Benes László: '68 avagy megkésett riport egy szabadkai popfesztiválról
3. Biztonsági szelepek

Akkorra, a testvériség-egység hamujával behintett, ám a balkáni lélek legmélyén állandóan ott szunnyadó nemzeti türelmetlenség zsarátnoka mellett – amely, beteljesítve a sokáig erős kézzel halogatott jóslatokat, végül is lángba borította a térséget – , két halaszthatatlanul megoldandó nehézség robbanékony gáza feszítette, világunk klímáját akkortájt meghatározó markáns széláramlatok között mindig biztosan balanszozó, Nagy Marsall parányi léghajóját. Mielőtt az első számú probléma, a már aggasztó méreteket öltött munkanélküliség rohamosan táguló veszélyes gáza darabokra tépte volna az el nem kötelezett országok jelzésével ellátott, ide-oda röpdöső léggömb zsákját, a legénységnek önigazgatást szavatoló parancsnoka kénytelen volt megnyitni az egyik biztonsági szelepet, vagyis törvényesíteni a külföldi munkavállalást. Kiváltva ezzel a Szovjetunió vezette gazdasági tömb, a KGST dolgozóinak megalapozott irigylését, akik már addig is úgy tekintettek az emberarcú szocializmust építő akkori országunkra, mint nyugati színvonalú mintaállamra. Mert tagadhatatlan tény, hogy a szocialista országok vezetői közül egyedül élethossziglan megválasztott elnökünk mert nemet mondani Sztálinnak, és saját útját követve egy másféle szocialista rendszer létrehozásán – munkásellenőrzés, földkiosztás, önigazgatás – munkálkodott. Ám eközben kegyetlenül leszámolt ellenlábasaival, a sztálinizmus híveivel (informbürósok) és a nacionalistákkal, akiket az 1949-től működő délszláv gulágra – a horvát Alkatraznak is nevezett – Goli otok-ra száműzött, sokszor még harcostársait, közvetlen munkatársait sem kímélve.

Miután a kegyvesztett és megvetésük jeleként csak láncos kutyaként emlegetett marsall kibékült a Szovjetunió akkor már más húrokat pengető vezetőségével, az azidáig bőven mért nyugati segély is alaposan megcsappant, és a nem a realitásokra épülő gazdaság már nem tudta befogadni az új munkavállalókat. Mindannyiunk előtt ismeretes, hogy – akár közvetlen környezetünkben is – , hányan éltek – hosszabb-rövidebb időre, vagy akár egész életre szólóan – , ezzel a kecsegtető lehetőséggel. Évtizedekig hömpölygött nyugat felé a vendégmunkások, legeldugottabb hegyi falvak írástudatlan pásztorai, iparvárosok szakmunkásai alkotta áradata. E hatalmas népvándorlás illusztrálására íme egy, ma talán humorosan csengő részlet a Magyar Szó, 1968. május 4-én megjelent szombati számának KÉRDEZZ – FELELÜNK rovatából:

„Egy évvel ezelőtt mopedet vásároltam, s körülbelül tízezer kilométert tettem meg vele. Most Németországba megyek munkára, és érdekel, hogy mennyi vámot kell fizetnem a mopedre. Azért akarom magammal vinni, mert munkahelyem hét kilométernyire lesz lakásomtól.” – tudakozódik egy topolyai hölgy.

A másik sürgősen orvosolandó gond az volt, hogy az itteni ifjúság a jóléti társadalmakkal, vasfüggöny mögötti sorstársaitól összehasonlíthatatlanul szorosabb kapcsolata révén, első kézből kapta és fogadta el az ott kibontakozott ideológiai irányzatokat, majd ezen mozgalmak eszméivel felvértezve bírálta, majd nyíltan szembe is fordult az akkor már úgyszintén a nyugati polgári társadalom életmódját majmoló, vénülő pártvezetés tagjaival, akik ezen új nézeteket sehogyan sem tudták beilleszteni meggyökeresedett, véglegesen lezártnak vélt doktrínáik közé. Még saját szervezetükben, az Ifjúsági Szövetségben is süket fülekre találtak a fiatalság időszerű gondjainak napirendre tűzésére tett kísérletek. A Plavi vjesnik zágrábi ifjúsági hetilap A fiatalok és a világ, amelyben élnek című közvéleménykutató rovatában egy tizenkilenc éves diáklány így nyilatkozott erről a nagyfokú érdektelenségről:

„Az ifjúsági szervezetek kiemelkedőbb vezetői már jócskán megöregedtek, nagy fizetéseket vesznek fel és Peugeot-kkal furikáznak. Az, hogy valaki részt vett-e munkavállaláson vagy sem, magánügynek számít. A fiatalok Kommunista Szövetségen belüli tevékenysége főképpen a szervezeti szabályzat és más elméleti kérdések megvitatásából áll. Még egyszer sem mondták ki, hogy ténylegesen mit várnak el tőlünk és mire is kellene törekednünk?”⁴ (a szerz. ford.)

