világban a funkcionalitás elve érvényesül. A teremtés legegyszerűbb példányaitól a legbonyolultabbakig, a családi együttéléstől a közösségek működéséig mindennek megvan a célja és a pontos helye, amihez igazodhat. Az igazodás irányultságát, a közösség összetartó erejét az ősi bölcsességtan adja. Erre a kötetre is érvényes, hogy a nyelviségében körülhatárolt világba csak akkor léphetünk be, ha elfogadjuk a működését. Egy körülhatárolt értelmezési rendszerről van szó, mely mítoszi jelértelmezést feltételez. Kinyilatkoztató beszédmód ez, ahol a megértés a következetes elfogadást feltételezi. Adottak a szabályokat, amelyeket követve be lehet kapcsolódni a mítosz pontosan szerkesztett világába, megérthetjük működési elveit, a mítoszi kapcsolatrendszerek felépítését.
A mitikus névalkotás, „költői teremtés” mellett a legfontosabb versszervező elem a jelentés hozzárendelése, a párhuzamos szerkesztés, az ismétlés és a felsorolás. A beszédmód személytelen, maga a mítosz, a kinyilatkoztatott világrend szólal meg. ”Esemény-jellegű” szerkesztésmód jellemzi, a történések nem személyhez kötöttek, a legtöbbször a teremtő isten, Taiova cselekszik. A könyvként, egész kötetként való értelmezés a Hopik könyve esetében is kiemelten fontos, mert az egyes darabok csak szélesebb kontextusban érvényesülnek. A ciklus utolsó darabjainál hangsúlyos, hogy nyelvtani szerkesztése a beszélt nyelvet idézi, ami a következő kötet beszédmódját vezeti be.
A kötet egészéből kiolvasható egy történeten alapuló elbeszélő szál is. A világ teremtésével kezdődik a könyv, s lassanként kiépül a mítosz szerkezete. Először a helyszíneket a törvényeket látjuk, majd megjelennek a szereplők. Lépésről lépésre az emberi élet történéseire tolódik el hangsúly: családi élet, a házastársak kapcsolata, a gyermekek születése stb. Az utolsó részben pedig már egy konkrét személy monologikus hangja szólal meg a mítoszi közegből, amely előrevetíti a következő kötet személyes, vallomásos jellegű hangvételét.
Az 1972. szeptember (1988) esetében emlékezetre épülő narrációs struktúrát figyelhetünk meg, melyre a monologikus élőbeszédet idéző szövegépítés a jellemző. A szakirodalomban fellelhető változatos műfaji meghatározások mellett kiemelhető, hogy a szövegeket többnyire líraként definiáljuk, hiszen egyértelműen egy lírai énhez kötődő expresszív funkciót betöltő, vallomásjellegű szövegegyüttesről van szó. A párhuzamok, ellentétek, belső rímek, képzettársítások, halmozások és a mondatok ritmusa is ezt erősíti. Habár a befogadás egyértelműen a vallomásosság, az önfeltárulkozó személyesség és a magyar költészetben – a szerző monográfusa szerint - a szexualitás addig ismeretlen nyelvének megteremtését vélte a kötet értékének, Kulcsár-Szabó Zoltán rámutatott, hogy a manipulált múlt történéseinek felidézése általi „őszinteség” csupán szövegszerű; azaz újra egy nyelviségében körülhatárolt kötetről van szó. A szexualitás nyelve Oravecz kortársai közül Petri György esetében is felmutatható, valamint a nyelvi eszköztelenség és a kifejezés töredékessége is párhuzamba állítható Oravecz poétikai eljárásaival. Az 1972. szeptember „verseinek” nincs címe, az első két szó kiemelten szerepel, ugyanez érvényesül a tartalomjegyzékben is. Az élőbeszéd monológjaira emlékeztető egymondatos „versek” ezek, melyekben meghatározó a mondatritmus, az ismétlés, a halmozás, az ellentétek, a mellérendelő szerkezetek, az asszociatív jelleg. Erre a kötetre is kifejezetten jellemző, hogy a szövegek csak a kötet egészében nyerik el helyüket. Egy időtlen múlt részleteiben megjelenített, szinte örökké ismétlődő történetének zárt világába tekinthetünk bele a megszólított „Te” személyváltásai, a történeti linearitás követhetetlensége és az elbeszélő saját énjének „keresése” következtében. A szövegben megteremtődött elmúlt szerelem mítosza ez, amelyben az emlékezés választott nyelvi formája, a folyamatosságot idéző, monologikus beszédmód módszere idézi vissza a személyeket, történeteket, helyszíneket, érzéseket, melyek pontos azonosíthatósága lehetetlen, éppen ezért általános érvényűvé szélesíthető. A szövegekre a magánbeszéd, a monológ meghatározása a legmegfelelőbb, melyben a körmondat a mind pontosabb meghatározás igényével sok fokozást, halasztó felsorolást, ellentétet foglal magába. Az emlékező számára a múlt elveszett, csak emlékképek, nyomok, helyek maradtak meg, egy mitikus, végtelennek tűnő történet lenyomatai, az időbeli távolság nem teszi lehetővé a múlt rekonstruálását.
