AJÁNLÁS

A képzőművészet örök témája az ember, individuális jegyeit magán viselő arcképe pedig minden másnál jobban a lét lenyomata. Akárcsak Veronika kendőjének arcmása. Akár a múló világ jellé merevített része. Emlékezet és művészet karba fonódása.

A tárlatra, mellyel a Zentán fellelhető arcképeket mutatjuk be, most éppen azért vállalkoztunk, mert ez az év a múltba tekintés és a múltat ünneplés éve - annyira amennyire a jelenről és a jelennek is szól. Mivel a zentai csata három évszázados emlékének elemi kapcsa az ember, a múzeumi kiállítások sorát zentai arcképekkel kezdjük, melyek egyébiránt először kerülnek közös bemutatásra. Ezzel a képzőművészet e műfajának zentai áttekintésére is vállalkozunk, s így az emlékezés mellett a művészetnek is áldozunk. Eképpen egy másik, a város nevét szintén híressé tevő intézményről emlékezünk meg - a 45 éves zentai művésztelepről, amely az első és még mindig működő hazai művésztelep.

Emlékezet és művészet együtt van jelen, és talán ez a kiállítás kellő ellenpontja az öt évvel ezelőttinek, amikor a művésztelepen résztvevő művészek közös témája az Eltűnő arcok címet viselte, mert az tükrözte az aktuális közhangulatot és eseményeket. Legyen a mostani tárlat az előtűnő arcok, és velük együtt az előtűnő idők ünnepe és megerősítője.

O ZAMISLI

Ako je tačna konstatacija da je čovek večita tema umetnosti - tada je portret, po svojoj individualnosti, najsugestivniji odraz pojedinačnog postojanja. Kao otisak na Veronikinom ubrusu. Zaustavljena prolaznost, dovedena do znaka. Spomen u zagrljaju umetnosti.

Zašto smo se odlučili na predstavljanje portreta u sponi sa Sentom, baš sada? Ovo je, naime, godina jubilarnog osvrtanja na prošlost, uz obraćanje savremenicima i sadašnjici dakako. Razgrnuvši duhovnu potku velike istorijske bitke kod Sente - i posle 300 godina - nailazimo na čoveka. Otuda i seriju prigodnih izložbi otvaramo upravo po prvi put ovako združenim portretima. Na taj način dajemo pregled jednog slikarskog žanra koji je cvetao u Senti i odužujemo se koliko umetnosti toliko i našoj prošlosti. Posebno u odnosu na drugi značajan datum - 45 godina postojanja prve umetničke kolonije u nas, koja, i danas aktivna, služi na čast našem gradu.

U nameri prožimanja uspomena i umetnosti kao da smo se otisnuli od jedne slikarske teme Kolonije, od pre pet godina. Tema je, težeći da odrazi aktuelno stanje u nama i oko nas, glasila: lica u nestajanju. Sada pak, potencirajući želju da izbegnemo svaki nepovrat, naslovimo našu izložbu optimistično: lica u nastajanju.

A KIÁLLÍTÁSRÓL

A kiállítás, ahogy egy-egy arckép is, mindenkinek mást jelenthet. Személyes emlékeket ébreszthet az ábrázolt személlyel kapcsolatban, a kort idézheti elénk, amelyben a "modell" élt, és a kép készült, de nyújthat csupán képzőművészeti élményt is személytől és kortól függetlenül. E három szempontra szeretnénk fényt deríteni tehát a tárlattal és e kis tanulmánnyal.

Az arcképábrázolás műfajának hosszú és változatos múltja van a világban. Megemlítenénk a középkori példát, amikor is az ókori görög és római műfajfejlődési eredményeket mellőzve, arcképeket nem is alkottak. A keresztény vallás a lelket fontosabbnak tartotta a porhüvelynél. Az arcképfestés a reneszánsz individualizmusával, a humanista, valamint a klasszikus eszmények újjáélesztésével támad fel újra, és ettől kezdve végigkíséri a művészettörténet fejlődésvonalát. Minden stílus megteremti sajátos portréművészetét. A zentai tárlat is példa erre, de arra is, hogy minden földrajzitelepülés-egység úgyszintén sajátos portréművészettel rendelkezik.

Ha a zentai múzeum gyűjteményét és a magántulajdonban levő, valamint néhány más közgyűjteményben elszórt zentai képek fundusát vesszük szemügyre, megállapíthatjuk, hogy - főleg a régebbi képek - jelentős részét a portrék alkotják. Legrégebbi ismert, illetve évszámmal ellátott portrénk egy 1898-ban keletkezett, kisfiút ábrázoló szoborportré (33). Ennél korábbira nemigen akadhatunk, kivéve Nikola Aleksić képeit (5-7), és azt a néhány arcképet, melynek szerzője és modellje is ismeretlen, így csak annyiban köthető ide, hogy Zentán található (111, 112).

