A KERTGONDOZÁS TUDOMÁNYA

Bordás Győző: Üvegház. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1997.

Egy készülő kézirat kapcsán beszéltem telefonon Bordás Győzővel, amikor nem csupán a Kiadó képviselőjeként, hanem bizonyára írói meggyőződéséből is fakadóan azt szögezte le, hogy "kis könyvekre van manapság szükségünk". Én akkor csupán a kézirat terjedelmére gondoltam, de azt hiszem, hogy beszélgetőtársam emellett műfaji meghatározást és intenzitás-megjelölést is értett a "kis könyvek" alatt.

Legalábbis erre enged következtetni mindaz, amit Bordás Győző Üvegház című kötetében olvashatunk. Ennek a kötetnek az írásai ugyanis nem szólnak mindenkihez, ugyanúgy, ahogy egyetlen könyv se szól mindenkihez; ám szól mindazokhoz, akik valamelyest is magukénak érzik a Vajdaságot, az itteni magyarságot, kultúránkat, könyveinket, íróinkat, festőinket, szobrászainkat, barátainkat. Ugyanakkor nem a feltárás szándékával, sem a szenzációkeltés indíttatásával bocsátotta útjukra a kötet írásait, hanem egyszerűen prózába öntötte a szívéhez közel álló egyénekhez fűződő személyes élményeit. Az újságíró, író, szerkesztő, könyvkiadó szerző tehát egyfajta személyes megszólalást ötvözött élményeiből, tapasztalataiból, ismereteiből és tudásából, inkább a bensőséges műfajok, mint a publicisztika irányába közelítve írásait. Minden szövegéből kiérezhető, hogy erősebb benne a szépíró, mint a krónikás, bár lehet, hogy ezt csupán az érzelmi közelség okozza, Bordás ugyanis tárgyára és minden alanyára meghitt szeretettel, megbecsüléssel és alázattal tekint.

Bensőséges szövegek tehát az Üvegház írásai, intim megszólalások, de nem az általános olvasói elvárások értelmében. Nem arról számolnak be, hogy "hogyan viselkedett a primadonna ott, a színfalak mögött". Inkább amiatt tekinthetők intim megszólalásnak, mert fokozottan hangsúlyozzák a szerzőt és tárgyát összekötő érzelmi erővonalak töretlenségét. "A nevek könnyen kihullanak a tudatból, és a könyvekből is. Ha hagyjuk." - írja a volt verbászi diákok névsorának szemrevételezése közben, kiemelvén azokét, akik a kultúra és egyáltalán a szellemiség szempontjából többre érdemesek, mint hogy kihulljanak az emlékezet nagylyukú rostáján. Máshol a következőképpen indokolja motivációját, hogy miért jegyez fel a krónikás szorgalmával tényeket, eseményeket, amelyek látszólag valóban a bensőséges műfajok, az emlékezés, az önéletírás, a napló körébe tartoznak: "Apró kis dolgok ezek, a gombostűfejnél is parányibbak, tudom, de megtörténtek, de megtörténnek."

Az olvasó elvárása az irodalommal szemben, hogy életről és halálról, szerelemről és álomról szóljon, tehát a lét és az erkölcs legnagyobb és legfontosabb kérdéseit igyekezzen megfogalmazni. Bordás Győző könyvét, annak ellenére, hogy nem kimondottan szépírói szándékból fakadó írásokat gyűjt egybe, mégis műalkotásként éljük meg. Mert a maga módján, a sok "apróságon" keresztül a legnagyobb dolgokról, életről és halálról, megmaradásról és eltűnésről, szeretetről és becsületről szól. Meg alázatról, amellyel a szellemi létterünket, az allegorikusan üvegháznak nevezett kulturális szféránkat meghatározó apróságokat egybegyűjtötte, rendezte, gondozta, s egy részüket közreadta. S ha már az allegóriánál tartunk, akkor mondjuk el, hogy ennek a szóban forgó üvegháznak Bordás Győző az egyik kertésze, hiszen mint már jeleztük, újságírói, írói, szerkesztői és könyvkiadói ténykedése irodalmunk kertjének ápolását szolgálja. A kertgondozás tudományának egyik alaptétele pedig az, hogy "csak az lehet kertész, aki kellő alázattal viseltetik a szakma iránt".

Végső soron tehát az elbeszélő, nem pedig az újságíró vagy a szerkesztő hangját érezzük a kötet írásaiban. Nagyszerűen elegyíti az emberközelbe hozott tárgyilagosságot a természetes érzékenységből fakadó líraisággal. Érdekes módon azonban nem a szerző alanyisága az igazán megkapó az Üvegház írásaiban, hanem a bennfentesség állandó, de mégis folyton háttérben maradó jelenléte és a törődés, ami a szerző minden megszólalásából kiérződik.