Jódal Kálmán: Etil-vanillin
Öröm
XO a Párizsi Kommün utca előtt megállítatta a fehér taxit, fizetett, és kiszállt. Szinte hajszálnyira azonos módon, mint a múltkor, mintha ugyanazt a filmet nézné újra a YouTube-on: ugyanazzal a fuvarozó-szolgálattal, majdnem ugyanannyiért, s majdnem ugyanabban a szerelésben, mint előző nap, hasonló időpontban, csak kb. egy fertályórányival később.
Apró különbségek azért akadtak: a járművezető szabad bőrfelületén látható, absztraktba hajló, teljesen stilizált tetoválásai (a múltkori forradásos arcú volt), és XO is más nadrágtartót vett fel: is a múltkori tompán schwartz helyett ezúttal skótkockásat csatolt a nadrágszegélyeire.
A legelső, immár kemény 35 éves, vagyis ősöreg-számba menő emeletesház-matuzsálemnél XO egy pillanatra felvonta a szemöldökét.
SVE DOBRE STVARI SU CRVENE*:
MARLBORO, FERRARI, COCA-COLA, KOMUNIZAM
XO megállt két percre.
Ez a Graffiti valahol ’88-’89 tájékán (anno ironikus-szellemeskedő mellékzöngével) díszítette ugyanezt a tűzfalat.
Sokáig.
Aztán átmeszelték.
Amiket pedig utána firkáltak a helyébe, azokat az okádékokat úgy is hagyták bő két évtizedig.
Tegnap azonban még – XO ebben bizonyos volt, hisz minden kedden és szerdán, nagyjából ugyanebben az időben erre haladt el – egy rakásnyi olvashatatlan, kibogozhatatlan, új generációs falfirka virított még ugyanitt, ahogy mellesleg már jó ideje.
Ez, amit most ismét itt lát, pedig rég kósza enyészetté vált a Kronosz fövenyórájának süllyesztőjében.
Mégis újra itt van, szemszárazság-kúráló cseppekkel kombináltan reggel jól átmosta a kontaktlencséit, nem hallucinálhat.
Átlépdelt a rég megboldogult pázsit-fragmentumokon és megérintette a hőségtől szinte gőzölgő graffitit.
Sziszegve kapta vissza a tenyerét.
A betűk csíptek, mint a kénsav, és vérízűnek bizonyultak, ahogy az ujjain végigfolyt származékukat rémült-kéjesen megízlelte.
Befordult a sarkon.
A legelső háztömb bejárata előtt egy gyorsfagyasztott, kivájt szemű neon-arkangyal hevert és nyöszörgött.
XO telepatikusan felfogta, őt hívja, nem bármelyik véletlen járókelőt (igaz, más járókelő nem is lézengett a környéken, még mutatóban sem, mintha kijárási tilalom lett volna érvényben).
Rövid gondolkodás után odabóklászott hozzá és leguggolva fölé hajolt.
Az eltorzított neon-arkangyal a legkeményebb szorítással vérző mellkasába nyomta a fölé guggoló fejét.
„Tiszta Cartoon Network”, futott át XO kobakjában, de eszébe sem jutott tiltakozni, ellenállás nélkül integrálta arcát a foszforeszkáló Lény üdén gőzölgő, vérző mellbimbói közé. Kótyagosan, hullámzó, párolgó tavirózsák közt úszkált, mint valamiféle furán modifikált Karib tengerben maszk nélkül búvárkodna, s neki magának is kopoltyúi lennének, angyalkopoltyúi, neonarkangyal kopoltyúi. A Lény végül kirángatta XO fejét a mellkasából.
A lágyan pislákoló, félholt angyalszerzet immár normál hangon suttogta: Húzz el innen, míg nem jársz úgy, mint én! Aztán megváltoztatta a hangját, immár ércesebben, zörömbölve hörgött: Kövesd. Kövesd a jeleket.
– …Milyen… milyen jeleket?
– Tűnés!