A téma háttérbe szorulása a tájképfestészettel szemben a negyvenes-ötvenes évektől következett be. Ebben játszott fő szerepet a fénykép megjelenése, és gyors terjedése. A városban már a múlt század derekán tevékenykedik fényképész Renner József személyében. Singer Sándor zombori fényképész az 1890-es években kétszer is nyit műtermet Zentán¹, századunk elején pedig a zentai Rozgonyi fényképész² tanoncokat keres. 1929-ben már Jávorszky fényképész reklámozza a Piac téren nyílt műtermét, és alkalmas karácsonyi ajándéknak ajánlja a fényképet³, de a tűzoltólaktanya melletti Vukovics fotószalon is "sikerült élethű fényképek" készítését hirdeti⁴. A fénykép zentai megjelenését és terjedési vonalát, valamint helyi sajátosságait egy külön kiállítás mutathatná be. Térjünk azonban vissza arra, amit a fénykép kiszorított.

Témánk kezdeti, első korszaka tehát egybeesik a fénykép környezetünkben való megjelenésével. Anyagunkból azonban futotta még ennyire, amit most hézagosan ugyan, de a történelem során először itt bemutatunk. Bizonyára akadnak majd kiegészítésre szoruló vagy netán téves adatok is. Kiállításunk egyik célja éppen ezek helyre igazítása, valamint újabb képek és újabb értékes adatok felkutatása.

O IZLOŽBI

Jedna izložba za svakog može značiti nešto drugo, baš kao i slika. Može da podstakne lične uspomene u vezi sa predstavljenom ličnošću, da prizove duh vremena u kome je model živeo i slika nastajala, ali i da pruži čisto likovni doživljaj, nezavisno od doba i ličnosti. Na te tri mogućnosti upravo ukazuje i naša izložba i ovaj mali ogled.

Globalno gledano, žanr portreta ima dugu i raznovrsnu prošlost. Setimo se samo srednjeg veka koji, mimo sveg antičkog likovnog iskustva, portretu uopšte ne poklanja pažnju. Hrišćanstvo je duševna stremljenja predpostavljalo trošnom telu. Tek će individualizam humanizma i renesanse, a zatim program klasicizma vratiti portretu ugled u istoriji likovnih umetnosti, kroz sve nadolazeće stilske mene. Svaki stil, naime, neguje i svoja portretna rešenja. Senćanska izložba ilustruje još jednu istinu - da se to odnosi i na rešenja svake pojedinačne kulturne sredine.

U okvirima zbirke senćanskog muzeja, privatnih zbirki i drugih izvora - upravo portretu pripada istaknuto mesto. To posebno važi za raniji period. Naš najstariji datiran jeste poprsje dečaka iz 1898. godine (33). Starije su još samo slike Nikole Aleksića (5-7) i neki portreti nepoznatih modela i autora, koji se vezuju za Sentu (111, 112).

Potonje potiskivanje ovog žanra u odnosu na žanr pejzaža na primer, vezujemo za drugu polovinu 19. veka, tačnije za razvoj fotografije. Već krajem veka u Senti radi fotograf Jožef Rener. Svoj foto-atelje otvara i Somborac Šandor Zinger, i to u dva navrata¹. Iz oglasa saznajemo da početkom ovog veka fotograf Rozgonji iz Sente traži učenike². 1929. godine, pak, foto Javorski reklamira radnju na pijačnom trgu i preporučuje fotografiju kao prigodan božićni poklon³. Fotosalon Vuković oglašava "orginalu verne snimke" iz svoje elitne lokacije pored vatrogasnog doma⁴. Prodor i pravce razvoja fotografije u lokalnim uslovima mogla bi predstaviti jedna posebna izložba. Vratimo se , ipak, na ono što je fotografija potisnula...

Bez obzira na njenu ekspanziju, sakupili smo reprezentativnu slikanu portretnu baštinu u Senti, koja je, evo, dočekala makar i skromnu, valorizaciju. Jedan od ciljeva ove izložbe upravo i jeste uspostavljanje kontinuiteta između tih (ne retko sada pronađenih i prvi put izloženih) slika i traganje za novim, vrednim podacima.

AZ ELSŐ KORSZAK

Az elsők közé tartozó híres zentai festő és pedagógus, Petar Pilić ikonfestőtől nem ismerünk egyetlen arcképábrázolást sem, holott az 1840-es és 1850-es években olyan, a későbbiekben jeles portretisták jártak hozzá tanulni, mint a szabadkai Aksentije Marodić és a moholi Novak Radonić⁵.