Hogy a pártból ily módon kirekesztett fiatalok lázadásban keresték a megoldást, az már a dolgok logikája szerint következett.

1968-ra a legtömegesebb ifjúsági mozgalom kétségkívül az egy évvel korábban San Francisco Haigh Ashbury nevű óvárosából az egész világra kiáradó Flower Power⁵ lett. Ezen értékromboló ellenkultúra képviselői, a hippik⁶ a szeretet eszköztárával, ám túlságosan naivan vették fel a harcot szüleik anyagias életvitelével szemben, vagyis lemondva jólétről, tekintélyről, kommunákba verődve élték a megállapodott közösségi normáktól tökéletesen független életüket, amely szabad szerelemből, nyílt kábítószerfogyasztásból és a már túlzottnak mondható amerikai tisztálkodási szokások teljes mellőzéséből állt. Ugyanis ekkor már a szabadidő-kultúra – amely épp Kaliforniában volt a legkifejezettebb – , talmi neonfényében sütkérező ifjúság igencsak kiábrándult az Államok sikerorientált társadalmából. Ehhez a csalódottsághoz nagyban hozzájárult Kennedy elnök néhány évvel korábban bekövetkezett tragikus halála is, mivel a közélet veszélyesen burjánzó vadhajtásait kíméletlenül lenyisszantó, békére, kiegyezésre hajló politikája reménysugár volt az amerikai, és nem csupán az amerikai fiatalok számára. ( Még ma is őrzöm a Life magazin megrázó képsorokkal illusztrált, Kennedy- gyilkosságnak szentelt számát, amelyet egy akkori osztálykiránduláson kaptam a belgrádi nemzetközi vásár USA-pavilonjában). Amikor a merénylet áldozatául esett, már életében legendává vált, fiatal elnököt követő Johnson-kormány belépett a vietnami háborúba, az elégedetlenség nyílt ellenállássá fajult, a sorozólapok nyilvános elégetéséhez vezetett és háborúellenes tiltakozó menetekbe torkollott. A vietnami néppel való szolidaritás jegyében hatalmas tömegeket megmozgató tüntetésekre került sor a magát önkényesen szocialista béketábornak nevező pártállamok tömbjében is, persze ott már a hatalmi apparátus gondos szervezésében.

Miközben Pesten a sötét kapualjakban székelő feketézőknél lehetett csak egy-egy angolszász kislemezhez hozzájutni – '72-ben a végtelenül hosszúra nyúlt köztársaság-napi ünnepek alatti, az akkor már orvostanhallgató M-hez történt debreceni látogatásomkor, az általam eladásra kínált és az ottani diszkóban pillanatok alatt szétkapkodott jugó kiadású külföldi hitek⁷, akkora pénzösszeghez juttattak, ami bőven fedezte ott-tartózkodásom költségeit – , addig a mi hajdanvolt országunkba szabadon áramolhattak be a nyugati sajtótermékek, játékfilmek, és amellett, hogy a hazalátogató fiatalabb vendégmunkások széltében-hosszában terjesztették a külhonban elsajátított életstílust, a tetejében még útlevelünkkel is kedvünk szerint utazhattunk a világban.