XO gyorsított léptekkel folytatta az útját. Egy néhai osztálytársnőjét látogatta rendszeresen, aki innen ötpercnyire lakott. Útközben, a rombusz alakzatú, fehérre lakkozott fém trafikszerűségben vásárolt egy doboz 100’s Bond Ultra Light-ot és sietve rágyújtott.
Muszáj volt.
Az egyik, általa jól ismer épület helyén betontölcsér tátongott, a neofuturista stílusban épült, jobb napokat is látott, de az utóbbi időben önkiszolgálóként funkcionáló épület helyén Kawasaki-márkabolt csillogott friss, még szinte szűzen fényes üveg-műanyag kelyhében. A mikro-játszótéren két tíz év körüli gyerek machetevel aprított egy sakált, míg a másik sakál vicsorogva, ugrásra készen XO-t fürkészte.
XO felüvöltött, odafutott a gyerekekhez, akik időközben már befejezték a befejezni valót, kikapta egyikük kezéből a „játékszerét”, és véghezvitte azt, amiről azt hitte, hogy sosem sikerülhet: némi közjátékot követően végül lemetszette a sakálfejet, majd a semmibe bámulva ismét rágyújtott.
A gyerekek először csak némán pislogtak, aztán dédelgetni, puszilgatni kezdték a sakálfejeket. Utóbb görgetni, majd rugdalni kezdték őket, végül felemelték és a legkomorabb, legérdeklődőbb figyelemmel, ahogy csak a gyerekek tudnak, öngyújtóval az üresbe bámuló véreres szemgolyók perzselésébe kezdtek.
XO eltaposta a cigarettáját, majd ismét rágyújtott. Vacogtak a fogai.
Igaz, legkésőbb 23-24 évesen kénytelen volt kifejleszteni egy szintetikus álSvejki-ÁlBiedermanni pótagyat-pótlelket, amennyiben túl akart élni, de azt rég a múltba küldte kilós áruként, mint immár fölöslegeset… És ennyi bizonytalansági tényező ilyen tömény csomagolásban egyszerre adagolva túl rosszul kombinált flashnek bizonyult.
Szerencsére a közeli Városközi Autóbuszállomás melletti parkból felé áramló azúrózon (diszkréten csúcs-formatervezett mega-spré-masinákkal fújatták a városi illetékesek), végül lecsillapította, helyrepofozta.
„Mari-W. vár. Késem.”– mormogta magában.
A kapucsengőt megnyomva Mari-W. ezúttal nem mondta a szokásos „Ko je?**”– mantrát, aminek örült, valahogy nehezére esett volna kiejtenie a saját nevét, vagy akár egy „Én vagyok”– ot, de már tudta, remekül fog funkcionálni.
Fölliftezett a nyolcadik emeletre és becsöngetett.
Egy vadidegen, hajcsavaros-otthonkás hájvár nő nyitott ajtót.
XO hátrahőkölt.
– …Oprostite, tražim Mariju.***
A nő, rágógumijából pici léggömböt pukkantva, mély torokhangon válaszolt.
– Lehet magyarul is. Mari nincs itthon. Mi az, hülye vagy, hogy nem ismersz rám? Vagy megint nincsenek rajtad a kontaktlencséid? És száraz szem, repedezett pupilla, szaruhárya-gyulladás, farkasvakság, miegyéb, vazze? Eszti vagyok, na. A nővére.
XO megrázta a fejét.
– Elnézést, itt valami tévedés van. Esztit ismerem. Bocsánat. Biztosan eltévesztettem a háztömböt.
Az elképesztően kövér nő a nappali felé rikkantott egyet:
– Halljátok ezt? Azt mondja, nem én vagyok az Eszti. Mégis, mit képzelsz? Azóta ismerlek, amikor még megköhögtettek az elő, lopva elszívott cigik. Most még csak azt köpd be, hogy Marit, a húgomat sem ismerem, és szájon váglak.
XO cipőire pillantott.
– És téged sem, az örökös Martenseiddel. Ugyan kérlek, bújj már be. Mari mindjárt hazavágódik.
Egy féloktávval feljebb vitte a hangját.
– Vagy kérvényt nyújtsak be a méltóságos úrnak?
