A DONNA IRMA-VÖLGYBEN

 

Óriáskígyó kúszik a páfrányok

között. Szóhonvágy. Hanghonvágy. Távoli

zajok. A Donna Irma-völgyben félni

nincs mitől. Rövidülő napok. Várok,

talán hogy kertemet erdei eper

fussa be végleg. Szótükör. Hangtükör.

Különös művészet, irtózatos kör.

A káoszban a szerencse a siker.

Az ibérek szép paradicsomában

bőven volt árnyék és friss víz - felírni

ezt is. És mit mondtak egykor Rómában:

növényekkel, nem szóval gyógyítani.

Szócsere. Hangcsere. Szótárcsere is?

Inkább akkor eper, víz nélkül. Mégis.

 

FLAMINGÓ

 

Millenniumi bádog-szobrok áznak

a szeles, tágas, konok várudvarban.

Kíváncsi had útvezetőnk nyomában:

a napi történelem-adag, máznak.

Holott ismétlésre buktak, korból is,

meg tantárgyból is, fillérváltságos mát,

a megnyugtató jelen diadalát

hirdetve, az út pedig lefelé visz

a lépcsőkön, büszke önérzet-hegyről.

S már nem is a fogyó gyepű a tét.

Így ne szóljunk a lusta bölcselőkről.

Feledjük a flagellánsok seregét.

Ki szól: értékrendünkből mi a való?

Felszáll-e végre a karcsú flamingó?

 

FOGADÓNAPOKON

 

Különféle önbörtönökből vezet

az út valamerre. Cölöptetőkön

élhettem volna esztendőkig. Külön.

Más sem talált akkor mellettem helyet.

Vagy tán az átalakított udvari

kiskonyhát ajánljam fel bő palástként?

Rojtozott eget foltozó kötszerként?

Elfogyó álmunk mégiscsak tündéri...

Mindez már régen elmúlt, mégis kérdem:

ha utam akkor valahol elakad,

mi jelölné néhány állomáshelyem?

A szerelvény tehát a sínen marad.

Mondhatom, immár magamtól sem félek,

hát mások se tartsanak tőlem. Élek.

 

 

TENGER

 

A vonatfülkéből kitekintve már

látszott a tenger. A hegyek szivacsos

csontkockánként övezték a tál-lapos

valótlan vízsávot. Hullám-éden-ár.

Szerelvényünk tündöklő rézkifliként

vidáman kanyargott a márványerdő

meredekein. A rám szegeződő

kihívó tekinteted vér-kámzsaként

borított el. Remegve elnyújtóztál,

puhán, mint a pamutbálák. Átadó

mozdulatok; gonoszkodó test voltál,

ópium-zamatú, vad, nedves háló.

Strandhomok-menyasszonyok heverésznek.

A ravasz kalózok zászlót cserélnek.

 

 

KÉSŐI LÁTOGATÁS

 

Most egyszerűen megnyitnám ajtódat,

zárva, tudom, de te elősietnél,

kócosan, szégyenlősen beengednél,

nesztelenül megérintve karomat.

Derűs házak éji árnyjátékai,

ital, a távolból barokk muzsika,

villamosok fém-fényes suhanása,

lebbenő függönyök inger-lombjai.

Szótlanul, bejárva elegáns tánccal

az emlék-vonalat, a kört szűkítve,

dühösen, felszabadult bátorsággal,

a megidézés elől nem kitérve.

Ha emlék-bor is ez, ne félj és erre

nézz, dőlt hajad se simítsd hazug rendbe!

 

 

MAGAM VOLTAM...

 

Magam voltam a kert, elúsztak vígan

az űrben színes lampionok, dalok,

fegyelmezetlen, nyurga árnyék-rajok.

Most változtatni renden - bizonytalan.

Ennyi év után mi mást a káoszból

kihallani, az ekével kifordult

csontok rokonsága ősi és kábult

tánc ritmusát űzi a távolból.

Vándorként merre haladtam, megtértem

vagy elindultam, a válasz egyre megy.

Emlékeim lajstromát megidézem:

tiszta nyáréjszakán a verandán egy

kerti szék árnyéka... - minden más lomha

őshüllő botlása, ragasztott csoda.

 

 

ÁLRUHÁK INCSELKEDÉSE

 

Tömjén-erdő és gondosan kimosott

ruhanemű, tej gölöncséredényben,

idill az ebéd illat-rétegében,

háttal mindennek, mit régen kidobott

a század. Díszes üveg-pilléreken

király-koronák és rút koldusrongyok.

Konokul nézel, mint a szirti sasok

magad-változtató hűs reggeleken.

Mégis, inkább a csatába sietnél,

sikerrel forgatva fegyvered, majdan

az ujjongó tömegben menetelnél

ezüstesőben, leányt csak hajnalban

választnál, nem számolnád az éveket,

bort innál s utálnád a véneket.

 

A SZÁZADIK ARC

 

Még mindig: mi lehetnék. De kissé már:

mi lehettem volna. Forgó ötletek,

kuszált, sodródó évek, vélt remények.

