A zuhanás után

Régebben, ha valami bánat ért, gyakran képzeltem azt, magamat vigasztalva, hogy egy repülőgépen utazom, és a légibusz, miközben valamelyik óceán fölött repül, hirtelen meghibásodik, és széthasad az oldala.

Azt képzeltem, hogy miután kiugrom a gépből, egy sziget mellett zuhanok a vízbe; azt képzeltem, hogy a hosszú zuhanás után hatalmas csobbanással alámerülök, de aztán feljutok a felszínre, és gond nélkül elérem a homokos partot. Miután meggyőződöm arról, hogy az a szárazföld egy sziget, horgászattal és vadászattal tartom el magam, viszonylag könnyen; szétszedem fölösleges ruhadarabjaimat, a cérnákból zsinórt meg íjhúrt fonok; bicska pedig egyébként is mindig van a zsebemben, sőt, horog is, persze, ha valaki megkérdezi, minek, mindig azt mondom, hogy épp most jövök a horgászboltból.

Mindehhez azonban, gondoltam később, elsősorban jó helyre kell esni. Ami nem is olyan könnyű. Eltelt még néhány év, és hovatovább egyszerűen nevetségesnek gondoltam azt a lehetőséget, hogy én valaha is repülőgépre üljek. Aztán néhány hónappal ezelőtt váratlanul erre is sor került.

Azóta egyre biztosabban érzem azt, hogy nem élném túl a zuhanást. De ha túl is élném, minden szárazföldtől távol zuhannék a tengerbe. Vagy éppen minden tengertől távol, a szárazföldre.