Csányi Erzsébet: A regény öntudata. Forum - Uroboros. Újvidék. 1996.
"Az irodalom nyelve egyre inkább metanyelvvé válik" - szögezi le Csányi Erzsébet a tanulmánykötetének legelején, A metanarráció poétikai megközelítése című fejezet első mondatában, hogy ténymeghatározó álláspontját az alábbi lényegi indoklással támassza alá: "Ha a világot tükrözve az emberi nyelv szükségképpen válik önmagára visszautalóvá, akkor az irodalom mint ennek a viszonynak a felépítménye, másodlagos szerveződése eleve erre az önreflexiós fundamentumra épül rá." Éppen ebből a magából építkező következményből kell világosnak lennie, hogy az irodalmi műnek az önmagáról való beszéde nem új keletű velejárója a maga megalkotott-jellegét soha le nem vetkezhető műalkotásnak, nem a modernizmus világ- és alkotás-átértelmezési szándéka hívta életre, ugyanakkor nem is a posztmodern éra egyedüli velejárója, miként azt a posztmodern szövegek hangsúlyozott önreflexiója, metatextualitása, metanarrációs és metafikciós vonulata alapján feltételezhetnénk. Nem, hiszen már a szentimentalizmus kortárs-eredményeire építő "első igazi, magyar regény" (Szabó Magda) megalkotója, Kármán József is bőséggel élt a Fanni hagyományai-ban olyan regénykonstrukciós eljárásokkal, amelyeket a posztmodern előszeretettel sorol saját eszköztárába. Csányi Erzsébet emellett tudóstársának, Aleksandar Jerkovnak a tézisét alátámasztva hangsúlyozza, hogy a metanarrácó, illetve regény önreflexiója útján teremtett új fikciós térségek a posztmodernben új irodalmi értékként jelentkeznek.
Kutatásainak tematikai behatárolása mellett alapos és az eligazodás szempontjából elengedhetetlenül fontos történeti áttekintést is ad a szerző a metanarráció poétikai viszonylatairól, Viktor Žmegač (Povijesna poetika romana), Kulcsár Szabó Ernő (A magyar irodalom története [ 1945-1991] ) és Aleksandar Jerkov (Od modernizma do postmoderne) munkáira támaszkodva, kiemelvén a világirodalomra, a magyar és a szerb irodalomra vonatkozó vizsgálódások tényfeltáró eredményeit.
A tanulmánykötet gerincét képező műelemzésekben Ivo Andrić, Miloš Crnjanski, Danilo Kiš, Hamvas Béla és Esterházy Péter regényeit vizsgálja a metanarráció (más szóhasználatban: a regény önreflexiója) megvalósulásának szempontjából. Hamvas regényéről már a bevezetőben leszögezi, hogy: "a Karnevál a magyar regényirodalom árnyékban maradt metanarratív ágának legbeárnyékoltabb pontja", majd elemzésével tételesen bizonyítja, hogy ebben a műben "a narratív és a metanarratív vonulat kidolgozása, a dupla narrátor, a hős és ellenhős, a belülről forgó szerkezet, a kéthasábos, párhuzamosan és egyidejűleg olvasandó szöveg, az intertextualitás, 'a szöveglopkodás', a szó, vagyis a szövegszerűség prioritása, a 'humorisztika', a groteszk, az irónia és az abszurd, minden pont többszörös elmozdítása, visszavonása, a regénynek mint mozgásnak és totális labirintusnak a gondolata olyan regénymodell igénylésének megfogalmazása, amelyre az irodalmi fejlődésben 'visszavetett' (...) magyar epika csak a hetvenes években tudott ráérezni." Érthető, hogy az elemző éppen a hetvenes évek végén született, korszaknyitó (de egy korszakot le is záró) művében, Esterházy Péter Termelési regényében fedezi fel "a minden ízében önreflexiós próza" legdinamikusabb megtestesülését, amely az általa vizsgált jelenségeknek már "a bőség zavará"-val fenyegető "gyakorlótere".
Az irodalomelmélet több diszciplínáját is felhasználó tanulmánykötet teljes tudományos felvértezettségében állítja elénk a kutatót, aki célratörő szűkszavúsággal, terminológiai pontossággal fogalmazza meg "a regény kiismerhetetlen formai rendszerének egy lehetséges vízióját" (Thomka Beáta). Beszédmódja, részben a tudományos szaknyelv szikársága miatt, csupán a beavatottak számára érthető. És fontos.
Azért, mert egy pillanatra se lehet mellékes számunkra, hogy létezik egy ilyen beszéd az irodalomról, s éppen itt, és éppen most. Amikor az élet különböző területein az analfabetizmus terrorja az elfogadott norma, amikor a helyi jellegű történelem-/át/értelmezésekkel szemben az irodalomelméleti komparatisztika a létfelfogások olyan összetartó erejét tárja fel, ami sajátos próza-poétikai erővonalakkal hálózza át (össze) Közép-Európa irodalmait. Ez azonban ugyancsak a beavatottak, a kissé megszállottak számára lényeges. Miként Csányi Erzsébet tudományos elkötelezettsége is, amiről az 1992-es, Szövegvilágok: a fikció fölénye című tanulmánykötete után második könyvében tett értékes tanúbizonyságot.