SZABADKAI TÖRTÉNETEK

Lovas Ildikó: A másik történet. Osvit. Szabadka, 1995.

Ha Bori Imre továbbra is kutat a nem létező, a mindmáig megíratlan vajdasági létregény előkészítő fejezetei után, akkor Lovas Ildikó második prózakötete mindenképpen megérdemli az önálló szócikket a létregényt előkészítők felsorolásában. Korábban is akadtak ugyanis olyan szerzők, akik a vajdasági életteret a pokol földi tartományaként, puszta országként, vagy egyenesen Pannon-pokolként fogalmazták meg, Lovas Ildikó azonban pontosabb és alaposabb tőlük: szövegeinek gyűjteményében mélyrehatóan részletezi, hogy a Szabadkára fókuszált vajdasági élet tulajdonképpen a pokol tornácán folyik.

Furcsa hely ez a Seól, az ószövetségi alvilág, az örömtelen, sötét árnyékvilág a Föld legmélyén, a holtak lakóhelye, ahová gonosz és jámbor egyaránt alászáll, s fölöttük nem múlik az idő, így a Seól lakóinak örömtelensége és boldogtalansága az örökkévalóságig tart, mert ha ugyan múlna is az idő, csak keserítené az élettelen lények sanyarú sorsát, mert számukra nem adatott meg a feltámadásnak még a reménye se. Lovas Ildikó a kilátástalanság és a reménytelenség koncentrikus köreibe zárt élők létét ebben a metaforikus Seólban - ha lehet - még súlyosbítja. Azzal, hogy megadja nekik a távozás, a pokol tornáca elhagyásának lehetőségét. Elbeszéléseinek hősei azonban ezt a lehetőséget - éppen a város mágneses vonzóereje és kegyetlen hálátlansága ütközésének következményeként -, csupán egyetlen módon, az öngyilkosságban képesek megvalósítani.

A szabadkai kultúrhagyományok tárgyi és szellemi referenciáihoz kötődő szövegek legjobbja, Az üveggolyó is homokból van című, tanulmányszerű alapossággal magyarázza/indokolja a vázolt Seól-beli lét motivációját, ám emellett még egy lényeges elemet tartalmaz: a por dicséretét. A közelmúltban Bordás Győző regénytrilógiájának második kötetében olvashattunk már-már ódaszerű magasztalást a délvidéken korábban alkotók által a maradiság, a földhözragadottság és a provincializmus jelképének tekintett porról. Hozzá hasonlóan Lovas Ildikó is pozitív értelmezést, szerető szavakat ajándékoz ennek, a folytonos újrakezdés lehetőségét magában hordozó közegnek.

A könyv utószavában Tolnai Ottó kiemeli, hogy a szerző olykor szenvedélymentes, hideg tárgyilagossággal nyúl témájához, úgyhogy novellák helyett inkább tanulmányok, vagy még pontosabban, szövegek kerülnek ki a keze alól. Valóban, formai szempontból alig pár szövege minősül novellának, zömük narráció, a Szabadkáról című, vagy a már említett, Az üveggolyó is homokból van pedig egyenesen az esszével mutat rokonságot. Az előbbi bevezető részében írói módszerét értelmezi és hitelesíti a szerző, fegyelmezettebben és pontosabban, mint máshol a kötetben, amikor a próza önreflexiójának álarca mögül durván szól ki az olvasóra, megtörvén ezzel a lírai narráció folyamatosságát - ám ez a konstruáltság némi keserű szájízt hagy maga után. Az egyik történet festőművész hőse felismeri, hogy "a festés technikája ugyanolyan lényeges, mint maga a kép", és ezt a revelációt hasznosítja saját művészetében Lovas Ildikó, legsikeresebben a Szabadkáról című írásában.

Fegyelmezett egyensúlyt teremt a kimértség, az elragadtatottság és a feszültség között. A kosztolányisan érzelemgazdag hős A gyógyszerészsegéd című novellában mintha csak Krúdy Gyula regényeinek egyikéből lépett volna ki, miközben arra készül, hogy "akkor leül majd és megírja utolsó levelét, nefelejcskéken könyörgőt, rózsásan lángolót, tulipánszerűen egzotikusat, mimózaillatúan izgatót, aranyesőbüszkeségűt, violabíbor komolyat, és megnősül", de akár Csáth Géza novellahőse is lehetne, hiszen "feszültsége akkora volt testének és lelkének, hogy csöndesebb napokon összekoccantak tőle az üvegcsék a polcokon".

Lovas Ildikó tipikusan urbánus világlátásának jellemzője, hogy fontos kultúrtörténeti fogódzókat talál egy-egy városban, legyen az Szabadka, Győr, vagy akár Párizs, hogy majd ezek az építészetileg, történelmileg, művészileg vagy egyszerűen személyes ok miatt lényeges kóták határolják be a város iránti szeretetét, amit a különböző narratív formák segítségével tükröz vissza. A Színházi történet és Az ünnep klasszikus novellák mellett olvashatunk könyvében esszét, a női szerzőséget hangsúlyozó történeteket (Pali, a pincér; A győri őzike), sőt abszurd parabolát (Egy bizonyos idő) is.

A szövegek pedig, bár színes tinták nélkül íródtak, szinte kivétel nélkül egyet bizonyítanak: azt, hogy Lovas Ildikó tehetséges prózaíró.