Chaka - Csóka
Csóka időrétegeiről

Móra Ferenc szerint, aki 1907 és 1913 között több alkalommal végzett eredményes ásatást a csókai Kremenyákon, Csóka évezredek temetőjén épült. Erről tanúskodik egyebek között a napfényre került ezer kőeszköz, 1200 csontszerszám, kétezer cserépdarab és 50 ép edény, amelyek között óriás méretűek is vannak. Néhány putrilakás omladéka alatt több mint ezer gyöngyszemre bukkant a kutató. A kőkorszaki ember kezdetleges házából tizenhét ősünknek a sírját ásták ki. Az egyik rögdarabon pedig egy tenyér helye látszott, a tapasztó ősember tenyere. Abból a korból talán az egyetlen daktiloszkopikus emlék az egész világon. A csókai ősember a kőköszörülés mellett a szövéshez, a fonáshoz és a házépítéshez is értett. A sokezer tárgy közül, amit Móráék föltártak a Kremenyákban, öt már vörösrézből készült.

Nemcsak neolit-, hanem népvándorlás kori leleteket is talált Csókán Móra (meg mások is). Említést érdemel, hogy a csókai Kremenyák őrizte meg síkságunkon az első nagy lovassírt. Sok csontot, fegyvert s a vezéri rangban lévő férfi lovának elkorhadt szerszámán nyolcvanhárom aranyboglárt tártak föl az ásatások során. Az említettek mellett számos más lelet került és kerül napjainkban is fölszínre, igazolva Mórát, hogy Csóka valóban az évezredek temetőjén épült... Az ásatásokról írt tudományos munkák ismertté tették Csókát a világ régészeti szakirodalmában, és világhírű régészek is ellátogattak az ásatások színhelyére. Nos, ezzel a színhellyel kapcsolatban egyebek között ezt írja Móra:

- 1907 őszén üzenetet kaptam a csókai paptól, hogy a Kremenyák tetején sok a cifra cserép, érdemes volna kivallatni a földhátat. Hírből már ismertem a csókai papot, Farkas Szilárdot, tudtam, hogy róla meg lehetne faragni az emberi jóság szobrát. Gondoltam, ha egyebet nem is találok Csókán, Szilárd maga megéri, hogy kimenjek oda... Másnap már a Kremenyák tetején bogarásztunk a főúrral. Másfél méter magas, kopasz halom volt a Kremenyák (a Zenta felé vezető úton éktelenkedett körülbelül négy kilométerre a Tiszától). A legelő zöld gyepéből úgy emelkedett ki, mint valami holttetem. Porhanyó földjét csak meg kellett rúgni, és marékszám dőlt belőle a kovaszilánk meg az apró cserépdarab. Érzett a fogásukon, hogy ezek sosem jártak a zentai vásárban. Úgy két-háromezer esztendővel ezelőtt régi gölöncsérek remekelték az említett cifra cserepeket.

A főúr szerzett "hadsereget", ásós, kapás, lapátos embereket, én meg az időmet méricskéltem ki. Úgy számítottam, hogy három hét alatt készen leszek a Kremenyákkal, de a hetekből esztendők lettek.

A fenékig megásott halomnak egy göröngye sem maradt megfordítatlan. Dolgoztunk térdig érő latyakban, bőraszaló hőségben (az embereim ilyenkor úgy hűsítették magukat, hogy gyíkot eresztettek ingük derekába), csontrepesztő hidegben, de megérte a fáradságot, mert a Kremenyákkal klasszikus kőkorszakbeli őstelepet találtunk, ami a mi tájunkon kb. 4000 évvel ezelőtt ért véget.

