Napsugár

A nagykörút egyik sarokházának falánál, szürke vasdoboznak támaszkodva két részeg állt, egy huszonéves férfi, és egy harmincegynéhány éves nő. Bolti körtepálinkát ittak, (akkoriban még élelmiszerbolt működött abban a házban), és mosolyogva beszélgettek, mintha nem is az utcai neonok és a reflektorok, hanem egy meghitt kocsma lámpái világítanának rájuk. Lassan és nagyon halkan ejtették a szavakat. A nő arca folyamatosan változott. Lehunyt szemmel, lassan bólogatott; hirtelen elkomorult; fáradt, ocsmány mosoly terjedt el az arcán. "De nem így van, Julika?", kérdezte a férfi, többször is. A nő az egyik kérdés után néhány pillanatig nagyon szépen mosolygott, mintha a strandon állt s a napba nézett volna. Aztán újra elkomorodott az arca.

Felejthetetlennek éreztem azt a mosolyt; miközben hajnalonként a nyomdából a falusi busz állomása felé ballagtam, a szürke dobozhoz érve arra gondoltam, az ittas embert visszataszítónak tartják, pedig csupán annyi történik, hogy a lélek átveszi az uralmat az arcvonások fölött. A nő mosolyáról minduntalan a napsugár szó jutott eszembe; meg az, hogy a sárga húsú, nagyon finom őszibaracknak is ez a neve.

Akkor már hosszú ideje nem ettem ilyen őszibarackot, aztán a szüleim vettek a homokon egy gyümölcsöskertet. A pince mögött állt egy alacsony, göcsörtös kisfa. Szegényke, mondta nyár végén anyám, amikor leszedte a barackot. Mintha a fák betegségükben nevelnének több termést, mint levelet.

A fa a következő nyarakon is bőven termett, én pedig mindvégig emlékeztem a szürke doboznál látott arcra; egy idegen nő arcára. Melyet nemrégen az újságban is láttam. Mifelénk is elterjedt az a szokás, amit néhány éve még csak a vajdasági lapokban láttam; a gyászhírek és a köszönetnyilvánítások mellett úgynevezett megemlékezések is megjelennek; ezeket gyakran képpel együtt közlik. "Egy éve, hogy szeretett kislányunk..." - így kezdődött nemrég az egyik megemlékezés; ott volt a kép, s mintha csak az én emlékezetem megerősítésére lenne szükség, a név is, hogy "valamilyen" Júlia.