I. Nemtörténetek

Patakzik ünneplő színekben utaim esővízágasa; e rózsa eséllyel kit ne mosna el, és mit, amit csak gyökerek a tartós aszályban befutottak: nyúló nyála póknak és férccekker ez, görönggyel teli: lám, mi fogja össze földem, és az lehet, csak így - befonva, befogva - kerek: a dűlő kifut a gömbbetört mezőkre, új és új indiák vesztik el kolumbuszaik, vissza a végzett tettek üzennek, soha nem a meg nem(-)történ(e)tek.

II. Záp koponyalemezben

Mit a méh hullat, hullik: ködöt bocsát a menny le - Chechtaw vak szellemtava, akár a zsétár, enyhe.

Derékig begázolunk, meggyőződni róla, fenyve Miskének süllyedne-e, nyálkás talaj, a gennybe?

Nincs ki a rétirózsa terményeit kifesse: felnyúl a szárnövényzet, agytüszőből, egy este (velőnél érzékenyebb, mióta tenger egy se: a pára palántálja záp koponyalemezbe).

III. Áll az élet

A képben - úgy látom - minden megállt: a teremtésnek vége, a tettek készek, s ami most van, csupán csak a folyamatosan végrehajtott végítélet (már amennyire a bőrödön is érzed).

És mert éber vagyok, nem keltenek az angyalok: nem lehet mindenki halott.

Elég az hozzá: áll az élet (a folyamatos mozgáskényszernek ellenáll); amire csak, például, a földvonzás hatott - téglafal és kőtorony -, ugyanezen elven áll.

Most felsorolnak majd kataklizmát is - hatot.

IV. A kívánt fény kigyúl

A hálózat hibás; kinyúl, a kapcsolóhoz ér kezem, s vékony ér fonta hamuból volt, szelvényenként lehull; sötét marad, s jó szív veri, úgy tűnik, biztosan halad a ritmus, s valami függő és álló cseppkő közt ketyeg, karomból a mészkőporc el másodpercre pontosan pereg: amikorra a kívánt fény kigyúl.