Miközben betessékelte a valóban jól ismert lakásba, úgy röhögött, mint egy piaci kofa, és folyton vendége lábaira taposott.
XO megállt a nappali előtt.
– Ha ön Eszti, aki mellesleg soha nem volt és nem is lehet ekkora irdatlan paraszt, akkor én vagyok a Megtestesült.
– Ne dumálj hülyeségeket, szivi. Valamikor együtt vedeltünk a Pivnicában.**** És folyton színházat játszottál úgy okádva mellesleg, mint a lakodalmas kutya. Na befelé, mindjárt főzök egy gyorshatású kávét. Cukor nélkül, ahogy szereted.
XO-nak valahogy mégsem akaródzott bemenni. Tudta, ez a hájcsokor mindenki lehet, de Eszti semmiképp.
A hajcsavaros egy határozott mozdulattal belökte a nappaliba.
XO-nak itt immár végképp nem akaródzott leülni.
– Ja – mutatott körbe az otthonkás a tucatnyi vérbefagyott gyereken. Kisiskolástól a gyanúsan zűrös kamaszon át az egyetemistáig, akadt köztük mindenféle. – Ezek a gyerekeim. Mindig is ahhoz a régi jó mondáshoz tartottam magam: én szartam, én is ölöm meg őket.
A nappali falából sóhajok, nyögdéselések, szűkölések törtek elő, s XO valahol tudta, érezte, Mari W. az, totál vasbetonban, totál archetipikusan.
Izzadni kezdett, mint egy csatakos versenyló. Már azt sem tudta, mégis örüljön-e, hogy ez a lompos Hausfrau belenyomta az egyik „tiszta” fotelbe (három XO ereje is belefért volna ebbe a némberbe, és a rengő háj kemény izmokat rejtett, megtapasztalta).
Az ál-Eszti csöppet sem zavartatva magát, rövidesen behozta a kávét, pontosabban egy irdatlan dzsezva***** alakú ötliteres fém akármit valami gyanús löttyel, és a férfi elé lökte.
– Cukor? – kacsintott rá.
A cukortartóból sakálszemek meredtek XO-ra.
– Nem… nem… ezt nem… – pattant fel XO.
A vikleres, túlsúlyos nő felemelte az irdatlan dzsezva-szerűséget, mintha pillekönnyű volna, és ha a férfi nem hajol el, biztosan szétlapítja a fejét.
Felvakkantott.
– Lábhoz! És becsüld meg a főztömet. ÉRTEM? !
XO a csukott ablakhoz hátrált.
Aztán ugrott.
Az üvegcserepek, a törmelék, melyeket még zuhanás közben észlelt, különös módon nem szúrták-hasították, olyanok voltak, mint a vízcseppek. Átcikázott a tudatán, ezek vagy Mari W., vagy Ian Curtis, netán Krisztus könnyei.
„Lacricmae Christi”. Ez volt az utolsó gondolata, miközben egyre vizesebben zuhant a semmibe.
A taxis megrázta.
– Mi az, ábrándozik? Megérkeztünk.
XO eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Kiszállt a fehér taxiból, amely tudta, remekül illik a színesbőrű haitii woodoo-sofőrhöz, és a fekete cuccával kombinált fehér nadrágtartójához, selyem nyakkendőjéhez, fizetett, és elköszönt.
Valahogy egyáltalán nem lepte meg: minden olyan, mintha valaki ellopta, kiszívta volna a színeket. Itt nem ohne a képernyő havazott, mint gyermekkorában, adásszünet idején, mikor többszáz tévécsatorna helyett még csak mutatóba akadt néhány, hanem az egész környék ilyen állagúvá, kinézetűvé módosult. Mosolyogva taposott a bokáig érő ezüstös csillámporban, mikor ahhoz a tűzfalhoz ért, ahol tegnap még valami gyomorforgató, uszító graffiti pompázott.
Most egy óriási kivetítő díszelgett a helyén és – ha a havazó képernyőt leszámítjuk – egy felirat villogott rajta: SEARCH!
