David Albahari: Különös történetek

A telefonkagyló

Telefonkagylóval a kezemben más ember vagyok. Nélküle mezítelennek érzem magam. Amikor a telefonkagylóba beszélek, bármit megtehetek: hódíthatok, elárulhatok, meggyőzhetek, diktálhatok. Nélküle a nyelvem megbicsaklik, dadogok, a szavaknak, főleg a hosszabbaknak, nem jutok a végére. Amikor a bal vállam és az állam közé szorítom a telefonkagylót, a jobb mutatóujjamat pedig a számok fölé helyezem, mintha éppen telefonálni szeretnék valakinek, az ügyfelek mély tisztelettel közelítenek felém, hallgatnak mindaddig, amíg meg nem szólítom őket. Telefonkagyló nélkül egyikük sem vesz észre, vagy pedig már azelőtt hangoskodni kezdenek, hogy a tolóablak elé léptek volna. Amikor a kagylót a fülemhez és a számhoz közelítem, az ujjaim hegyében érzem az erőt. Nélküle rongy vagyok. Ezért nem tartom különösnek, hogy szüntelenül azon töprengem, hogyan oldjam meg, hogy mindig és mindenhol nálam. Megfordult már a fejemben, hogy a kalapomra akasztom; vagy átdobom a vállamon, mint a parasztok a sarlót; belesüllyesztem a zakó belső zsebébe, rögtön a szívem mellé; esetleg a kezemben tartom, mint egy láthatatlan bőrönd fogantyúját. Mindebből a kalap volt számomra a legvonzóbb, de sohasem hordtam kalapot, semmilyen sapkám sincs, még olyan kötött sem, bojttal a tetején. Így hát nem marad más hátra, mint hogy hajadonfővel lépkedjek, a felemelt bal váll irányába kissé megdöntött nyakkal, és hallgassam a semmiből jelentkező hangot.

Sándor Zoltán fordítása