A GONDNOK ALAPÁLLÁSÁRÓL

Szűgyi Zoltán: Énekünk éneke. Új Mandátum Könyvkiadó - M-Szivárvány Alapítvány. Budapest, 1995.

Szűgyi Zoltán versei mindig az üldözöttség alóli kiútkeresés mélázó, óvatos, halk szavú hangján folytattak párbeszédet környezetének természeti és társadalmi elemeivel. Azután is csakúgy, amikor az üldöztetés más formát és más tartalmat nyert, mint egy évtizeddel korábban, és amikor a veszély elől felkerekedve új hazában nem ölelő karok között ért révbe, hanem a mostoha kenyerére kényszerült. Mostoha sors elől menekülve és hasonlóba csöppenve a költőnek meg kellett élnie a "van honnét szökni, de nincs hová"-érzését, és ez a tapasztalat nála nem az erőt adó irónia felhangjaival jelenik meg, hanem már-már letargikus belenyugvást tükröz.

Az emberi, illetve a levetkezhetetlen (bármilyen szempontból értelmezett) kisebbségi lét által meghatározott létezés programadó versében még érthető is, hogy nincs ereje ironizálni a sors által támasztott tényállás és a létkérdések megoldhatatlan sorozata felett. Keserűsége kendőzetlen őszinteségben mutatkozik meg, hogy végül a beletörődés egykedvűségébe laposodjon: "tudom e népnek rég nincs / már egy beszéde / s lelkem még az éjjel / visszakérhetik / járok hát inkább nesztelen / maradok konok zarándok / messziről jött magyar / megállok csak és várok // míg szelíd szemével / az anyaföld betakar". (Létalapítás)

Másik - az elmenés, illetve maradás problémakörét boncoló fontos versében, a Mégis mert költő vagyok címűben a hazai állapotok elől külföldre költözöttek, mindenek előtt a Magyarországon megtelepülők morális, etikai kiábrándulását fogalmazza meg, amiben annak a ténye, hogy idegenrendészeti szempontból lényegtelen a menedéket kereső származása - ami nem csupán küldő következményeket von maga után, hanem táplálja a mindenhonnan kiutáltság érzését is -, mégiscsak árnyékot vet a versben a befogadó országra. A költemény szerencsére elválasztja az általánosított nemzet/állam-képet annak időszerű politikai álláspontjától, de természetesen nem semlegesíti a lírai ént. Mégsem a törleszkedés szándéka szól ki ebből a versből, nem is a gyűlölve szeretés általános alanyi helyzete fogalmazódik meg, hanem inkább a hívő ember alázata kap benne hangot. Hasonló módon A magad helyén című költeményében az elmenés és maradás (nem pedig a Melyik is az én hazám?) kérdését a vallásban és a lelkiismereti vizsgálatnak az emlékekre való korlátozásában igyekszik - ugyancsak fájdalommentesen - elrendezni magában.

Szűgyi Zoltán költői/emberi alteregója, a kimérten óvatos, a "tudom amit tudok"-tapasztalatú, de a megfigyelései kimondására nehezen kapható gondnok (kötetének alcíme: A gondnok verseskönyve), aki a lelkét inkább a vallásban fürdeti, minthogy elhamarkodott szavai bajba sodorják, legsikeresebben a Verslét című költeményében találkozik a poétával. Itt tudatosodik, hogy a költő és a hétköznapok között mindig ott vibrál a teremtő aktus, a vers, alkotói víziójában még az a romantikus kép is felvetül, hogy poétaként a földjét is vérével kell öntöznie. Kényszerűségből, önszántából, sorsból eredően-e, nem tudni, csak azt, hogy ebben a versben a költő és nem pedig a gondnok kerekedett fölül.

A gondnok ugyanis a csöndteremtést választotta:

a lármás korszaknak
ím vége
mert a csendteremtésnek
van ideje.

Az elmúlt évek bizonyították, hogy a kor képtelen elhallgattatni a verset, ami természetesen más, mint a békében, jólétben született költemény. Más. Van amelyik jobb, van, amelyik rosszabb. Lassan hozzájuk szokunk. És lehet, hogy "e rekedt ordítású korban" már nem is figyelünk a csendre.