A kötet első felében az emlékezés dominál, a második részben a felejtésre, a megnyugvásra irányuló törekvések vannak túlsúlyban, amik előrevetítik a Szajla-versek halászóemberének attitűdjét. A kötet végén átgondolt, tudatos elhatárolódási kísérletről van szó, amelyben eleinte az emlékek fakulása, majd lelki nyugalom vágya fogalmazódik meg. A Héj nyelvi zártsága, töredékekre bomlott, kifordított világa, az Egy földterület növénytakarójának változása c. második kötet hitelességre törekvő, objektív leírásai után melyben a civilizációkritika és az idegenbe vetettség létérzése is megfogalmazódik, a Hopik könyvének kozmikus rendezettsége következett, ahol a személyiség a közösségben oldódik fel. Az 1972. szeptemberben a lírai én, aki egyben önmagát is keresi, végül leszámol élete érzelmi kudarcaival, otthontalanságával, idegenségével, hogy az utolsó versekben megfogalmazza a harmónia, a hazatérés, a vágyott nyugalom, a szép öregség és kegyes halál reményét, amely a Szajla-versekben teljesedik ki.
Az első ciklusokba rendezett Szajla-verseket Az egybegyűjtött versekben, A chicagói magasvasút montrose-i állomásában (1994) olvashatjuk, melyek kiteljesedése, egységes világképének megfogalmazása a Halászóember (1997) c. kötetben bontakozik ki.
Oravecz gyerekkorának Szajlája már a múlté, nem visszaidézhető a maga teljességében, de nyelviségében, az emlékezés módszerével újrateremthető. Az élőbeszédet idéző, regisztráló megfigyelések, a részletekre odafigyelő felsorolások, az anaforás, leltárszerű felidézések a megőrzés, az átmentés célját szolgálják. A Halászóemberben kibontakozó „faluregény” mozaikhoz vagy térképhez hasonlítható. A falu története az emlékképek felidézésével, rokonok, ismerősök megszólításával, ismert helyek bemutatásával bontakozik ki, melyben megfigyelhetők a családtörténeti, szociografikus, történelmi aspektusok is.
Egyfajta időrend figyelhető meg a ciklusok mentén. Bepillantást nyerhetünk a falutörténet bizonyos korszakaiba, látjuk a kapitalizmus kialakulását, a kivándorlási hullámot, a „téeszesítés” következményeit. A kötet vége felé az elbeszélő, aki maga is ebbe a világba tartozott, és aki folyamatosan visszatérni szeretne, lassan saját maga, az öregsége, az elmúlása felé fordul. Az elhunyt szeretteire gyakran utalva azt erősíti, hogy a visszatérés lehetetlen, jelképesen, csak a halál után történhet meg, amikor az övéi közt temetik majd el.
Az idő múlásával bekövetkező romlás és felejtés után a múlt mozaikkockáiból, idéződik fel a szülőfalu egykori világa. Az ismert, felsorolásos, leltárszerű, tárgyias hangvételű, redukált érzelmességű emlékidézéssel, egy örökidejű, emléktérképet kapunk a gyerekkorból ismert emberekről, helyekről, régvolt élményekről, a régi Szajláról, ahol nem egy történet szólal meg, hanem külön szólamokat, kis történeteket képviselnek a gyerekkori élmények, az ismerősök, rokonok, a tárgyak, a történelmi események, a táj, az öregség, az elmúlás.
A versekben túlnyomórészt mellérendelő bővítéseket, párhuzamokat, ismétléseket, fokozásokat találunk és jellemző a tájnyelvi kifejezések, ragadványnevek jelenléte, amik gazdagítják és egyben zártabbá is teszik a szajlai világ értelmezését. Amíg az 1972. szeptember esetében a kötet utolsó darabjai a felejtést erősítik, a Halászóember esetében a megőrzés, emlékállítás, az önmeghatározás gesztusai dominálnak. A kibontakozó emléktérkép csak a nyelvként megőrzött helyre utal vissza, hiszen az egyes nevek olyan területekre vonatkoznak, melyek azonosíthatósága csak azok számára egyértelmű, akik e neveket megalkották. A megfelelő nap (2002) c. kötetben nincsenek új témák, a Halászóember utolsó ciklusának halálközeli verseit és a szajlai versek világát látjuk újra a már ismert, tárgyias, leíró, rögzítő, magyarázat nélküli, prózai intonációban, ahol a leltárszerű felsorolások folytatódnak, de a hangsúly a japán haikukat idéző, miniatűr, epigrammatikus tömörségű képeken van.