Mindez hozzájárult ahhoz, hogy nálunk a hippimozgalom, ha főképp külsőségeiben, de termőtalajra lelt, és oly gyors növekedésnek indult, aminek következményeképpen a pártvezetés hivatalos ideológusai is kénytelenek voltak állást foglalni ez ügyben. Mint ahogyan az újvidéki Filozófiai Kar tanárai a Kommunista 1968.május 2-i számában megjelent interjúban⁸ elfogadják azt a szociológiai állítást, miszerint a hippik egységes kultúrát alakítottak ki a világban, amely vegyülete a Kelet és Nyugat civilizációjának, illetve Norman Mailernek, a regényírónak – aki maga is alaposan kivette részét abból az 1967.október 21-én Washingtonban rendezett, a vietnami háború ellen tiltakozó békemenetelésből, melynek végcéljánál, a Pentagonnál, a tüntetőkkel oly kegyetlenül leszámolt a rohamrendőrség és a katonaság – , pontosabb megfogalmazásában ez „az új nemzedék jobban hisz a technológiában, mint előtte bárki más, de ugyanez a nemzedék hisz az LSD-ben, a boszorkányokban, a primitív törzsi bölcsességben, az orgiában és a forradalomban is” ⁹ Hogy a cikkben megszólaló pártideológusok a virágmozgalom egyik célkitűzését, a munkátlanságot valamiképpen beillesszék a kommunista tanok közé, hozzáteszik; „hasonlóságot látnak ebben Marx Német ideológia című művének koncepciójával, amely olyan társadalmat vázol, amelyben minden ember azt csinálhatja, amiben öröme telik, ami boldoggá teszi”. Addig egyeznek a szocialista tábor többi vezérideológusának azzal az akkor már általánossá vált álláspontjával, miszerint a „hippi mozgalom egyik változata a tőkés társadalom bírálatának, s e társadalom dehumanizáltságára hívja fel a figyelmet”, ám elismerik a Flower Power-nek a szocialista társadalomban való létjogosultságát is, hiszen szerintük a hippikultúra „nem más, mint reagálás a polgári társadalom életmódjára, arra az életmódra, amelyet úgyszólván mi is eszményinek fogadtunk el”. Ebből arra, a csúcsvezetés által sugallott következtetésre jutnak, hogy a fiatalok elégedetlenségéből táplálkozó immár magát a léghajót is veszélyeztető – gáz állandóan növekedő nyomásának csökkentésére elengedhetetlenül szükséges egy létfontosságú szelep megnyitása, vagyis: „ Lehetőséget kell adni az ifjúságnak, hogy kinyilvánítsa álláspontját, hogy kifejezze ellenkezését. A mi önigazgatású rendszerünket is erre kell irányítanunk...”

Ám akkoriban mi a gimiben semmit sem tapasztaltunk ebből a párt nómenklatúrája által megelőlegezett fene nagy szabadságból, hiszen még az olyan elemi személyiségi jogainkat megnyirbáló, külső megjelenésünket drákói szigorral szabályozó rendelkezések ellen sem emelhettük fel szavunkat, mint amilyen a farmer és a hosszú haj viseletének, a diáklányok esetében pedig a miniszoknya, valamint a szemfestés tiltása volt. A tantestület e rendszabályok mellett még az ún. iskolaköpeny viselésének kötelezővé tételével is igyekezett gátat szabni az öltözködési hóbort terjedésének. Aminek következményeképpen – ne feledjük: akkor már nagyban hódított az egyenruha és a Maodivat – fémgombokkal gazdagon kivarrt, ám egymástól merően eltérő szabású zubbonyban feszítettünk az órákon. A tanulók különc öltözködésének megítélésében mára sem sokat változhatott a pedagógustársadalom (egyes) tagjainak szemlélete, hiszen a TV-ben minap erről a témáról lefolytatott vitaműsorban a már az EU-hoz csatlakozott Magyarország egyik tanintézménye tanárának szájából hangzik el az az okfejtés, miszerint ők abból a megfontolásból helytelenítik a szokványostól eltérő ruházatot, miszerint a külső megjelenés nagyon is sokat vethet a latba diákjaik későbbi életpályáján. Ki gondolta volna, hogy az úton-útfélen belénk sulykolt szólás: nem a ruha teszi az embert, nem fogja kiállni az idő próbáját.