Gyarapodó, sokszínű garde-robe-tár.

Fáradt utas, ki borzongó hajnalon

sikátor-csatornák televénye. Vagy:

ügyes szemfényvesztő; láttatva a nagy

mutatványt meghajol a pódiumon,

de csodát maga keres, vagy legalább

kedvező jeladást. Ütni a gyöngén,

tisztelni az erőset - miként tovább?

Tántorogva haladni, netán fürgén,

másokkal vagy egyedül? Jók és latrok,

a mutatvány díjtalan, maradhattok...

 

 

LEBEGŐ HONTALAN

 

Úgy vélheted, furfangos csodatevő,

könnyed virtuóz, kissé hányaveti

persze, a tény-valót csak éppen metszi.

Furcsa átlókat ügyesen keverő.

A feddés jogos; lebegő hontalan,

csak pillanatnyi mutatványra ügyel,

ahelyett, hogy súlyos föld-lélegzettel

tenne kőre követ. De vigasztalan

lenne ez is, miként annyi más téves

vállalás; legalább a produkció,

az ejtse még ámulatba a népes

sereget és hitesd el, hogy a súlyzót,

amit felemelsz, más fel nem veheti.

Ha jól meggondoljuk, ez is valami.

 

 

EGY UDVARI KARMESTERHEZ

 

Mégis inkább úgy haladni, miként a

hullám a parti föveny teljes sávján:

az irány-harangjáték sem szól pusztán

azoknak, kik elől vagy hátul állva

haladnak. De oldalra is. Tolmácsold

hát jól e tételt, az ismeretlenség

vonzása ne legyen kék végzetesség.

A szálló hangokat magad birtokold!

Ne tarts a légtornászokkal, a mélybe

ereszkedő barlangkutatókkal sem.

Otthonra így nem találsz. Rút kövekbe

botlasz, elesel. Holott fejedelem

lehetnél, vagy tökéletes udvaronc.

Fegyvertársak nélkül - csak örök tanonc.

 

 

FEDDŐ SOROK

 

Neked is hazudtak, mondod, ezt teszik,

ravaszkodva mindenkit átejteni...

Vagy éppen rejtjelet kell megfejteni,

a bambán igazodót jól megverik.

Árva szemüvege repedten fénylik.

Kell-e még ily keményen fenyíteni?

Hajlott hátát még tovább görbíteni?

Rács-árnyékokból rőt kiáltás vérzik.

De barátocskám! Ebből legyen elég!

Száguldj a hegyre s ordíts egy nagyot,

bánom is én, vágj ki egy óriás fát.

Majd akkor jelentkezz, aranyat hatot

kapsz, botütés helyett, fénylik majd a lég;

egyenesedj, s ne ugord át a mát!

 

 

ORGONAÉPÍTŐK

 

Tiberis idejében szakácskönyvet

írt Marcus Gavrius Apicius. Csak

Magasztos Gége névvel illették vak

írók, mint Plinius. Téves ítélet.

Nos, nem Apiciusnak volt igaza?

Mi a hálóval esetlenül bánunk,

tűnő értékek utáni honvágyunk:

kínzó nyomkeresés. Bátrak válasza?

A kontrapunkt törvényeihez miként

igazodjunk? Hogyan kihalászni azt,

ami elmerült, s úgy tűnik, végként?

Az orgonaépítők szerint: malaszt,

nem tudni. A harc örök: az író ír.

Szépen zúg a Wohltemperiertes Klavier.

 

 

VERSFARAGÓK ÉS VÉSNÖKÖK

 

Dicső versfaragók és ti vésnökök:

ezt-azt megmenteni a feledéstől,

emléket építeni a kevésből.

Idő-nyílásban leskedő hírnökök:

lényegében mindegy, merre jártatok.

Tapsot és virágot összegyűjteni,

közben gáncstalan lovagnak maradni...

Zsoldot, tallért, hadisarcot vártatok?

Állhattál volna a másik oldalon -

csak puszta alku kérdése - egyre megy.

De ha kötne valami fogadalom!

Nem is lenne tán kivételezett kegy...

Ingerlő feladat, tagadhatatlan.

Verselők, vésnökök, készülhet a tan!

 

 

DA CAPO AL FINE

 

Van erre hiteles tájékoztató?

Különös művészet, irtózatos kör.

Így ne szóljunk a lusta bölcselőkről.

Álmunk mégiscsak tündéri, elfogyó...

Strandhomok-menyasszonyok heverésznek,

ital, a távolból barokk muzsika,

őshüllő botlása, ragaszott csoda.

Nem számolnál, nincs értelme éveknek.

Mi lehettem volna. Forgó ötletek;

amit felemelsz, más fel nem veheti,

tolmácsold jól, alapvető tételnek.

Vagy éppen rejtjelet kell megfejteni?

Megmenteni, mi kihalászhatatlan...

Verselők, vésnökök, készülhet a tan!