Ha Oravecz Imre helyét szeretnénk meghatározni a mai magyar költők között, akkor a kortársakat, a 70-es években vele együtt induló pályatársakat is meg kell említeni: Orbán Ottó, Tandori Dezső és Petri György, az ún. „intellektuális” líra képviselői, akik a modernség bizonyos ismérveinek átmentésével vagy éppen tagadásával, az avantgárd felől indulva a mai líratörténet kánonalakító szerzői. H. Nagy Péter: Töredékek a kortárs magyar líra paradigmáiról c. tanulmányában Orbán Ottóról azt írja, hogy modern lírai formákat éppúgy átörökítette, mint ahogyan elő is készítette azok ironikus távlatba helyezését. Fordulatot hajtott végre a költői szerepfelfogás terén, mely a hagyomány autoritását és alakítását egyaránt feltételezte. A költészet hatalma c. művében a szövegek közötti párbeszédben számolta fel a lírai én integritását. Tandori Dezső Töredék Hamletnek c. kötetétől a jelentésvesztés poétikáját, a dolgok felcserélhetőségének lehetőségét hangsúlyozza. Költeményei fragmentarizáltsága, az alulretorizáltság hozzájárult a kortárs magyar líra egyfajta "köznyelvének" kialakulásához. Petri György esetében a nyelvi eszköztelenségre, a kifejezés töredékességére és az álcinizmusra épülő retorikára hívja fel a figyelmet. Sár című kötete a lírai alany problematizálhatóságát, az intertextusok egymást értelmező játékát és a költészet tetszés szerinti alakíthatóságának nyelvi korlátait is megemlíti. „A 70-es évek kanonizációs folyamataiban is kulcsszerepet játszó Oravecz Imre költészete számít a 90-es évek távlatából az egyik legjelentősebb teljesítménynek. Míg korai kötetei egy nagy költészettörténeti periódus lezárulásáról adnak hírt, addig elő is készítik a modernség utáni versolvasási stratégiák kibontakozását. Ugyanakkor a több kiadást is megélt 1972. szeptember a modernség utáni líra egyik legegyedibb reprezentánsa, amely egyben a folyamatosan rekanonizálódó Szabó Lőrinc-költészet egy fejezetére (A huszonhatodik év) nyit horizontot. Oravecz Imre lírájának jelenléte a 90-es évek kánonjaiban igazolható egybegyűjtött verseinek (A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása) kiadása felől is. A klasszikussá avatás gesztusaként is értelmezhető gyűjtemény egyben arra is utalhat, hogy a posztmodernnek nevezhető irodalmi korszak önértését elősegítő újrakiadások eme formáció előtörténetét. Az egybegyűjtött versek szerkezete kisebb módosításokkal az Oravecz-életmű belső rendjét követi, a kötet talán legfontosabb hozadéka azonban az úgynevezett Szajla versek szerepeltetése. Ez egyben arra is utal, hogy a kötet sokkal inkább tekinthető egyfajta "helyzetfelmérésnek", mely magában foglalja a klasszikussá merevedés, a megszólíthatatlanság elutasítását, hiszen az éppen íródó Szajla-kötetnek készíti elő a terepet. Az 1998-ban napvilágot látott Halászóember ily módon – egy újabb verstípust létrehozva – az Oravecz-líra folytonos újraértelmezésének teremti meg a lehetőségét, elsősorban a költészeti memória problematikája mentén.” [54]
Oravecz Imre költészetére az első kötet megjelenésétől jellemző a „privát világ” egy „költői mítosz” kialakítása, amely csak „saját nyelvvel” írható le, amelybe kizárólag akkor léphetünk be, ha elfogadtuk a „játékszabályait”, hiszen a szerzői intenció erősen befolyásolja a befogadást. Minden könyvét kötetként kell szemügyre vennünk, az egyes darabok csak mozaikkockái a teljes képnek, ugyanakkor már az első kötetet megelőző Költők egymás közt antológia önéletrajzában kijelöli azt a helyet, viszonyítási pontot, ahonnan elindult, ahová tartott életében és költészetében, Szajlát. Szajla így lesz minden kötet esetében a kiindulópont, a kezdés és a cél, az utazás végső állomása. A második kötetben már név szerint is megjelenik a szülőfalu, témájában pedig az ember és környezete közötti elvesztett harmónia. A régvolt összhang visszaidézésre tett kísérlet a Hopik könyvében , egy fiktív, mitologikus világban teljesedik ki, ami Szajlát, saját „történelem-előttiségét” idézi, majd a szerelmi csalódásról szóló prózaversek végén megfogalmazódik a hazatalálás, a megnyugvás, az elcsendesedés, a magányos, életbölcselettel teli magatartás, ami végül a Halászóemberben és A megfelelő nap c. kötetben teljesedik ki.
[54] H. Nagy Péter: Töredékek a kortárs magyar líra paradigmáiról. 1999. 4. 61. p.