A régészeti leletek tanúsága szerint Csóka területén tehát már az őskorban is éltek emberek, ám az első írásos emlék a település létezéséről 1247-ből maradt ránk. Chakának hívták akkor, ez feltehetően személynév volt, és később (bizonyos jelek szerint a 14. században) Csókává alakult át. Említésre méltó, hogy a Csóka nemzetség igen régi és történelmi "veretű". Hédervári Kont Istvánnak egyik fegyverhordozóját is, kit Zsigmond király 1393-ban a Hováti párt lázongása miatt több elfogottal együtt lefejeztetett, Csókának hívták. A Kárpát-medencében egyébként több Csóka nevű település található. Így pl. Baranyában is van egy, azaz Biharban Csokaj, Fehér megyében és Somogyban Csókakő, továbbá Csókás Lacháza mellett, de Hódmezővásárhely határában, a várostól délkeletre, a mai Földeáktól pedig északra feküdt a hajdani Csókás (Chokas), amelyet a följegyzések szerint 1686-ban a tatárok söpörtek el, ám az egykori Csókás falu templomának alapjai 1836-ban még meglátszottak...

Az idevágó irodalom szerint Csóka a Csanád nemzetség ősi birtokai közé tartozott. Említésre méltó, hogy nem sokkal az ezredforduló után a Csóka közelében, pontosabban Nagyősz térségében lezajló sorsdöntő csata után került Csóka a Csanád nemzetség tulajdonába. Itt mért ugyanis megsemmisítő csapást Csanád vezér e vidék teljhatalmú urára, Ajtonyra, aki nem értett egyet Szt. István király országalapító módszerével, törekvéseivel, vagyis útját állta a király terveinek, és ezért lakolnia kellett. Végső soron a csatát követő birtokadományozás is a központi királyi hatalom megerősödését eredményezte, de maradjunk az első írott emléknél, Csóka első írásos említésénél. Nos, eszerint az okirat szerint ez a település az 1247-ben Kelemenös bán fiáé, Pongrácz ispáné volt; s amikor a csanádi és aradi káptalan a birtokokat meghatárolta (amire a szörnyűséges tatárjárás miatt volt szükség), a már említett Pongráczot erősítette meg Csóka birtokában minden halastavaival, szántóföldjeivel, kaszálóival, rétjeivel s összes haszonélvezeteivel együtt, melyek a falu régi és megújított határmezsgyéi között húzódtak. Utána, az 1256. február 17-i birtokosztály (osztozkodás) alkalmával is a Kelemenös fiak kapták Csókát halastavaival együtt. Csóka 1280-ban is, amikor a kunok (akiknek a közeli Homokréven, Mokrin közelében szentelt székjük volt) földúlták, Pongrácz fiának, Tamás ispánnak a tulajdona volt. Tamás a király előtt bebizonyította, hogy ez a falu a Csóka nevű halastóval együtt az ő birtoka, de ekkor már fel volt dúlva, és sokáig nem is került sor újratelepítésére. Az 1333-35. évi pápai tizedlajstromok pl. nem említenek benne plébániát.

Csóka egyébként a Csanád nemzetség azon birtokai közé tartozott, melyeket Róbert Károly király hűtlenség címén elvett tőlük, de 1321. július 29-én Csanád prépost közbenjárására újra visszaadott a nemzetségnek. Az 1337. évi osztozkodáskor a falu mező felőli része a Telekdy családnak, a Tisza felőli része pedig a Makófalvi családnak jutott. Mind a két család arra törekedett, hogy a falu népessége jelentős mértékben növekedjen, és miután 1334. március 28-án a Telekdyek része megszaporodott, Makófalvi Gergely fia csókai birtokrészét (amely neki és Dénes fia Pál fiainak az ún. örök osztály következtében jutott) átengedte más birtokokért Csanád érseknek és unokaöccseinek.

1360. október 22-én a Telekdyek megosztoztak birtokaikon, pontosabban három felé osztották szét uradalmukat: Telekdy Miklós fiai, György és Miklós kapták Csókát a halastóval és a Sula nevű mocsárral együtt. Utódaik között aztán még apróbb darabokra esett szét a Telekdy-rész, s idővel egyik-másik darabja idegen kézre jutott. Így pl. 1469. június 23-án "a budai káptalant bevezetik Temerkény falu birtokába". (A Tömörkény nevű település Csókától néhány kilométerre délre feküdt, és 1529-ben Bali bég rablóhadjáratának esett áldozatul.) Akkor már Sövényházi Albert deák özvegye és Serjéni Orros László szerepelnek csókai birtokosokként. Velük kapcsolatban a krónikás azt is följegyezte, hogy "az elsőnek képviseletében Nagy Márton, a másodikénak Thegez Jakab s a harmadikénak Fejes Lőrincz jobbágy" szerepel.

