EFEZUSI SZAVAK
AVAGY EGY MEGJELÖLT KÖNYV

Szabó Palócz Attila: Trium(f)virátus. Forum Könyvkiadó. Újvidék, 1998

Szabó Palócz Attila a három kisprózát tartalmazó kötetének legvégén a katonaságban szerzett élményei alapján elmondja, hogy a betűvetéssel való ismerkedése során saját kreációival kívánta bővíteni az írásjelek sorát, de az első jel megalkotása után képtelen volt továbblépni. A betű, amit most Kontra Ferenc, a Trium(f)virátus recenzense és szerkesztője rajzolt a lila borítójú könyv címlapjára, a seregben jutott ismét eszébe a szerzőnek és tett neki jó szolgálatot. Megítélése alapján olyannyira, hogy a védjelévé vált.

Megérzésem szerint azonban Szabó Palócz Attilának nem csupán ez az egyetlen írásjel jelenti a valósággal szembeni védelmet, hanem az írás maga. Az ókorban léteztek hasonló szöveg-amulettek: az efezusi betűk, illetve az efezusi szavak, amelyek agyagba karcolva vagy Artemisz szobrára tűzve adtak biztonságot tulajdonosuknak, vagy ha elhadarták a betanult halandzsaszöveget, megmenekültek a bajból. Az efezusi szavak ez utóbbi módon azonban csak az igazán szorult helyzetekben voltak alkalmazhatók.

De hát mikor nincs ma kifejezetten szorult helyzetben egy fiatal vajdasági magyar író? Persze külön-külön is: a fiatal, a vajdasági, a magyar, meg az író. Szabó Palócz amulettje és védekezési módja az írás, a betűkkel való megjelölés, ami ennek a könyvének esetében még az írásnak a külön betűvel való megjelölésében csúcsosodik. S több ez a megjelölés a birtokviszony puszta meghatározásánál, varázsereje van: a leírt dolgok általa, a leírás által lesznek valóssá, talán egy kicsit időtlenné, ezáltal közelítvén a kortalanság és az örökkévalóság felé. A dolgok megjelölése ad biztonságot, fogódzót a létben téblábolónak. Nem csoda, hogy ezekbe a szövegekbe bevonulnak a szerzőhöz legközelebb állók: a szülői családja, majd a maga alapította család, a barátai, a női és gáláns kalandjai, szokásai, könyvei, képregényei, kedvenc olvasmányai és filmjei, de mindenféle kacat is, ami az életet jelzi, a babakocsi török nyelvű utasítása, a Magyar Szó műsormellékletének impresszuma. Valahogy úgy, miként az állat a testszagával, az író a betű(jé)vel jelöli ki terrénumát és igyekszik megőrizni a világgal szemben azt magának.

A Kati a tauroszok között, és az Egy dühödt angyal az égből című írások a generációs próza fogalomkörébe sorolhatók, míg A légy döglésének apoteózisa rövid novella. Mégis kerek egészet alkotnak a kötetben, teljesen szabályos folytonosság mutatkozik meg közöttük, elannyira, hogy akár kis családregényként is olvasható a könyv. Kis vajdasági magyar családregény. "Hülye sztori, de ez van." - igazít helyre Szabó Palócz Attila.

A két hosszabb írás megformálásakor nem a nyelvi pallérozottság volt a szerző célja, hanem a folyamatos, néhol szándékoltan terjengős beszéd, kötelező üresjáratokkal, a nemzedéket meghatározó ikonokkal (Aszterix és Talpraesett Tom képregények, tv, videó, kultuszfilmek.), a kort és a benne élők szociális helyzetét meghatározó toposzokkal (lerobbant automatic kismotor, piacon vett babakocsi, bolti pálinka, dráguló cigaretta.) és a fiatalok természetes életviteléhez tartozó cselekvésekkel (hőzöngés, bulizás, szerelem, szeretkezés.).

Szabó Palócz Attila minden írását nagyon jól indítja, kitapintható, kézenfekvő referenciákkal látja el, és az óriásmonológból természetes egyszerűséggel, közvetlenül bontakozik ki a történet, amelynek központi hőse - a harmadik írás kivételével - szerénytelen önmaga. Meséje közben gyakran téved a konfabuláció mezejére, de ezt is valami olyan közvetlenséggel és szinte magátólértetődően teszi, hogy az olvasó megbocsátja neki a szerkesztésbeli egyéb töréseket, például hogy időben és térben nem oda tér vissza a mellébeszélés után, ahol abbahagyta a történetet, meg azt is, hogy feltételezett olvasóját hol tegezve, hol magázva szólítja meg. Persze lehet, hogy ez is csak trükk.

Az írások nyelve kiegyensúlyozott. Nem válogatott, de nem is a leromlott nyelvhasználatot tükröző, hanem mondjuk inkább: köznyelvvé stilizált megszólalás. A nemzedékre jellemző nyelvhasználat mintájára Szabó Palócz Attila is könnyedén vált át néhány tőmondat erejéig szerbre, közben a közérthetőség síkján marad. Világos, hogy ő már modorosnak tartja az irodalmi nyelvet és vele együtt a szépirodalmi stílust is, de nem mer teljességében és csupán a generációs nyelvi készlet rétegére hagyatkozni. Egy olyan középutat talált, ami kiemeli prózaírói irányulásának hangsúlyait.

A kötet hármasságot és egyben győzelmet sugalló címe ellenére kétlem, hogy éppen a Trium(f)virátus lesz az a kötet, amellyel Szabó Palócz Attila beírja nevét a Parnasszus halhatatlanjainak névsorába. Az azonban szinte bizonyos, hogy a 90-es évek prózaírása fölött elmélkedők visszatérnek még ehhez a kötethez. Ami ráadásul olvasmányos is, nem csak a tizen- és huszonéveseknek ajánlható.

Ha valakinek volt módja elolvasni a szerzőnek A meztelen Télapó címen megjelent szövegét, amit ő monodrámának, én hosszúversnek tartok, és tetszett neki, élvezi majd a Trium(f)virátust is Ebben az önéletrajzi ihletésű költői játékban is a közlés a spontaneitás hatását kívánja kelteni, néhol a nyelvromlás szüleményeire is rájátszik a szerző, némely megfogalmazása vagy kifejezése egyenesen pongyola. A szöveg - annak ellenére, hogy a narrátorral azonosított szerző létvalóságát csupaszítja le egészen a teljes átvilágíthatóságig, mégpedig a monodráma által megszabott idő- és történésbeli határok között, kor- és kórképet nyújt a szöveg megírásának idejéről: életről, létmódról - beszédes részletezéssel, már-már önös érdekűnek tűnő intimitások sorjázásával teljesítvén ki a létmetszetről készített pillanatfelvételt.

Trium(f)virátus ennek az alkotói elkötelezettségnek az egyenes ági folytatása.