Sáfrány Attila

VALLOMÁS AZ OTTHONOMRÓL

 

Kerestem helyem,

köztetek jártam,

hazug csókjaitokkal háltam,

és vártam, csak vártam

 

egy végtelen pusztaságban:

eljöjjön az otthonom értem!

Az élettől csak ennyit kértem,

hát mért nem, mért nem?

 

Hiszen tél van itt mindig, vacogó hideg.

Még a szemem is fázik ettől a világtól,

ahol a bárkik a valakik, mert mindenki senki.

S én ki, s én ki vagyok? -

 

szólalt meg bennem az első kérdés, a világba zuhant

egyetlen értelmes kérdése a rettenetben.

S mi mást tehettem?

Csak sírtam, csak sírtam

 

mikor megszülettem, de a kérlelhetetlen akarat

akkor már kifordított, mint egy ruhadarabot.

Hiába kiáltoztam, hogy nagyon fáj,

ne bánts, ne bánts!

 

Vad fogai összetörtek, szétszaggattak,

majd nyálával keverve péppé zúzott, és szájában összepréselt,

hogy kiköpjön a világba,

s én hiába, én hiába

 

tiltakoztam, a szemem máris kifordult,

a fülem megsüketült a belső hangokra,

tudásom kézzé és lábbá nőtt,

és nőt, nőt

 

kiáltott a testem, az ösztön máris ott kuksolt bennem

a hiány vadállati üvöltésében.

Amit eddig magamban kerestem, most rajta volt,

és még a Hold, a Hold

 

az összpontosítás anyja is

kipattant a fejemből a csillagos éjbe.

A mából tegnap lett és holnap,

de még a Nap, a Nap

 

az értelem fénye és az érzés melege is

a felhőkbe szállt a szívemből.

Én pedig énné, te tevé, az azzá vált,

és még a halált, a halált

 

is elrejtettem szavaim mögé,

hadd növekedjék úgy,

hogy ne legyen fogalmam róla,

és még róla, Róla

 

is megfeledkeztem, hiszen a végtelen

csupán az álmokban létezik,

a való világban olyan nincsen,

minek az isten, minek az isten

 

ha az álmok úgysem teljesülnek be,

és a vágyak úgyis meddők maradnak,

az örök pedig csak a leírt körök végtelensége,

hogy sohasincs vége, sohasincs vége

 

a szenvedésnek, a bánatnak, az éjnek,

amíg csak a Földön emberek élnek,

ha ugyan életnek nevezhető ez így holtan?!

S hol van, hol van

 

a boldogság: a test szenvedő gyönyörében,

vagy a félelem kárörömében?

Seholsem találtam,

és csak álltam, álltam

 

és vártam, miközben önmagam volt egyedüli társam:

eljöjjön az otthonom értem!

Az élettől csak annyit kértem,

és mégsem, mégsem

 

szánt meg soha, mert az élet mostoha,

nem szeret, csak veret

mással és magával,

hogy élni, élni

 

kényszerített a magánnyal

és a kielégíthetetlen vággyal.

Furcsa kacaja így tartott tükröt elém,

és belém, belém

 

csak ezt látva nyilalt a fölismerés:

mindig is velem volt,

amiről azt hittem, hogy elhagyott,

hiszen az én vagyok, az én vagyok!

 

VIRÁGOK

(ÉN)

 

Bent a házban egy

téllel dacoló virág

rám emlékeztet.

 

(NEM ÉN)

 

Sárga rózsákban

heverésző arcélek

nézik a tengert.

 

KINCSEK

(LOPÁS)

 

Szemed ablakán át

időd lopva

számító ész(re)-

vétlen tolvajként

tettem azt

magamévá.

 

Nem voltál ott.

Én sem.

 

(KINCSEM: NINCSEN)

 

A szabadságról kellene verset írni,

mert elhagytak (vagy én őket),

s így egyedül, börtönmagányban,

azon tűnődöm, hogy köztetek is

egyedül voltam és bilincsben.

 

A szabadságról kellene verset írni,

mert az a kincs, ami nincs!

 

TETTEK

(SZÓTLANUL)

 

Riadt, tapogatózó tekintettel

ragadtam meg

az űrt közötted és közöttem.

Semmit szorongató szemem

pillantása

az idő rettenetébe fagyott.

 

(BELÉP-ÉS?)

 

Hangod

az ódon falakba vájtad.

Arcod csendes

mosolyát is rájuk szegezted és

harcod elkezdődött

a kolostor meggyötört köveire lépve.

 

CSENDEK

(VELE)

 

Leültem mellé

halkan, és elhallgattam

ahogy hallgatott.

A Tér kiürült (közben -

köztünk) csend beszélgetett.

 

(HALÁL)

 

Szüntelen éhség

álmodás után. Csendbe

hulló pillantás.