Amikor kiszabadulván a máskülönben nyílt vitára mindig hajlandóságot tanúsító, jellemszilárdságban jeleskedő oktatóim hatásköréből, a nyári szünidő vége táján, a már megfelelő hosszúságúra serkent hajkoronámmal büszkélkedve, kimerészkedtem az esti korzóra¹⁰, akkor meg a rendőr oktatott ki afelől, miszerint szolid fiú létemre, enyhén szólva is elítélendő külsőmnek köszönve, miért akarom magam erőnek erejével a huligánok táborába sorolni?! Másrészt igencsak mulattatott öltözékemnek az – e, még tájunkon frissnek számító életstílusról mit sem sejtő – , emberekben kiváltotta, egymástól homlokegyenesen eltérő visszahatása, a pesti Operában térdig érő teddy boyos zakóm láttán egymást kuncogva bökdöső szovjet kiskatonáktól kezdve, az ugyanaznap délelőttjén egy behavazott óbudai vendéglőben apám joviális festőbarátjának, kabátomra utaló, azon jóindulatú kérdésén át: netalán lovassportokkal foglalkozom-e, egészen Az alvilágnak nincs romantikája refrénű régi kuplét ebéd alatt csak nekem játszó vendéglátóipari zongoristáig. Egyébként mi, az időszerű divatot hűen másoló kisvárosi ficsúrok pazar gyöngyökkel díszített, házilag varrt virágmintás köntöseinkben – ezen az őrült cukrász rémálmát megvalósító cuccainkon végsőkig felháborodott – provinciális nézőseregünk előtt defilírozva, a fényképezőgép lencséje előtt virágkoszorúval fejünkön pózolva, valamint a szombat esténként a főtéri önkiben vásárolt üveg cherry brandy a park fáinak sötétjében való elfogyasztásával járultunk hozzá a Flower Power szűkebb pátriánkbéli népszerűsítéséhez. Néhanapján még a szabad szerelem örömeiből is kivehettük részünket, a szexuális forradalomban – kezet a szívre – nálunk sokkalta elkötelezettebb tini leányzók jóakaratából. És éjjel-nappal hallgattuk eleinte inkább a kommersz esztrádhoz húzó időszerű áramlat, a rádióadókon még manapság is előszeretettel sugárzott, himnusszá vált dalait, mint amilyen a Scott McKenzie-től a San Francisco, Wear Some Flowers In Your Hairs¹¹, mivel a popipar, látva az óriási üzleti lehetőségeket, a kezdetektől fogva igyekezett kielégíteni ezen életvitel követőinek igényeit. Természetesen léteztek már a hippikultúra ihlette értékesebb művek is. A Beatles 1967-es Sergeant Pepper's Lonely Hearts Club Band¹² nagylemezének szerepe kikerülhetetlen a hallucinációkból táplálkozó pszichodelikus¹³zenei irányzat kialakulásában. '67 különben is a virágmozgalom kulcsfontosságú éve volt: All you need is Love¹⁴ üzente a világnak az első műholdas tévéadásban már virágos cuccaiban pompázó Beatles egy hippikkel zsúfolt stúdióból; a háromnapos Monterrey-i popzenei fesztiválon ekkor mutatkozott be a végletekig hippi Janis Joplin, az első női rocksztár; Ezek a fiatalok című film és az azonos címet viselő első magyarországi beat LP bemutatója, melyhez az ironikus hangvételű, szabadszájú, sőt már a rendszert is nyíltan bíráló dalok többségét a Szörényi-Bródy szerzőpáros szállította. Habár a hippi szubkultúra egyértelműen a romantikus gondolkodásmódot helyezte előtérbe, a sokkal progresszívebbnek bizonyult underground¹⁵, szintén létjogosultságot nyert abban az egy új világ eljövetelét türelmetlenül váró korban. Annak ellenére, hogy LSD-utazásain az egész nemzedék lángésznek hitte magát, az abban az időben megtartott és a totális szabadság jelképeivé vált százezres popfesztiválok – Woodstock (1969), Wight-sziget (1970) –, csupán a mákonytól akaratát vesztett tömeg szabadideje eltöltésének piaci értékesítésére szerveződött társaságok óriási üzletei voltak. Így a hiszékeny lázadók tulajdonképpen a saját csapdájukba estek. Azok az együttesek, amelyek nem tudtak átállni a hippi kultúra irányította új hangzás hullámhosszára, eltűntek paradox módon szintén a virágnemzedék által erőteljesen támadott – , koncernek irányította popüzlet süllyesztőjében. Akik nem bírták az ezen gépezet diktálta tempót, kihullottak a sorból: 1969-ben hunyt el Brian Jones, a Rolling Stones szólógitárosa, 1970-ben halt bele herointúladagolásba Janis Joplin, tíz nappal később hasonló körülmények között távozott az élők sorából a megismételhetetlen gitár virtuóz Jimmie Hendrix, 1971-ben pedig Jim Morrison a Doors hírhedt énekese. Azok a szerencsések pedig, akik menedzsereiktől önállósulva, manapság is virágzó rockbirodalmat építettek ki, mint az eleinte kezelhetetlennek tűnő, a polgári életmódot kipellengérező Rolling Stones, ugyanolyan kíméletlen üzletemberekké váltak, mint akiket azelőtt oly elszántan ostoroztak.