Tudomásunk van több korabeli, Zentán működő és rajzzal foglalkozó, sőt azt tanító egyénről, de az első okleveles zentai rajztanár Kacziány Ödön⁶. Igaz, csupán egy évig, az 1876/77-os tanévben tanít az itteni gimnáziumban. Az őt követő Huszka József szintén csak egy évet tölt itt. Az első okleveles rajztanár, aki Zentán virágoztatja ki tehetségét és munkakedvét: Tóth Lajos (Nagy-Tany, Komárom megye, 1844-Zenta, 1915). Ő 1878-tól 1907-ig az intézmény tanára, miközben a város egyik vezető és megbecsült kulturmisszionáriusa, de akárcsak elődeitől tőle sem bukkant fel mindeddig egyetlen kép sem. Tóth Lajos arcképét viszont két ízben is megfestik: 1901-ben a Gazdakör megbízásából⁷, Wiesner Károly, 1902-ben pedig Löschinger Béla, a szabadkai főgimnázium rajztanára⁸. Sajnos mind a mai napig egyik képnek sem sikerült a nyomára bukkanni - akárcsak Tóth Lajos egyetlen saját festményére sem. Pedig annak ellenére, hogy a tanítás, de még inkább a közéletben való aktív részvétele miatt kevés ideje juthatott a képzőművészeti alkotómunkára (amellett, mint tudjuk, a zenélést is nagyon kedvelte), bizonyára ő maga is alkotott. Kezdetben, pontosabban az 1880-as évek elején, helyi hírlapokban ajánlkozik arcképfestésre "az iskolai vakációban jutányos árak mellett"⁹ (mintha csak a későbbi fényképészek reklámszövegét olvasnánk!). Csaknem vele egyidejűleg (és bizonyára szintén anyagi meggondolásból) az 1895-ben itt vendégeskedő "ismert jeles arcképfestő, Moretti Rezső, aki az ezredéves kiállítás részére a városban vesz fel vázlatokat" arcképfestészetbeli munkákat is elvállalt¹⁰.

Ebből a korból még Szárics Imrének (Zenta, 1857-Budapest, 1899) 1890-ben Zentán festett két "életnagyságú" arcképéről van tudomásunk, amelyek Pál Antalt és Lovászy Mihályt (?), volt bácsmegyei alispánokat ábrázolják¹¹. Lovászy Andor, országgyűlési képviselő kiállításon szereplő arcképének (113) ugyan ismeretlen a szerzője, de stílusban és korban közel állhat a Szárics-féle, valószínűleg Lovászy Mihályt ábrázoló képhez. Szárics Imre a Nagybányai Művésztelepen híressé lett Boromissza Tiborral együtt, a XIX. századi Zenta tehetségei voltak, de korán elhagyták szülővárosukat, így kevés ismert művük köthető Zentához.

Tóth Lajos rajztanári posztját öröklő Harsány Lajos (Szekszárd, 1873-Zenta, 1915) eddig ismert csekély számú alkotása között, valamint tárlatunkon is, két portré szerepel: a fentebb említett szobor 1898-ból, amely egyébként a szerző korán elhunyt kisfiát ábrázolja (33), és a Keczeli Mészáros Gézát ábrázoló olajfestmény 1906-ból (34). Mellette - csak rövid ideig igaz - Zentán tevékenykedik Solymos Beatrix (Mitrovica, 1889-Budapest, 1974) mint a helybeli Polgári Leányiskola rajztanárnője, aki a hírlapok szerint már akkor "különösen az arcképfestészet terén évek óta elismerést vívott ki, úgy helyben, mint vidéken"¹². A kiállításunkon kiállított arcképeinek keletkezési dátuma ismeretlen, de stílusukban a korszakban domináns akadémikus felfogáshoz állnak közel, habár az egyik, rongyos ruhájú öregembert ábrázoló kép a kiállítás legrégibb ismert, szociális ihletésű arcképe (78, 79). Önarckép 1910-1912 között keletkezett (80)¹³, s egy következő tárlaton vagy kiadványban, melyek hagyatékát részletesebben feltárnák, feltehetően más képekre is fény derülne.

A korszak utolsó szakaszára az első világháború, majd a rendszerváltás, illetve ezek következményei nyomták rá bélyegüket, viszont továbbra is kevés fellelhető művet s közöttük arcképet hagytak maguk után. Alkotóik számunkra ez idáig szinte ismeretlenek: a valószínűleg orosz származású Wladimir W. Pravobinszky (72), továbbá M. Arsić (16, 17) és Galić (28).

A belgrádi Jovan Pešić szobrászművész elkészíti Stevan Sremac, zentai származású írónak ma is a Tisza-parti kis téren látható mellszobrát (66), és semmiképp sem hagyható említés nélkül Joca Vujić híres helybeli képgyűjteményének korabeli létrejötte. Nagy értékű kollekcióját azonban, amelyben szép számban akadtak portrék, a harmincas évek táján elajándékozta a belgrádi Tudományos Akadémiának, valamint az újvidéki Matica srpskának¹⁴. Mint kiderült, helyi művész alkotása alig akad közte, mégis megemlítenénk a gyűjtőről készült arcképek legjelentősebbikét, melyet Uroš Predić festett 1926-ban Zentán (73).

