I. Birtokon belül

Lábtól*, lásd(!), jelentkezem a hírnek, (*:) a hegy lábától, ahol most ha gyűl, találkozik lonc-, borostyánlajtorja, ágas és kékeslilás felhőgomoly (kolumna), hogy (kopf:) meghalt a halász a világ éjfelén, és húzza az üres csónakot elejtett háló nehezéke a mélybe: s merthogy küldöm, nem éri el szavam a tükrön csillagot fogót; nincs itt, a nappali királyság bőségmutogató birtokán belül.

II. Bolygók estélyei

Bölcs volt-e odahagyni Holdad, bolyongjon(!), tudva, be nem engedi küszöb, szeretni legfeljebb fogyón, s hálódban ringva látni meg viszont?

Megülni veled szemben kerek homlokát lavórnyi tükrös gyűrűi között, s ismétlődni hagyni, arcban, ezerben, nagy bolygók estélyein.

III. Alatta nap

Megédesedett a nyilak mérge hát a naptól, s mérgez is immár az édes, a kevély nyelv: látni bőrömön a meghitt gyíklesőt*: ha úszom el, felém nyílt térségben** szigonyai szelnek; (*:) s nem is a zsigeren üt át: áramos élv, ami a kellemen túlra ismétli magát, hol (**:) a táj hullámok irtásai alatt a nap.

IV. Istennek cölöp

Hama' van: tudom fejed kisköbe mit üzen, tudom hol pattan meg, ha üvegessé, színre átfagyott, hol száll el, ha vízzel gondol - jöhetne özön! -, ha gondolatban ki'marad, mint f(F)ejszál - egy istennek cölöp -; hurkot ha vethet, - ki hitte volna, éppen általa(?) - majd tért vesz az öröm; s ha kiköt, lesz este rég - égvizi séta, déli tükör.

V. Csontfájdalomkosár

Kedved ma tűrést hirdet, hát: leszesz még élő üvegfal, üreg nyombele, magad rózsaszín égfolyosó, olajos, lepréselt szirom, nyirokzselékönyv, lemezei közt erezetekben tartva a sárga, semmi több, fejezeteket; fejgörcs, kihajózva, úsztatva át a sápadt lombon rántod ökölbe a szőlőlevelet!, leszesz még, tűrhetetlen, tompa a lisztes ujjnak, lassan begyűlő képzeteknek - csontfájdalomkosár.