Tudni kell azonban azt is, hogy a munkanélküliség és a társadalmi viszonyokkal elégedetlen ifjúság problémája szorosan összefüggött egymással, hiszen abban az időben a gazdaságban és a közszférában még sok képzetlen, jobb esetben gyorstalpaló tanfolyamokat végzett, vagy oklevelét gyanús módon megszerző, kulcspozíciójához pártmunkásságának jutalmaként, a népfelszabadító háborúban szerzett érdemeiért hozzájutó káder vándorolt az egyik vezetői beosztásból a másikba, megakadályozva ezzel a fiatalok érvényesülését. A hatalom részéről azonban, ha látszólag szabad folyást is engedett a nyugati áramlatoknak, az szóba sem jöhetett, hogy kipróbált híveit, a tőlük netalán eltérő eszméket valló fiatalabb szakemberekre cserélje. Mivel a hidegháború enyhülésével a nagyhatalmaknak sem volt már elsődleges érdeke akkori államszövetségük minden áron való támogatása, a múlt század hetvenes éveinek derekára leállt az el nem kötelezett ország gazdasági fejlődése; ekkor a diktatórikus vezetés is – mert bárhogyan leplezte, az volt a javából – , bekeményített a másképp gondolkodók irányában. De hiszen a kezdettől kudarcra ítélt, a társadalomból való kivonulást, a mindennemű reális alapot nélkülöző, az eszményi világ megvalósítását hirdető ideológiára épülő hippi éra is véget ért már akkor. A virággyermekek többsége feladta elveit, és lemondva lázadó magatartásáról, elfogadva a fogyasztói értékrendet, visszailleszkedett a jóléti társadalomba, kisebb, szociálisan érzékenyebb részük pedig a különböző környezetvédő és globalizációellenes mozgalmakban vállalt szerepet. Bár ismeretségi körömben még a legfiatalabb korosztály képviselői között is vannak néhányan – bizonyára azért, mert összehasonlíthatatlanul sötétebb a jövőképük, mint nekünk volt akkor, a hatvanas évek második felében – , akik követendő példát látnak a hippik nihilista, a gyertyát mindkét felén égető életszemléletében, ám e hajdanvolt formaromboló szubkultúra eredeti célkitűzései már majdhogynem ismeretlen előttük. Viszont csodálkozva olvasom, hogy még léteznek a szerelem generációjának késői, egyenesági leszármazottai is. Azonban az ellenkultúra utolsó oázisa, a Koppenhágában 1971 óta létező Christiania hippi-enklávé is, úgy tűnik, most végnapjait éli, mivel a dán kormány eltökélt szándéka eme szabad és mindenkitől független városrészben is érvényt szerezni az állami törvényeknek, értsd ez alatt: bérleti díjat fizettetni az elfoglalt épületek után. Ám az érthetetlen számomra, hogy a kizárólag a fogyasztói értékrendet dicsőítő, egyedül a pénz egyeduralmát elismerő, a szükségtelen anyagi javakat halmozó, manipulált alattvalókat tenyésztő, az egyenkultúra világbirodalmát építő ma társadalma, miért csak most, szinte megkésve, akarja ellenőrzése alá vonni – ha csupán egy busásan jövedelmező turistaattrakcióról légyen is szó – , e parányi szabad földet, ahol talán még érvényesülnek a személyi jogok és nincs totális megfigyelés alatt senki sem?!

⁴ Plavi vjesnik, 710.szám, 1968. május 6.
⁵ Virághatalom
⁶ „ A hippi a hippsternek kicsinyített formája, ezt a szót úgy lehet lefordítani: az, aki tud.” ( Az ifjúsági kulturális mozgalmak értelme, Kommunista, a Jugoszláv Kommunista Szövetség Lapja, 1968. május 2.) „ A Greenwich Village – ben a bohémeket hippeknek hívták. ” (Raoul Hoffmann: Rock-sztori, Gondolat, Budapest, 1987) „ a fiataloknak azon rétege, amelyet először hippostereknek, aztán beatnikeknek, majd hippiknek neveztek.” (Norman Mailer: Az éjszaka hadai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988)
⁷ hit ang – felkapott könnyűzenei szám, sláger
⁸ Az ifjúsági mozgalmak értelme
⁹ Norman Mailer: Az éjszaka hadai, Európa Könyvkiadó, Budapest 1988.
¹⁰ korzó ol, társasági érintkezésre is szolgáló divatos sétány ( Bokos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémia, Budapest 1978 )
¹¹ San Fransisco, tűzz virágot a hajadba (a szerz. ford.)
¹² Bors őrmester Magányos Szívek Klubzenekara (a szerz. ford.)
¹³ tudattorzító (a szerz. ford.)
¹⁴ Mindannyiotoknak szüksége van szerelemre
¹⁵ földalatti, a polgári lét ellen való lázadás egyik formája és művészeti irányzata

<| 2. Éljen Május 1. || 4. Palicsi kissrác |>