PRVI PERIOD

Od poznatog senćanskog slikara, ikonopisca i pedagoga Petra Pilića nemamo ni jedan portret, mada je upravo on instruirao 1840-1850-ih godina tako istaknute portretiste kao što je Subotičanin Aksentije Marodić iz Mola Novak Radonić⁵.

Posedujemo informacije o više Senćana koji su se u prošlosti bavili crtanjem i čak predavali taj predmet. Prvi diplomirani profesor likovnog vaspitanja bio je Eden Kaciani⁶. Istina, predavao je kratko, samo 1876/77. školske godine. Njegov naslednik bio je Jožef Huska, predajući takođe jednu godinu. Najistaknutiji i naplodniji predstavnik date epohe bio je Lajoš Tot (Nađ-Tanj, županija Komarom, 1844-Senta, 1915), koji u periodu 1878-1907. godine radi u nastavi i kao kulturni poslanik. Nažalost, nismo naišli ni na jednu njegovu sliku. Njegov lik, pak, nalazi se na dva poznata portreta: iz 1901. godine, po narudžbini Posedničkog kružoka, umetnika Karolja Viznera⁷ i iz 1902. godine, sa potpisom Bele Lešingera, nastavnika subotičke više gimnazije⁸. Ni njima, na žalost, još nismo ušli u trag. Međutim znamo da je bez obzira na angažovanje u nastavi i javnom životu kao i bavljenje muzikom, negovao portretno slikarstvo i čak oglašavao svoje slikarske usluge u mesnoj štampi "po povoljnim cenama za vreme letnjeg raspusta"⁹. Mada se radi o 1880. godini zvuči kao neka moderna fotografska reklama!

Nekako u isto vrme, a biće i iz istih, materijalnih razloga, 1895. godine u Senti se reklamira gostujući umetnik "odličan portretista", Reže Moreti, koji skicira gradske prizore za jubilarnu izložbu povodom 1000-godišnjice¹⁰.

Iz ovog perioda nam je poznat i Imre Sarić (Senta, 1857-Budimpešta, 1899) sa dva portreta "u prirodnoj veličini" nastala 1890. godine u Senti. Prikazuju županijske velikodostojnike, Antala Papa i izvesnog Lovašija¹¹. Autor portreta visokog činovnika Andora Lovasija koji je izložen ovom prilikom nije nam poznat (113), ali biće da se radi o stilski bliskim delima. Ostalo je zabeleženo da je Imre Sarić, zajedno sa Tiborom Boromisom, koji je bio istaknuti učesnik umetničke kolonije u Nađbanji, još kao mlad napustio Sentu. Otuda rodni grad i ne može da se pohvali da je bio važna slikarska inspiracija.

Sa dva rada zastupljen je Lajoš Haršanji (Seksard, 1873-Senta, 1915), nastavljač pedagoškog rada Lajoša Tota. Bista dečaka iz 1898. godine predstavlja umetnikovog rano preminulog sina (33) a ulje na platnu predstavlja Gezu Keceli Mesaroša, 1906. godine (34). Jedno vreme, uz njega, u Senti radi i Beatrisa Šoljmoš (Mitrovica, 1889-Budimpešta, 1974) kao nastavnica devojačke građanske škole koja je, ako je verovati novinama "već odavno istaknuta i priznata, osobito na polju portreta, kako u mestu tako i u okolini"¹². Portreti izloženi na izložbi su neutvrđenog datuma nastanka, sa odlikama tada pomodnog akademizma i jednom socijalnom notom u portretu siromaha (78, 79). Njen autoportret možemo locirati u period između 1910-1912. godine (80)¹³. Što se slikarkine ostavine tiče, ona zaslužuje da bude osvetljena i prikazana na posebnoj izložbi ili u specijalnoj publikaciji.

Period posle prvog svetskog rata obeležen je malim brojem pronađenih i atribuisanih slika, pogotovo portreta. Predstavljaju ga radovi Pravobinskog (72), Arsića (16, 17) i Galića (28).

Beogradski skulptor Jovan Pešić autor je biste pisca Stevana Sremca rodom iz Sente, koja i danas krasi mali trg na keju Tise. (66). Takođe, ne možemo a da ne pomenemo čuvenog kolekcionara umetnina našeg podneblja, Jocu Vujića. Svoju vrednu zbirku u kojoj je bilo i dosta portreta, tridesetih godina poklanja Akademiji nauka i Matici srpskoj¹⁴. Od malobrojnih radova vezanih za Sentu pomenimo portret Joce Vujića iz 1926. godine čiji je autor Uroš Predić (73).

