Benes László: '68 avagy megkésett riport egy szabadkai popfesztiválról
1. Elöljáró beszéd
Ennyi idő elmúltával eleve meddő vállalkozás lenne a múlt eseményeinek hű felidézése, mert ha az egyes parányi mozzanatok ma is elevenen élnek bennem, attól még az akkor megtörténtek többségét sűrű homály fedi; jobbára csupán a miliő, a hangulat körvonalazódik előttem. Ezért főleg érzelmeimre hagyatkozva kísérlem meg felidézni – e visszatekintő riport erejéig – , azt a reményteljes korszakot, melyet a későbbiekben reánk zúdult nehéz idők talán már el is feledtettek, ám akkor még abban az álomban éltünk, miszerint minden gyökeresen megváltozott, és közben nem akartuk észrevenni, hogy a mindenkori emberi gyarlóságok ugyanolyan kíméletlenséggel hatnak világunkra, mint annak előtte bármikor. A naiv álmodozások időszaka volt; ám nem csupán azért, mert nagyon fiatalok voltunk...
Voltaképpen miről is kívánok szólani?
A múlt század hatvanas éveinek elejére a nyugati világban az az addig még nem tapasztalt helyzet alakult ki, hogy története során még sohasem volt annyi tizenéves polgára, és a fiatalok még soha nem rendelkeztek annyi pénzzel, annyi szabadidővel, mint akkor. És ezek a fiatalok állandóan együtt akartak lenni. Mind nagyobb és nagyobb tömegben. Eszményképeik, a popegyüttesek hozták össze őket. Amikor 1963-ban Párizsban 150 000 fiatal gyűlt egybe, hogy áldozzon bálványai, Silvy Vartan és Johnny Holiday előtt, a felnőtt korosztály értetlenül szemlélte a új jelenséget. Még az akkori francia köztársasági elnök, De Gaulle is hangot adott az ifjúság, számára oly ijesztően haszontalan időtöltése feletti elkeseredésének. „ Ezek a fiatalok telve vannak energiával. Használjátok ezt ki és küldjétek őket útépítésre” – tanácsolta a tábornok.
Egyenes út vezetett innen a tömegtársadalmi zene mamutfesztiváljaihoz: Monterrey, Woodstock, Altamont. Ám akkor – az évtized végén –, a virágos köntöst viselő, érzékcsalódásos mámorba szédült poprajongók már nem csupán szórakozni szerettek volna, hanem ki kívántak lépni a felnőttek pénz orientált társadalmából is. Reménytelen harc volt ez, hiszen ők is e társadalom szerves, kitéphetetlen részei voltak.
Minket, szűkebb pátriánk ifjoncait is megérintett e változás szele. Talán soha nem voltunk oly közel egymáshoz, és a nagyvilág sem volt olyan közel hozzánk, mint akkor. Annak ellenére, hogy hajdanvolt országunkat azóta iszonyatos vérfürdő söpörte le a térképről, s ha szét is széledtünk a szélrózsa minden irányába, ezen rövid, még Tirannus félelmetes árnyékában is a végletekig bohókás éra emléke, tisztelete örökre összefűz bennünket.