I. "A hamu hogy visszahull."

A toll - természetesen - visszakerül, visszajut a csuporba, ahonnan tegnap este elszállt; s most írom vele a hasonlat másik felét: az enapit, a verzált.

Hogy mára történetet öltött a tárgyi tétlenség maga, s gomorrai fényességet olt el egy amúgy közönséges - időre jövő éjszaka.

A hamu hogy visszahull - feketék vagyunk alul.

Mint a vak, a virtuóz, a jós: rá se nézek, írom naplója felett fekete-tengeri hajós.

A kajüt rendberakója aztán másnap, a tollat a csuporba ismét visszateszi.

A füzet a polcon marad, nem olvas bele - nem szabad neki.

II. Tökéletesek a feketék

Voltak részek, tökéletesen feketék, azokban odu, fészek, belövés.

Feje volt; felemelte az éjszakai gondolat: hersenve tört át az avaron.

Ő volt a rönk a puffataggal; holt (élő nem) volt: szobornak legszebb.

Az egészhez semmi sem elég: az elment, eljárt, talált, süllyedt, levele hullt, volt bokor, mi sül lett - s rohadt a tuskó fején kalappal.

Míg izzott fenn a feleég, voltak ám tökéletesek a feketék.

Egy sima, két ferkelt kelt el a pászmából hogy élve felkelt Pászmán Péter, hogy a feleholdra, avarból felülve a glóriát sorolta.

Guggolt, szegény, fején kalappal, a korhadt donga a puffataggal.

Nézett lentről, mintha kútból kilesne: körül az ég alatt ágon a fészek; s voltak részek - történetesen a feketék - kiköpni lentről is merészek.

Fekete Péter - guggolt a donga - nyakában királyi gomba-bolondja.

III. Angyal a falban

Az elhagyott kert, az elkerített, vonzza ám ősszel mind a macskát; kúsznak le tetőről a naspolyaágon - lesve az angyalt a meszelt falban.

Óvatosan hogy körbejárnak, s laza földet kaparnak szarra, rémülten néznek a gang felé, figyelnek feszülten tollszínű falra.

Mit ők látnak, nem látja senki: a holdvilágon a falból kitámad, kilép az angyali centurio - macskát befogni vacsorának.

S rohannak mind a naspolyának, az ágakról át a csatornacsőre; csikordul a bádogon a körmük: menekülnek fel a tetőre tőle.

IV. Ugyanaz a téma

Mintha mezőn tanítanál, akárha Szent Ferenc, és utadon fut a patak medre - mondd neki, úgy, mintha már több napja a vizet rúgnád -, és lábujjaddal az első kő, amit érsz - az a nevetés...

Mondd neki: értelmetlenül korallkontinenseket úsztatott el a sötét mélabú, valaki szikla lett, és akad olyan is, aki szikláról okít, mindeközött pedig a legbölcsebb az, aki kinevet...

S ha jönnek testvér prédikátorok - válaszként hangzik el szájukból a tama, a tyma -, kapaszkodj, ez ugyanaz a téma, ellenpontoz a Sötét Hoszpodár!

Erőd méri, meddig kacagásod el nem áll.

V. Légiveszélynél

Biztos voltam, ha este lesz, nem nyugatról lep meg, nem rohan le kelet, egyszerűen csak - felhajózik a Tiszán; teste, sőt, hadteste lesz.

A felső rakodónál veti ki a horgonyt, és naszádjain - bár, mint légiveszélynél: semmi fény - szól tánchoz harmonikaszó.

Lehet, hogy ropnak is, de koromsötét van, gyanút fog így az ember: esetleg megvakult.