MÁSODIK KORSZAK

Az 1930-as évek folyamán bontakozóban van egy eddig nem tapasztalt új "hajtás" Zenta művészeti életének táján, melyet sajnos hamarosan a II. világháború időszakának eseményei fognak letörni. Szabados Gábor rajztanárt kivéve csupa fiatal zentai festő-, valamint szobrásztehetségből tevődött össze a korszak ígéretes képzőművészgárdája. Nem tartoztak ugyan egyazon társadalmi réteghez, de alkotásaikon szinte egytől egyig érezni az új idők művészetének szelét - a XX. század pszichologizáló portréjának megjelenését. Ennek velejárója a színskála kibontakozása, és az itt kevésbé jelen levő különböző formai kísérletek. Közös még bennük a létrehozott nagyszámú portré is, így ez a korszak mondható a zentai portréalkotás aranykorának. Ehhez sokban járult hozzá a talán legnagyobb zentai portréfestő, Szabados Gábor jelenléte.

Első részletesebb életrajzát A zentai gimnázium rajztanárai című tavalyi kiállítást kísérő tanulmányban tettük közzé¹⁵. Maga is e gimnázium diákja volt, majd a budapesti festő-mesteriskola növendéke. Az iskola rajzkiállításán 1906-ban tüntetik ki, 1914-ben a mátészalkai polgári iskola rajztanára lesz. Részt vesz az első világháborúban, Galíciában harcol. Később hazakerül. 1919-ben felesége meghal, s magára hagyja kisfiukkal, Palival. 1920-tól 1923-ig a zentai gimnázium rajztanára, később - tudomásunk szerint - kizárólag portréfestésből él. Így nem véletlenül, hogy tárlatunkon ő szerepel a legtöbb alkotással (81-94). Közülük az első kisfiának négyéves játszótársát ábrázolja 1921-ből (81). A képek nagyobb része az 1930-as évek folyamán készült, és zentai, többnyire zsidó hitvallású polgárokat ábrázol. Zentán kívül ritkán találni képeit, s csak elvétve festett portrén kívül mást is. Művészi színvonalát tekintve, valamint Zentához való kötődése folytán munkássága párját ritkítja. Az egyik kiállított képe feltételezhetően önarckép (88).

Dejan Bešlin zentai szobrászművésznek Péter királyt ábrázoló mellszobráról a belgrádi művészek 1931-ben¹⁶ a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak. A nála is fiatalabb Tóth István és Tóth József nem rokonok, de mindketten kiváló szobrászművészi hajlammal voltak megáldva. Közülük az első Pesten folytatja művészeti tanulmányait, utána Amerikába kerül, és ott éli le életét. A másik az ismert szobrászművészhez, Ivan Meštrovićhoz kerül, de fiatalon hunyt el. Nővére, Tóth Margit 1972-ben ajándékozza a róla elnevezett gazdag képzőművészeti gyűjteményt Zentának, amelyből erre a kiállításra is értékes alkotásokat tudtunk válogatni (a T. leltári jelzettel ellátott képek). Tóth József kevés megmaradt alkotásai között nagy számban szerepelnek portrék (96-100)¹⁷. Almási Gáborral, a későbbi neves szabadkai portrészobrásszal (8-13) Zentán ismerkedtek össze munka közben egy bútorgyárban, aztán pedig rövid ideig Szabadkán is együtt dolgoztak, és Oláh Sándor festőművészhez¹⁸ jártak órákra. Akkor készült Almási ritkaságszámba menő festménye Tóth Józsefről (12), később pedig síremlékére domborműbe mintázta arcképét (13).

A Tóth Józsefhez hasonlóan őstehetségnek számító, szegény sorból származó, a szabadkai Hangya András, kortárs közvélemény fölfedezettje, ekkor ismeri meg Tóth Margitot. Ismeretségükről tanúskodnak a részéről ritkán alkalmazott műfaj értékes darabjai, melyek Tóth Margitnak ajánlva vagy csak a birtokába kerülve kiállításunkon is láthatók (29-31)¹⁹. Margitot Zentán is megfesti személyes barátja, a gazdag családból származó, tehetséges Vladica Nikolič (60, 61), kinek pályája éppen származása miatt nem ível magasba. Két korabeli arcképét ismerjük (58-59).

Bálint István a zentai gimnázium elvégzése után a festőpályát választja, fel is kerül a budapesti rajziskolába, de nem fejezi be. 1949-től 1951-ig a zentai gimnáziumban tanít képzőművészetet. Kevés eredeti alkotása ismert, mivel főleg másolatokat készít, most mégis két korai arcképpel mutatjuk be (19-20).

