Meleg vízben

A melegkutakra az országút melletti réten sötétedés előtt figyelhetsz fel; ezüstösen fénylenek, összegyűjtik az egyre fogyó világosságot.

Ha a város felé haladsz az úton - azt hallottam, naponta többször is elhajtasz a falunk előtt - és jobbra nézel, tisztán, vagy éppen sűrű vízgőzben láthatod a legközelebbi kutat: egy állványon fekvő, fakó-ezüst hengert, körülötte fénylő csöveket. A kúthoz szobaszőnyeg nagyságú, beton aljzatú medence is tartozik, ritkás nádfal veszi körül. A második kút - persze, csak én nevezem most másodiknak - néhány száz méterrel beljebb látható, az útról is megállapíthatod, hasonlít az elsőhöz. Láthatod a harmadik kutat is; apró, fénylő folt.

Egy téli délutánon három órán át horgásztam a második kútnál. Három órán át nem fogtam semmit, unatkoztam, és egyszer csak eszembe jutott: mi lenne, ha megfürödnék. Megfogadtam, ha fél órán belül nem lesz kapásom, fürödni fogok. Végül mégis eltűnt az úszóm, és egy lapát nagyságú dévér lógott a horgon. Azonnal megfulladt, ahogy a szilványívei közé befolyt a hideg, téli levegő. (Az ikrák a vadkacsák tollán kerülhettek ide. De vajon miféle életük lehet ezeknek a halaknak itt; se tél, se nyár, se tavasz, csak a pokoli hőség, amiben lomhává válik a test, alig mozog, alig eszik. Vajon meddig élnek itt ezek a halak?) A múlt héten, egy este elmentem ahhoz a kúthoz, és megfürödtem.

Néhány hónappal ezelőtt ugyanis új házba költöztünk; közelebb az országúthoz, és a folyton zúgó kamionok egy éjszakán eszembe juttatták, hogy közelebb kerültem a melegkutakhoz is. A ház régi, a század elején épült, nem építettek bele fürdőszobát, így amikor elkezdtük a felújítást, fürdőszobává alakítottuk az egyik kisszobát. A vizet fával fűthető, vajszínűre festett tartályban melegítjük, a kád azonban télen hamar lehűti a vizet; amikor a fiam fürdik, még egészen meleg, a feleségemnek tíz perc múlva már engednie kell hozzá egy kis forrót, de közben rakni is kell a tűzre. Amikor én kerülök sorra, már olyan meleg van a fürdőszobában, hogy vetkőzés közben leizzadok, a kád fala azonban még ekkor is csak langyos, így a víz is hamar lehűl. Nem engedhetem ki a vizet, hogy újra forrót engedjek a tartályból, mert errefelé, és különösen mostanában, hogy vizes évek jöttek, egy este csak egy kád vizet tud befogadni és elszivárogtatni az emésztőgödör, hiába ástam olyan hatalmasra. Előfordul, hogy nem folyik le a víz. Lavórokkal hordjuk ki a kádból, az utcai árokba. Eleinte rossz kedvem volt vízhordás közben, most már hozzászoktam. Ahhoz is, hogy a vastag falak alját rendszeresen le kell törölni; "vatta nől a falon", mondogatja a kisfiam.

Egy éjszakán fölébredtem a kamionok zajára, és sehogyan sem tudtam újra elaludni.

És most képzelj el egy kövér, kopaszodó, fekete szakállú embert, ahogy sárga fürdőköpenyben halkan végigmegy az utcán, befordul a sarkon, ahonnan már hangosabban hallatszik a kamionok zaja. Átszalad az úton két kamion között (mintha meleg lenne az az út, mintha felmelegítették volna a széles kerekek). A fű nedves és hideg. Néha láthatatlan tócsába lép; a hólé nem tud elfolyni a gyepről sehová.

Lassan halad. Egyszer mégis odaér a második kúthoz, leveti köpenyét, a fűre engedi, kilép a papucsból, hideg füvön lépked, beleóvatoskodik a betonteknőbe, és nem érez szúrósat a talpa alatt, pedig régen a víz szélén kemény szárú növények nőttek. A víz kellemesen meleg, majdnem forró; beljebb gyalogol. Letérdel az iszapos betonra, a teaszínű víz a nyakáig ér.

Hajnalig nézegeti az úton közeledő és távolodó kamionok reflektorpárjait, meg az ezüstös csöveket a feje fölött, ahogy lassan egyre fényesebbek lesznek, majd újra kihunynak.