India

Amikor leresztettek a mélybe, és asszonyod, a nagyanyám a rokonok rémületére egyre nehezebben vette a levegőt, és a nyakán kigombolták a ruhát, miközben apám egy üvegből vizet öntött a zsebkendőjére,amit aztán asszonyod nyakára tett; valaki erősen megfogta a vállam, és azt mondta, hogy egy galambot lát repülni, egy vörös galambot, ami épp most szállt fel a ravatalozó előtti facsemetéről. A kinyújtott kar irányába néztem, de nem láttam semmit.

Négyéves koromban azt mondtad, mi ketten megnövesztjük a hajunkat, és elutazunk Indiába, az indiaiakhoz; aztán tavasszal, amikor a folyó sárgásszürke vize elérte a töltést, beszálltunk a ladikba, és azt mondtad, most elindulunk. Évekig azt hittem, csak azért fordultunk vissza, mert láttad rajtam, mennyire félek a vízen.

Erre az útra gondoltam, amikor a felemelt kéz irányában a galambot kerestem, és erre akkor is, míg a ravatalozóban álltam, nem messze a paptól; körülöttem a családod, a családunk, a padlót bámultam, és nem néztem föl, éreztem az üvegajtó túloldalán álló asszonyok tekintetét; később azt mondták, azért nem sírtam, mert nem szerettelek.

Ott, nem messze tőled, megpróbáltam elképzelni Indiát, a félszigetet, úgy, ahogy egyszer, álmomban láttam. Nem akartam sírni, mert tudtam, hogy sírásomat hallva anyám, a lányod még jobban sírna. Rémített és taszított ez az egész, olyan volt, mint valami szellemidézés.

Az énekelt ima közben, mely a végsőkig fokozta a család fájdalmát, az jutott eszembe, amit többször is mondtál, hogy amikor meghalsz, szeretnéd látni, ki sír a temetéseden; de nekem erőlködnöm kellett volna, ezt pedig nem akartam.

Inkább felidéztem, mert éreztem, ez nyugtat, azt az estét, amikor percenként érintettem meg forró hátad, hogy megkérdezzem, tudok-e segíteni valamit; és mire a pap megérkezett, és kért, hogy engedjem az ágyadhoz, mert együtt akar imádkozni veled, felálltam, és láttam, hogy későn jött; már nem ismerted meg, ki jött hozzád.

Hangosan lélegeztem a szűk, visszhangos teremben, és odakinn, a sírnál; azt akartam elérni, hogy a pap és a kántornő ne tudja tovább fokozni a fájdalmat; az orromba áramló levegő zúgása, úgy hallottam, végül már majdnem olyan hangos volt, mint a pap beszéde.