Stevan Jenovac kezdeti időszakát Zentán tölti, de erről kevés adatunk van. Egy későbbi kiállításával kapcsolatosan viszont egy újságcikkben olvashatjuk: "...Jenovác festészetének első időszakából főleg arcképeket láthatunk, melyek közül kimagaslik az 1930-as években festett önarcképe [a cikk mellett közlik is], és dr. Vujity arcképe... festészetének második időszakából kolorisztikus képeket láthatunk..."²⁰. Itt ebből a második időszakából szerepel egy képe (36).

Végezetül - habár nem a 1930-as években készült -, de annak a kornak jellegzetes figuráit mutatja be Andruskó Károly 1966-ban keletkezett grafikai ciklusa (15). Zentán található még Ács József korai és Zentához kötődő arcképe (1), és a későbbi datálású Thielné Tóth Margitot és férjét Fritz Thielt ábrázoló arcképei (3, 4).

DRUGI PERIOD

Tridesete godine našeg veka su u znaku jednog nedovoljnog uočenog izdanka senćanskog umetničkog stabla, koji će drugi svetski rat ubrzo okrutno slomiti. Sve su to bili mladi slikarski i vajarski talenti, kao i nešto stariji nastavnik Gabor Sabadoš. Mada nisu pripadali istom socijalnom sloju, zarazio ih je isti duh modernizma koji se ogledao u portretnom slikarstvu psihološkom pristupu. S tim je išlo i razruđivanje palete i obilate eksperimentisanje u oblasti umetničke forme, karakteristično za 20 vek. Spaja ih i sklonost ka portretu, pa ovaj period možemo nazvati zlatnim dobom toga žanra. Pre svega zahvaljujući stvaralaštvu Gabora Sabadoša, najvećem senćanskom portretisti.

Njegov životopis smo izložili u pratećoj studiji prošlogodišnje izložbe posvećene profesorima likovnog vaspitanja senćanske Gimnazije¹⁵. I sam učenik te škole, postaje pitomac budimpeštanske slikarske majstorske škole, gde je i nagrađen 1906. godine. 1914. godine postaje nastavnik u Matesalki. U prvom svetskom ratu dospeva na galicijski front. 1919. godine umire mu žena, ostavivši za sobom sina Paliku. U senćanskoj Gimnaziji predaje od 1920. do 1923. godine da bi kasnije, prema našim saznanjima, živeo od slikanja portreta. Nije slučajno, dakle, zastupljen sa najviše radova na našoj izložbi. (81-94). Pomenimo portret četvorogodišnjeg dečaka iz 1921. godine (81), prvi u nizu portreta iz senćanskog građanskog, pretežno jevrejskog miljea. Njegove radove, uglavnom portrete, retko srećemo van Sente. Po toj privrženosti gradu i po umetničkim dometima - reč je o izuzetnom opusu. Jedna od izloženih slika je po svoj prilici autoportret. (88).

O bisti kralja Petra (rad Dejana Bešlina) izrečene su visoke ocene od strane beogradskih umetnika 1931. godine¹⁶. Od njega mlađi, Ištvan Tot i Jožef Tot, mada nisu u srodstvu, pođednako su talentovani skulptori. Prvi, posle studija u Pešti, dospeva u Ameriku. Drugi postaje učenik slavnog Ivana Meštrovića, ali umire mlad. Njegova sestra, Margita Tot, poklanja Senti 1972. godine zbirku - legat pod imenom umetnika Jožefa Tota, iz koje smo i sada odabrali vredna ostvarenja (slike sa oznakom T). U njegovoj zaostavštini preovlađuju portret (96-100)¹⁷. Radio je zajedno sa Gaborom Almašijem, poznatim subotičkim vajarem (8-13) sa kojim posećuje i nastavu u ateljeu slikara Šandora Olaha¹⁸. Tada nastaje čuveni portret Jožefa Tota urađen rukom Almašija. (12) koji je kasnije dizajnirao i spomenploču na Totovom grobu (13).

Sličan poreklom i samobitnim darom, još jedan Subotičanin, Andraš Hanđa, ulazi u život Margite Tot. Ovom prilikom izlažemo nekoliko radova koji su tom prilikom obogatili njenu zbirku (29-31)¹⁹.

Lik Margite dospeva na slike Vladice Nikolića, talentovanog i situiranog senćanskog slikara, koji je nezasluženo zaboravljen. Izlažemo dva njegova rana portreta (58-59).

Ištvan Balint nakon mature u senćanskog Gimnaziji dospeva u Budimpeštu, u slikarsku školu, ali je ne završava. Predaje u senćanskoj Gimnaziji od 1949. do 1951. godine. Uglavnom je radio kopije, uz malo sačuvanih orginalnih radova. Predstavljamo ga sa dva rana portreta (19, 20).

