A férfifodrásznál

Mindig megilletődöm, amikor a falubeli férfifodrász székébe ülök, és a körém tekert vörös kockás palástra hullani kezdenek a fürtök. Amikor a homlokomhoz ér a fekete vas, engedelmesen lehunyom a szemem, nehogy belehulljon a haj, de amint kinyitom, a szemöldököm fölötti pihéket csiklandozó hajszálaktól így is megered a könnyem, s úgy érzem, mintha a mögöttem ülő idős emberek beszélgetésének állandó zajában ezután maga az Isten érne a fejem tetejéhez, hideg, illatos kezével, hogy hátrahajtsa.

Néhány éve, amikor megkérdeztem, mitől lehet ez az elérzékenyülés, a fodrász néhány szóval emlékeztetett arra, mi történt, amikor apám és anyám a második vagy a harmadik alkalommal vittek el hozzá, a műhelybe. Komolyan beszélt, és megmutatta a fogazott ollót, amit akkor le kellett tennie, mert máskülönben nem engedtem közel magamhoz; és valóban, már emlékeztem is rá, hogy azok a hosszú, vékony fogak akkor engem valóban nem a fésűre emlékeztettek. Azt gondoltam, hogy valamilyen orvosi eszköz, fogó, s azért tették föl a fehér karosszékre a kissámlit, azért ültettek arra, hogy az orvos jobban hozzáférjen a fülemhez, az pedig valami miatt csak fokozta a rémületem, hogy nem fehér kendőt terítettek a vállam köré, hanem vörös mintásat, olyan anyagút, amilyenből akkor a nagyanyám otthonkája volt. A fehér köpenyes hideg kezével megfogta a fülem, enyhén lehajlította a tetejét, aztán éreztem a fogazott olló hideg vasát is a fülemen, és akkor felkiáltottam, mint amikor valaki kiszabadul egy tengeralattjáróból, és hosszú emelkedés után fölér a felszínre.

Persze, nevettek, apám is, anyám is, a fehér köpenyes azonban nem, elkedvetlenedett, aztán, hogy látta, nem veszem le a szemem az ollójáról, próbált kedves lenni, anyámék pedig, ahogy látták, milyen rémült vagyok, és nem engedem el a fülem, egyre csak azt ismételgették, hogy Sanyika bácsi csak a hajamat akarja, nem a fülemet, és hogy milyen szép leszek, ha lenyírja. Nem hittem nekik, azért sem, mert nem sokkal azelőtt láttam magam a tükörben, és a fülemet a fejemhez simítva megnéztem, hogy néznék ki úgy, és olyan szép volt a fejem, mint a fejhallgatót viselő űrhajósé. Olyan áron azonban, hogy levágják a fülem, nem akarok szebb lenni - ez volt az elhatározásom, bár még nem tudtam megfogalmazni, Sanyika bácsi azonban nem tett le arról, hogy újra megfogja a fejemet, és éreztem, az én kitartásomon múlik, mi történik, és azt is éreztem, hogy az én kitartásom kevés. Végképp elkeseredtem, amikor az ujjaim résén át megértettem, mit kiabál az apám. Azt mondta, hogy most már igazán nem érti, mi van velem, nyilván valami bajom lett; és abbahagytam a hadakozást, leengedtem a kezem, melyet mindvégig eltakart az az otthonkaszínű palást, és sírtam, mert nem emlékeztem arra, hogy már korábban is jártam volna itt, vagy, ha igen, mert az illattól hirtelen mégis az az érzésem támadt, hogy valóban, akkor az a fogas olló, a ritkító, ahogy anyám nevezte, még biztos nem volt itt, a vörös kendő se; és apám megint megszólalt, azt mondta, amit mindig, hogy ha katona lesz belőlem, hőt ő nyilván disszidálni fog, mert nem akar olyan országban élni, amit ilyen picsogós katona véd.

Végül persze elcsöndesedtem, és csak az ollók csettegése hallatszott az üzletben, meg hangos, párás légzésem, aztán a vadgalambok búgása az utcáról. Viszket a nyakam, mondtam egyszer csak, rekedten, mire a férfi azt mondta, hogy jó, már egyébként is meg akarta vakarni a nyakamat. Elővette a borotvát, és lekaparta a nyakamról a szőrszálakat. Ez jólesett, bár nagyon vigyáztam, nehogy látsszon rajtam, mert következetes akartam maradni. Tudtam: később is el kell jönnöm, és, hogy a fülem a helyén maradt, most már nem sírhatok.

A hajam sűrű volt, világosbarna és erős; amikor Sanyika bácsi megnyírt, mindig jóval kisebb lett a fejem. Előfordult, hogy egy nyíratkozás után nem ismert meg a dédnagyapám. Összetévesztett a szomszéd gyerekkel, akinek mindig kicsi volt a feje.

Mindig elkomolyodva léptem be abba az üzletbe később is, és ha várakozás közben nevettem is néha az idős emberek beszédén, mire fölültem a sámlira, vagy később, ahogy a felnőttekhez hasonlóan símán a karosszékbe ültem, elkomolyodtam, csöndben néztem a lehulló hajcsomókat, és azt, ahogy Sanyika bácsi lépései alatt összekeverednek a fekete vagy ősz csomókkal. Sanyika bácsi pedig mindig kereste a tekintetemet a tükörben, hosszan nézett a szemembe, mielőtt a homlokomra tette a kezét, s aztán lezárta a szemem, hogy ne hulljon bele a homlokom fölött lenyírt haj.

Éppen könnyeztem akkor is, amikor Sanyika bácsi egy nyári délelőtt arról beszélt a többi vendégnek, hogy néhány nappal azelőtt egy idős embernél járt, aki már a konyha közepén ülve várta. A konyhaasztal alatt azonban egy kutya hevert, egy németjuhász, a fodrász pedig hiába kérte, hogy vigyék ki a jószágot, mert fél tőle, az öreg csak nevetett, de nem válaszolt. A fodrász elkezdte a munkát, ollózás közben lassan körbejárta az öreget, s egyszer csak égető fájdalmat érzett a lábikrájában; a kutya átharapta a szövetnadrágot, s nem akarta elengedni a fodrász lábát, mintha csak játszani akart volna, fel sem kelt fektéből, a fogak nyomán azonban dőlni kezdett a vér; az öregember, mikor látta, mi történt, kiszólt az udvarra a lányának, aki bejött, némán lefejtette a kutyát a fodrászról, aztán kiment, s rövid idő múlva visszajött egy tekercs piros szigetelőszalaggal. Körbetekerte a fodrász lábán a nadrágot, aztán a fodrász látta, hogy a lány is, az öreg is azt várja, hogy fejezze be, amit elkezdett.

Ez az öregember, mint később, nem a műhelyben megtudtam, a kilencvenedik évet is megérte, mégsem természetes halállal halt meg; egyszer túl sok szőlőt evett, és bélelzáródással vitték kórházba. Az ő házát vettük meg később mi.

Akkor azonban, amikor Sanyika bácsi a történetet mesélte, még csak tizennyolc éves voltam; az üzlet ablaka alatt egyszerre csak megállt egy bicikli, és a húgom, le se szállva a nyeregből, beszólt, hogy megérkezett a behívóm a katonaságtól, és hogy anyám nagyon sír. Az öregemberek erre még jobban nevettek, a hátam mögött, a padon, egyikük azt mondta, hogy igen, hát egyszer mindenki bekapja a legyet.

Sanyika bácsi azonban nem nevetett; a fülemhez hajolt, és halkan azt mondta: "akkor most egy kicsit rövidebbre vágom."