Méz

Amikor már tűrhetetlennek érzem a hőséget, mindig egy hatalmas hűtőszekrényre gondolok, amibe ilyenkor beállhatnék. Időnként kinyitnám az ajtót, aztán ismét becsuknám, és bennmaradnék, reggeltől késő délutánig.

Épp ez jutott eszembe most is, miközben lyukakat fúrok a gyepbe, a lakodalmas sátor oszlopainak, a ház előtt pedig, a homokos úton megáll egy teherautó, melynek platóján fehér hűtőkabint látok.

Ma minden sikerül, mondom magamnak, oszlopokat hordok, aztán ponyvakötegeket, padokat, asztalokat. Az ebédhez, amit már a sátorban tálalnak, én is asztalhoz ülök. Miközben a levest kanalazom, nagybátyám fölkel, kilép az útra, fölmegy a kabin lépcsőjén, kinyitja a hűtő ajtaját, bemászik, aztán előjön egy sörösrekesszel. A hosszú ebéd után a lányok előveszik a papírszalagokat, hogy elkészítsék a sátor díszítését; mindenki az asztalnál marad, hangos beszélgetés kezdődik. Senki sem néz rám, amikor kimegyek.

Átmegyek az úton, fellépkedek a kabin lépcsőjén, kinyitom az ajtót, belépek. Italos rekeszek, régi szódás ládák, fából, a falon polcok, lekvárral, befőttel teli üvegek. A mennyezeten villanykörte világít, a halk zúgás, előbb azt hiszem, az égőből jön, aztán észreveszem az ajtóval szemben lévő falon, a rács mögött forgó ventillátort. A levegő friss, jó hűvös, de nem hideg. Leülök egy ládára, megvizsgálom a padlót; a polcról, egy repedt üvegből méz folyik az alumíniumra.

A sátorban, hallom, lehalkul a beszélgetés. "Most hol van?" - kérdezi valaki.