Stevan Jenovac počinje svoj slikarski put u Senti, o čemu malo znamo. U jednom kasnijem novinskom napisu, međutim, čitamo sledeće: "u prvom periodu Jenovčevog slikarstva uglavnom srećemo portrete, među njima i izuzetno uspeli autoportret iz 1930. godine (objavljen u prilogu) i portret dr Vujića... da bi u drugoj fazi akcenat stavio na boje"²⁰. Ovom prilikom izlažemo sliku iz tog "drugog" perioda. (36)

Pomenimo u ovom odeljku i grafički ciklus Andruško Karolja iz 1966. godine koji se tematski vezuje uz tridesete godine (16). Tu je lociran i rani portret senćanske inspiracije Jožefa Ača (1) kao i nešto kasnije portretne obrade Margite Tot Til i muža joj Frica Tila (3, 4).

A HARMADIK KORSZAK

A második világháború gátat szab az addigi fejlődésnek, de újabb, nagy változásokat is von maga után. A háború romjai felett új világot építeni akaró nemzedék a szocialista eszmények és a kollektivizmus szellemiségében munkálkodik. Így a fénykép terjedése mellett ez a kollektivista szellemiség hatott ki leginkább az egyént megörökítő portré háttérbe szorulására, illetve a szegény munkásembereket megörökítő képek készítésére. A második világháború után Jugoszláviában Zentán elsőként 1952-ben megalakuló művésztelep harmadik összejövetelén, 1954-ben ugyanis a táj és a város festése mellett a helybeli emberek megörökítését is²¹ szorgalmazták. Ezért és a későbbi fejlemények miatt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a századunk második felében készült portrék legnagyobb része, ha nincs a művésztelep, nem is jött volna létre. Ezt példázzák a következő szerzők és képeik: Ács József (2), Boris Dogan (25-27), Hangya András (32), Milan Kerac (44-48), Milan Konjović (50-52), Petrik Pál (69), Sáfrány Imre (76), Stojan Trumić (102-106). Portréfestési akciót szerveztek a művésztelepen 1989-ben is, de akkor inkább egymást festették néhányan: Petar Mojak (56-57), Pósa Ede (71), Török István (101). Ezek az alkotókat ábrázoló portrék kiállításunk azon jeles csoportját növelik, amely a többi, valamilyen módon Zentára került vagy zentai szerzőt ábrázoló portrékból, illetve önarcképekből áll (12, 13, 14, 18, 19, 24, 40-43, 48, 58, 59, 68, 70, 80, 88, 89, 96, 110). Ezek az arcképek külön figyelmet érdemelnek.

Az ebbe a korszakba tartozó néhány egyéb arckép is egy-egy akciónak köszönheti létét. Így a zentai Ifjúsági Művelődési Központon belül Beszédes István költő meghívására az 1987-ben Zentán hétvégi alkotótáborban résztvevők néhány portréja (63, 116), továbbá az 1993-as év folyamán Baranyi Anna művészettörténész kezdeményezésére és közreműködésével megrendezésre került Vajdasági íróportrék címet viselő kiállítás anyagának jó része, mely a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban lett bemutatva. A gyüjtemény könyv alakjában is megjelent, s ebben található néhány zentai arckép is, két kitűnő, sajnos nem zentai kortárs arcképfestőtől (64, 65, 95)²².

Ebbe a korszakba helyezhető még néhány megrendelésre készült, többnyire szoborportré (1, 3, 4, 21, 22, 37), melyek mint minden idők hivatalos rendeléseinek szülöttei, jól tükrözik a kor szellemét, illetve a hely kiemelkedő egyéniségeihez fűződő elvárásokat.

Megjelenik a karikatúra-portré is, annak egyetlen zentai, de szélesebb körben is jól ismert képviselőjétől, Kaupert Páltól (39-41). A kiállításon láthatunk még néhány egészen friss zentai arcképet is Mezei Erzsébettől (54, 55) és Verebes Györgytől (107-110). Talán érdemes párhuzamba állítani az utóbbinak és Szabados Gábornak a képeit.

TREĆI PERIOD

Nakon drugog svetskog rata usledile su velike promene, uključujući i zadatke obnove i prodor ideja socijalističkog kolektivizma. Sve to umnogome potiskuje portret u drugi plan, izuzev socijalno obojenih tema. Naime, na trećem skupu senćanske Umetničke kolonije, 1954. godine, pored pejzažnog slikarstva i slikarstva prizora afirmiše se i portretno slikarstvo²¹. Zato slobodno možemo rećI da nije bilo Kolonije, ne bi bilo ni pozamašan broj portreta u senćanskoj zaostavštini druge polovine našeg veka. To potvrđuju radovi sledećih umetnika: Jožefa Ača (2), Borisa Dogana (25-27), Andraša Hanđe (32), Milana Kerca (44-48), Milana Konjovića (50-51), Pala Petrika (69), Imrea Šafranja (76), Stojana Trumića (102-106). Akcija slikanja portreta pokrenuta je u Koloniji još 1989. godine, kada su se umetnici međusobno potretisali: Petar Mojak (56, 57), Ede Poša (71), Ištvan Terek (101). Ti portreti (i autoportreti) čine veliku i značajnu grupu izloženih radova, koji svi imaju za temu - umetnički portret umetnika (12, 13, 14, 18, 19, 24, 40-43, 48, 58, 59, 68, 70, 80, 89, 96, 110).