Említésre méltó azonban, hogy a vagyonos Telekdy István, amennyit csak lehetett, visszaszerzett az említett javakból, és 1508. május 22-én a Csóka faluban lévő részére vonatkozóan is új adománylevelet kapott. A 16. század első felében jelentősebb helység volt Csóka, hiszen Oláh Miklós 1536-ban írt munkájában megemlíti, illetve "érdemesnek tartja a nevezetesebb délvidéki falvak közt felsorolni". De ekkor már a mohácsi vész után vagyunk, és mindkét földesura elköltözött a vármegyéből (Csóka akkor még Csanád vármegyéhez tartozott). Jobbágysága lassan pusztulni kezdett, s 1552-ben, Temesvár eleste után, tömegesen menekült innen, s helyébe a forrásmunkákban leginkább ráczoknak nevezett szerbek jöttek. Az 1557-58. évi török defter (adólajstrom) már csak tizenhárom lakost talál benne, ezek: Babrics Belos, Banics Gyuro, Branics Petok, Csakar Balázs, Farkas Ambrus, Halorovics Bor..., Kosmanovics Lázár, Lukács Fábián, Mladen Majo, Mosorovics B., Nikics Nika, Radivi Zorana, Vencsovics Petár.

A király adórovója 1560-ban Csóka nevét a Maroson túl fekvő helységek között egyszerűen csak felsorolja, mert az adó behajtását akkor már meg sem lehetett itt kísérelni. A következő évben, 1561. július 12-én Nádasdy Tamás nádor Telekdy Mihálytól hűtlenség címén (mivelhogy az "őrült dühében" János király fiához pártolt) elvette Csókán levő birtokrészét, és Kerecsényi Lászlónak adományozta. Így hát az említett évben Földvári István adórovó Kerecsényi László hét portáját jegyzi föl, amelyek egyenként 7 forint 70 dénár adót fizettek, ebből tíz dénárt kapott a falu bírája, minden bizonnyal azért, mert az adót behajtotta és a kijelölt helyre eljuttatta.

A Makó család utolsó férfisarja, László 1563-ban készített végrendeletében csókai birtokrészét is nővérének, Ilonának és annak fiának, Szokoli Györgynek adta. De "akárcsak a holdban levő birtokról intézkedett volna" (A török félhold árnyékában). Kerecsényi is visszaadta Telekdy Istvánnak itteni részét, mert úgysem vehette hasznát, habár 1564-ben az adórovó a király (a Makó családról átruházott birtokrész) és Telekdy István nevén 5 1/2 (öt és fél) portát meg tud adóztatni, de Gyula eleste után teljes mértékben a török lett itt az úr.

1582-ben tengődik még itt négy szerb juhász, a följegyzések szerint összesen 1025 birkájuk volt, közülük a Gere Tovin néven feltüntetett csobán 506 juhot tartott... Ez után azonban száz évnél is tovább tartó homály borul a falura, jeléül annak, hogy teljesen elpusztult. A zentai csata leírásában sem említik, noha bizonyos, hogy 1697-ben a török tábor Csóka területén állott.

A száz évnél is tovább tartó homállyal kapcsolatban célszerűnek tartjuk idézni a krónikást: "A sűrű erdőségek és az újból elhatalmasodott sás és nád és egyéb vad növények a vizek rendes folyását gátolván, ismét vizenyőssé s részben posványossá váltak olyan területek is, amelyek már azelőtt szántóföldek, száraz legelők és jó kaszálók voltak. Ehhez járult még, hogy a török védelmi szempontból - hogy e vidéket nyugat és észak felől nehezebben hozzáférhetővé tegye - azokat a területeket, amelyekre okvetlenül szüksége nem volt, és melyek megszállott erősségei körül voltak, még mesterségesen is elposványosította. Az erdőket kiirtotta, hogy a meglepetéseket (rajtaütést) megakadályozza, de a mocsarakat lehetőleg szaporította, mert ezek a védekezést könnyebbé tették."

