Az öreg olasz

Most, hogy rám köszöntött az éjszaka, és a busz ismeretlen vidékeken visz egy tengerparti város felé, eszembe jutott, hogy régen mennyire elszomorodtam, amikor a városban, valamelyik rokonnál esteledett ránk, és késő este siettünk a buszállomás felé. Sírással küszködtem, ahogy a hatalmas, zúgó lámpák alatt mentem anyám vagy nagyanyám kezét fogva, és bármennyire fáradt voltam, nem tudtam elaludni, míg meg nem láttam jobbról vörösleni a falu szélén álló üzem gázfáklyáinak fényét.

Nem gondoltam volna akkor, hogy felnőve szinte minden este sötétedés után fogok hazaérni; hogy naponta nyolcvan kilométert utazok busszal, s a hazaúton, ha felnézek az újságomból, az ablakon kitekintve a falvak utcalámpáinak fényéből, a kivilágított szobák ablakai láttán is megállapítom egy pillanat alatt, hol, melyik falunál tartunk épp, és mennyi idő múlva ér a busz a városba, ahol a narancsszínű fényben átszállok a falum felé induló járatra.

Kora reggel ültem föl erre a buszra, melyen egy egész fúvószenekar utazik a tengerparti városig, ahol két nap múlva kezdődik a fesztivál. Már sötét volt, amikor Veronába értünk. Én is csatlakoztam a fiatalabb zenészekhez, akik hasznosan akarták eltölteni a három órás pihenőt, és megnézték a híres arénát, ahol néhány perccel az érkezésünk előtt fejeződött be Eros Ramazotti koncertje. Végigsétáltam én is a folyót átszelő régi kőhídon, megnéztem a várat, a latin költőről elnevezett utcát a sokerkélyes házakkal, és megmosolyogtam a hatalmas főtéri házat, melyet épp azokban a hetekben újítottak fel; az építők hatalmas vásznat függesztettek kívülről az állványzatra, és ezen a vásznon látható, hogy fog kinézni a ház, ha elkészül, és lebontják az állványokat.

Aztán ismét buszra ültünk, és fél óra múlva az autópályán voltunk. A fiatalok valami háborús filmet néztek, én meg bámultam az ablakot, és az ismeretlen utcalámpákat, tűzfalakat, szobaablakokat nézve meghatódtam a rég elfelejtett, s újra jelentkező szorongáson, s a fura gondolaton, hogy bár egész eddigi életem másból sem állt, mint utazgatásból, azért az nem lenne jó, ha valahol egy ismeretlen vagy csak a busz ablakából ismert vidéken, utazás közben érne el a halál. S akkor ismét eszembe jutott az olasz öregember, akit a feleségem szülőfaluja mellett, az országutat kísérő mély öntözőcsatornában találtak meg. A faluban sokáig emlegették, hogy "az öreg olasz", akinek ruhaüzlete volt valahol a környéken, épp hazafelé tartott, távoli családjához, amikor elaludt a kormány mögött, és az autója a korlátot átszakítva berepült a csatorna hídja alá. Mivel az útról nem látszott az összetört autó, és a korlát hiánya nem tűnt föl, ott, a kanyarban meg egyébként sem szabad megállni, a kocsira csak napok múlva bukkantak rá. Az eltávolítás nyomait, a gépek és az emberek nyomát viszont sokáig láthattuk a kiszáradt mederben, a csatorna oldalán, és az utazók, ahogy a busz a faluból kiért, a helyszínre, még akkor is a csatornát nézték, amikor a nyomokat rég belepte a hó.

A csatorna a nagy szárazság miatt három évig volt üres, de az idén nagy esők voltak mindenfelé, a hó is az esőkkel olvadt el. Minden reggel látom, hogy ott, ahol a korlátot új elemekkel pótolták, magasan áll a víz; és a halászó szárcsák útjának nyomát, mint valami írást, őszig őrzi a hínár.