A csarnokban

A darálóba minden második napon el kellett mennünk. Délelőtt érkeztünk, kétkerekű kézikocsin húztuk a zsákokat. Lemértük, aztán a gép mellett álló bádogkádba öntöttük a kukoricát és az árpát, majd az összekevert szemeket belemertem az őrlő tölcsérébe. Az őrlő a darát egy vastag csövön a plafonról lógó kürtőbe fújta át. A kürtő szájára csatoltam fel az üres zsákot.

A szövet ritkább részein kifúvódott a meleg, finom illatú por; a csarnokban repkedő méhek a betonra, a műanyag zsákokra, ruhánkra, arcunkra telepedve gyűjtötték. Zümmögésüket csak akkor hallottuk, ha a fülünk mellett repültek el.

A hosszú, palatetővel fedett csarnokban zsákokból rakott bástyák sorakoztak. Nagyapám, míg én telemertem a tölcsért, végigjárta a csarnokot, megnézte a zsákok címkéit; néha csak akkor jött vissza, amikor kikapcsoltam a gépet, és az őrlő apró kalapácsai lassulni, csilingelni kezdtek.

Néha egy oszlopnak támaszkodva elaludt; a daráló hangja és a méhek dongása sem zavarta, otthon is a rádió mellett aludt a legmélyebben. Ha mostanában eszembe jut, mindig így, lehunyt szemmel látom. Homloka, arca egyre fehérebb a csarnokban szálló portól. Amikor elmosolyodik, homlokáról elrepül a méh; aztán visszatér, és, többször is elrepülve az arca előtt, ismét megkapaszkodik.