David Albahari: Különös történetek

Meg nem írt történet

Valamennyi meg nem írt történetem közül legszívesebben emlékezem arra, amelyben egy fiú és egy lány ülnek a parkban a padon, fogják egymás kezét és hallgatnak. Semmi más nem történt ebben a történetben; a lényeg a tökéletes csendben rejlett. Írói erőfeszítésemet ennek a tökéletességnek a leírására, jobban mondva a tökéletesség tökéletes leírására kellett volna összpontosítanom, mert semmi más nem lett volna hozzá méltó. A csend mindent magába foglalt, a múltjukat, a jövőjüket, a szűkölködésben töltött napokat, a bőség napjait, a közös párna melegét, a nehéz szülést, az elválást és a találkozást, a lassú távolodást, a házat a város peremén, ahol a sötétség sűrűbb volt, az ablak alatti virágágyásokat, a kötelet, amelyre a fiú felakasztotta magát, amikor kitört a háború, a nő sírását, körmeit, amelyekkel kikaparta az arcát, bizonytalan szavait, amelyekkel megpróbálta megmagyarázni a gyereknek mindazt, amit magával sem tudott megértetni: a csendet, amely a körülöttünk lévő mindenség magzata. A gyerek nézi és hallgat.

Sándor Zoltán fordítása