A lakótömböt is mintha ezüstös kenőccsel vonták volna be.
A bejárat előtt egy angyalkopoltyúval lélegző, félkaucsuk, megcsonkított Marilyn hevert.
Lefeküdt mellé a csillámporba és átölelte. „Menekülj” suttogta Marilyn elfeketedett ajkakkal. „Most, azonnal. Húzd el a csíkot és kövesd a jeleket. Tűnés!”
XO akkor vette észre, hogy az immár tompán hörgő, félkaucsuk lény is SEARCH feliratú billogot visel a nyakán.
Feltápászkodott és óvatosan lépkedni kezdett a fénylő, bizonytalan állagú szubsztanciában. Körbekémlelt. Mióta utoljára a környékre betette a lábát (tegnap?), immár nemcsak a szemközti, hanem a legtöbb környező épület lángszóró-gránát- és aknavető–nyomokkal feldobottan ízlésesen kidekoráltatott. Itt-ott akasztott emberek lógtak a villanypóznákon.
Az egyik szétlőtt épület előtt lefényképezte magát a mobiltelefonjával, és a közeli hi-tech utánzatú kioszkban vásárolt egy doboz 100’s Ronhill Ultra Light-ot. A kioszkkal szemközti buszállomás világító reklám-pannóján pontosan ugyanezt a márkát reklámozták. Egy vágtázó, telivér paripa futott fehér alapon; alant, a felirat pedig szinte behízelgően sugallta: SLOBODA NEMA GRANICA.******
A tegnap még egészen másmilyen, és önkiszolgálóként funkcionáló épület helyén kívülről rácsozott kiképzésű hotel (?) terpeszkedett, az egész városban lépten-nyomon fellelhető trendi szolgáltatásokat kínálva:
FITNESS CLUB
SLIM
SAUNA
TURBO SOLARIUM
ERGOLINE
Tudta, a Péterváradi Várban fellelt neandervölgyiek szellemei üzemeltetik, akik sokkal bölcsebbek lehettek a homo sapienseknél, ezért is haltak ki.
„De csak látszólag”– vihogott magában mindentudón, mint egy taknyos.
Hirtelen megtámadta egy beteg lelkű dalmát eb, de sikerült elüldöznie, és a saját, folyékony intelligens fémből készült, frissen beépítetett kémiai alapú chipekkel dúsított belső látására hagyatkozva rágyújtott. Felkacagott: eszméletlenül régóta fejből fújja a keresendő, követendő, futószalagon gyártott jeleket.
Igaz, minden kedden és szerdán, ebben az időben azért bóklászott errefelé, hogy régi osztálytársnőjét, Mari W.-t látogassa, de ezúttal, vérző egyszarvúját a nyakába véve mégis inkább a vele összenőtt távirányítók közt matatott, majd sorban egymás után mind kikapcsolta a még bekapcsoltakat.
Nemcsak a szabadság nem ismer határokat, immár azt is bebetonozva tudta, az egymást újraszülő, sokszorozódó képernyők multifunkcionális, állandó jellegű havazása is megállíthatatlan.
Azt is tudta, a büdös életben nem ő fogja eldönteni, mi kell, mi a jó neki és igyekezett elnyomni a feltörő agresszivitását.
„Meglátjuk, meglátjuk” ismételgette magában. Újra rágyújtott, szétlapított a Martenseivel egy mutáns, puffasztott kiszerelésű polietilén-csótányt, majd megpróbált felszabadultan mosolyogni, de vicsorítás sikeredett belőle.
A sofőr rázta föl.
– Hé, ember! Mi van magával? Rosszul van?
XO felpillantott.
– Nem, nem. Semmi bajom.
Fizetett, majd kiszállt a fehér taxiból.
* Sve dobre stvari su crvene = Minden jó dolog vörös.
** Ko je? = Ki az?
*** Oprostite, tražim Mariju = Elnézést, Máriát keresem.
**** Pivnica = Söröző
***** džezva = kávéfőző edény
****** Sloboda nema granica = A szabadság határtalan.
< Pietá | Nem adtak hozzá kétszersültet >