Jódal Kálmán: Etil-vanillin
Vokovizuel
Jutka Sch. a padlón ülve hablatyol.
Tudom, miért ivott.
Betegesen fél, hogy rossz véleményem van/lesz róla, noha ő akart meglátogatni.
Nem lep meg: Methadon-terápiás ex-narkós lett az elmúlt évtizedek során, és nagyon régi emlékek fűznek hozzá.
Mellesleg holtbiztos, hogy sokan kirúgták már, látom, érzem rajta.
Majdnem sír, mikor mesél, de azért tartja a maradék méltóságát, amit mellesleg nagyon becsülök.
Cérnavékony hangon hirtelen két kapszulát kér a pszicho-stabilizátoromból. Nem tudok elég bölcs lenni, adjak-e neki. Végül adok.
A tabi-és kapszula-, miegyéb-halom fölött suttogom.-Pain…Pain,vazze.
Nem marad sokáig.
Mert beteg a zombigyereke.
Ahogy elillan (olyan szemmel, mint a macskáé), Nicolaus, a halottlátó csönget a kapuból. Beengedem.
Megérzi a tucat-parfüm szagát. Azt is kiszedi belőlem, ki járt itt. Valami eszelős tekintettel elröhögi magát.
– Narkós kurvákat fogadsz? A szemed is kilopja, meglátod.
Nagyon szigorú arcot vágok.
– Ez a lány – mert nekem lány – soha nem volt kurva, és semmit sem lop el, az biztos.
– Ezt ki mondta, ő?
– Igen. És én hiszek neki. Különben is mondtam, rég methadonos. És elég ránézni, benne van a világ összes fájdalma és nyomorúsága. Mellesleg kötőtűvel átszúrta a homlokom közti nanochipes osztrigakocsonya-állományt. Jó lány.
Nicolaus még tébolyultabb tekintettel vállat von.
– A te dolgod.
– Még szép.
Utána a szokásos intellektuális, vagy kvázi-intellektuális szófosásunk folyama következik – melyet mellesleg a bolondulásig kedvelek, N. nagyon tájékozott szinte minden humán és egzakt tudományban, ezért is tűröm a zűrös, szórványosan szélsőjobbos megnyilvánulásait.
Míg csak át nem lépik a már idegileg tolerálhatatlan határt. Akkor nehéz szívvel, de simán seggbe rúgom. Ki, az antivilágba.
Váratlanul azt mondja, sürgősen mennie kell.
Épp a fürdőszobából jövök vissza, ahol a tükörre firkantottam:
Absolut No Why
Absolut Vodka
Döbbenten látom, a könyvespolcaim legközelebbike foghíjas.
„Mi volt ott, mi volt ott? Hát persze: a Vokovizuel c. kötet. Igen. Az.”
Forog az agyam, mint egy fölturbózott streampunk gőzgép.
Öt perce még ott volt. Vagyis Nicolaus enyveskezű. Nem, ez nonszensz. Évek óta bejár a házamba. Ráadásul ha valami, hát ez a tematika százszázalékosan hidegen hagyja.
Nem értem, mi ez az egész. A narkósok, azok tudom, hogy zömmel lopnak. És volt egy kleptomániás haverom is. De ez?
Aztán bevillan.
Nicolaus szerencsejátékos.
De pont ezzel a régi, igen szűk profilt érdeklő, vagyis olcsó, és szinte senkinek sem kellő, részben elavult könyvecskével akarja törleszteni az adósságát? Baromság.
Pedig ő vette el. Tőlem. A haverjától.
Miközben a kapuhoz kísérem, az az érzésem, mintha valami nyúlós, tapadós ragacsban lépkednék.
Végül elhatározom, nem leszek szívbajos.
– Légy szíves, nyisd ki az aktatáskád.
– Mi ez?
– Csak egy apró, barátságtalan gesztus. Nagyon haragszom.
– ?
– Na, add vissza könyvet, amit elvettél.
Nicolaus az arcomba köp.
A hajába markolok, és húzni kezdem. (Még nyiszlettebb, mint szerénységem.)
– Én csak… - és előhalássza a Vokovizuelt. Először ide akarja adni, aztán dacosan visszahúzza hosszú, karmos mancsát.
– Szemét alak vagy. Semmit sem értesz. Egy szikrányi tapintat, vagy empátia sincs benned.
Dulakodunk. Megpróbálom kitépni kezéből a kötetet.
Sikerül.
Darabokban.
A Vokovizuel lapjai, sűrű füstöt okádva, szikrázva széthullanak.
Hirtelen megváltozik az egész környék.
Este van, de most valami tompa pirosas fény pislákol mindenütt, a kertes utcám pedig egy aszteroida felszínére hajaz.
„Nem, ilyen nincs. Ez így túl olcsó” – gondolom, de azért feláll a hátamon a szőr. Ráadásul a kerítéskapu előtt hirtelen szúrós tekintetű, rosszindulattól sütő, háromméteres habszivacs-Jutka Sch.-Hófehérke nő ki a betonból és hörög-jajong-süvölt, az egyetlen időnként kivehető értelmes szófoszlánya a „Route 66”, közben a legüdébb gonoszsággal nagyokat csap felénk a nagyestélyi-kesztyűs jobb kezében lévő biciklilánccal.
„Vokovizuel” –suttogom izzadva. „Fónikus költészet. Ez tényleg az.”
A ház felé menekülünk, amely olyan hangokat hallat, mintha férfit dugnának, majd vinnyogásba csap át, és közben úgy hajladozik, mintha őt is basznák.
A tésztaszerű falak közt a jogimatrac-szerűen süppedő lépcsőkön rohanunk a manzárdomra.
Fent a bejárati ajtó tárva-nyitva liheg, kaffog, bent pedig a földön mindenfelé megkötözött halottak, akikről valahogy tudom: ártatlanok.
Bukdácsolva érjük el azt az ágyamat, azt amely közelebb van az ajtóhoz, és mindig bevetetlen, de most az az egyetlen stabilnak látszó pont.
Cipőinkkel összesározzuk a lepedőt, de ez most a legkevésbé fontos. Nicolaus a morzsolódó mennyezetre bámul, talán valakihez fohászkodik, én a tésztaszerűen nyúló falat bámulva suttogom.
– Vokovizuel. Biztonságban vagyok, biztonságban…
Nicolaus hirtelen élesen felnyerít és én ugyanolyan harsányan vele röhögök.
Lelépünk az ágyról, és az alvadt vérbe burkolt hullákat kerülgetve a fürdőszobába osonunk.
Nicolaus fekete szájrúzzsal kifesti magát.
– Ha én nem improvizálok, semmi sem történt volna.
Részben-kiborotvált fejünket szemlélve a céltalanság, a fölöslegesség és az értelmetlenség, valamint a fájdalom nevű mondén fantom-huszárokat simán lehúzom a klotyón, majd durcásan rávakkantok.
– Az antikvár könyvemet persze hanyagolhatom. Rohadék vagy, tudod?
A fürdőkád lefolyórózsájából olyan hangok hallatszanak, mint egy pornófilméből, csak kép nincs hozzá.
Kintről géppuskaropogást hallani.
– Fónikus költészet – köpöm be – Ha érdekelne, mi folyik odakint, az már beleférne a Vokovizuel kategóriájába.
Aztán, a betört dupla tejüveg ablakokra pillantva, átvágott torokkal újra röhögünk egy hatalmasat.
A sötét anyagot nyeldekelve, a sötét anyagban hancúrozva, így van ez rendjén.
< Zselékockába dobozolt alkonykrém | Tanz mit mir >