Neki portreti su nastali tokom posebnih akcija. Pomenimo inicijativu pesnika Ištvana Besedeša u okviru senćanske omladinske tribine 1987. godine i projekta "vikend-radionice", kada su nastali nekoliki portreti (63, 116). Tokom 1993. godine Ana Baranji, istoričar umetnosti pokreće akciju portreta vojvođanskih pisaca koja je prezentirana u budimpeštanskom Književnom muzeju "Petefi". Zbirka je izašla i u obliku knjige i u njoj se nalazi i nekoliko senćanskih portreta, sa potpisom različitih umetnika (64, 65, 95)²².

U ovo razdoblje možemo uvrstiti i nekoliko poprsja nastalih po porudžbini (1, 3, 4, 21, 22, 37) koji odražavaju duh vremena i zahteve naručioca.

Beležimo i pojavu portreta-karikature, iz pera poznatog karikaturiste Pala Kauperta (39-41). Na izložbi možemo videti i nekoliko najnovijih ostvarenja sa potpisom Eržebet Mezei (54, 55) i Đerđa Verebeša (107-110), koje je podsticajno uporediti sa slikama Gabora Sabadoša.

ÖSSZEGEZÉS

Áttekintve, összehasonlítva és a következtetéseket levonva elmondhatjuk:

1. Az első korszakban populáris műfaj a portré. Megrendelésre és a konzervatív akadémizmus stílusában készül hideg, sötét színekkel. A képek mérete átlagosan 100 × 60 cm, a magas épületek belső falfelületeihez alkalmazkodnak. Az ábrázolt alanyok tekintélyes polgárok²³.

2. Az arcképfestészet mindinkább a művészi önmegvalósítás eszközévé válik, miközben a megörökítést szolgáló szerepkört egyre jobban az új technikai vívmány, a fotográfia veszi át. A képek színvilága kinyílik, méreteik csökkennek. Az érzelmek, a lélek jelenléte szembetűnő. Az ábrázolt alanyok polgárok, de megjelennek magukat az alkotókat ábrázoló képek is.

3. Annak ellenére, hogy a művészetben a portré műfaja háttérbe szorul - Zentán, leginkább az itteni művésztelepnek, illetve az itt vendégeskedő művészeknek köszönhetően - a portré szokatlanul nagy számban van jelen. A képanyag másik fontos forrása a Thielné Tóth Margit által ajándékozott Tóth József Alapítvány fundusa²⁴. Ebben kortárs és egyéni stílusoknak megfelelő képekkel találkozunk. Az 1950-es, 1960-as években keletkezettek között nagy számban a köznép embere, a munkás, a földműves szerepel. Megjelenik a karikatúra-portré és az elvonatkoztatott portré, illetve a portré mint művészi kihívás (38, 54, 55, 67, 110).

SINTEZA

Nakon ospervacije i upoređivanja, možemo izvući sledeće zaključke:

1) Portret je popularan žanr u prvom periodu. Nastaje po porudžbini, u stilu konzervativnog akademizma, u hladnim, tamnim tonovima. Razmere su mu uglavnom 100 x 60 cm, što odgovara visokim unutrašnjim zidovima. Prikazane ličnosti su respektabilni građani.²³

2) Slikanje portreta postaje sredstvo umetničkog samoiskazivanja dok funkciju ovekovečenja preuzima fotografija. Koloristički svet slike se širi, format postaje manji. Upadljiv je akcenat na emocionalnom, duševnom aspektu. Portretišu se građani ali i sami umetnici postaju tema po sebi.

3) I pored potiskivanja žanra portreta, u senćanskoj Koloniji, zahvaljujući i gostujućim umetnicima, pojačano se neguje upravo portret. Drugi veliki izvor materijala je fond poklon - zbirke Jožef Tot, zaveštane Senti od strane njegove sestre Margite Til Tot²⁴. Na slikama nastalim 1950-tih, 1960-tih godina najčešće se javlja prikaz radnika I seljaka, tj. čoveka svakodnevnice. Stilski nailazimo na slike savremenog I individualnog izraza, kao I na pojavu portreta-karikature I portret kao umetnički izazov (38, 54, 55, 67, 110)