Sokáig tartott a török félholdas éjszaka, ám egyszer annak is vége szakadt. A zentai diadal után Csóka kövér legelőit ismét fölkeresték a szerb pásztorok. Az 1717. évi összeírás szerint már negyven ilyen pásztor lakott itt, vagyis a helység lakosainak száma kétszáz körül lehetett. Nem élhettek valami fényesen, mert az osztrák hatóság új elnevezéssel ugyan, de fenntartotta a török adónemeket, ennek ellenére talán egy kicsit fontoskodva álltak ki viskóik elé 1768. május 12-én, amikor II. József Nagykikindáról jövet Csókára érkezett, s innen a zentai csata színhelyének a megtekintésére, s majd ismét vissza, Csókára lovagolt. Csókáról aztán Temesvárra ment...

1779-ben Bánátot ismét Magyarországhoz csatolták. Csóka és környéke Torontál vármegye törökkanizsai járásába került. Nem sokkal utána, 1782-ben a kincstári javak árverésén Csókát Marczibányi Lőrincz vette meg 95500 forintért (a kikiáltási ár 82860 forint volt). Az új földesúr ide magyarokat és szlovákokat telepített, hogy birtoka megműveléséhez biztosítsa a kellő számú munkaerőt. Azt is kieszközölte, hogy Csóka 1797-ben mezővárosi kiváltságot, majd néhány évvel azután országos vásárok megtartására jogot nyerjen. Mindez akkor jelentős előnnyel járt.

A magyarok újratelepítése tehát 1782-ben kezdődött meg Csókán, de nem sokkal azután, pontosabban 1800-ban újabb hullám, vagyis még több ilyen család érkezett ide Tolna és Baranya vármegyékből. 1806-ban és az azt követő néhány évben tótok (szlovákok) jöttek Liptó, Gömör és Trencsén vármegyékből, de közülük többen is visszatértek bölcsőhelyükre, illetve máshová költöztek. (A hegyvidékiek számára szokatlan volt ez a 81,5-82,5 méter tengerszint fölötti magasság, illetve az annál is alacsonyabban fekvő mocsár.)

1808 körül Csóka lakossága így oszlott meg: 240 szerb, 200 magyar, 60 tót, összesen tehát félezren laktak a faluban. 1860-ban már jelentős változás észlelhető. A magyarok száma 1500-ra nőtt, a szerbek 800-an voltak, a tótok 100-an, a zsidók pedig ötvenen. Az utóbbiak 1840-ben kezdtek betelepülni, és a következő egy évszázad alatt igen nagy mértékben hozzájárultak Csóka gazdasági életének föllendítéséhez. 1890-ben még tarkább a falu nemzetiségi összetétele. A történelmi adattár szerint 2392 magyar, 862 szerb, 34 német, 24 oláh és 14 tót, összesen 3330 lakos él itt. Most pedig, jó száz esztendő múltán Csóka lakossága hozzávetőlegesen öt és fél ezerre tehető. A rendelkezésünkre álló igen részletes adat 1971-ből való, amikor 5214-en laktak itt. 1797 háztartást és 1429 lakást tartottak nyilván. A lakosság többsége (65,2%) magyar. A szerbek részaránya 29,5% (1535 fő), a más nemzetiségűeké pedig 5,3% (267 fő). 1981-ben a lakosok száma 5414, közülük 3420 (63,2%) magyar. 1991-ben a teljes létszám 5234, a magyarok száma 3229 (61,7%). A magyarság részaránya tehát húsz év alatt 5,6%-kal csökkent.

Azt hiszem, hogy nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a mai Csóka alapjait Marczibányi Lőrinc vetette meg, de lássuk, ki is volt ő tulajdonképpen. Puchói Marczibányi Lőrinc 1754. április 4-én született, és 1786. január 8-án halt meg torokgyíkban. Apját ugyancsak Marczibányi Lőrincnek hívták, és királyi tanácsos, valamint Csanád vármegye alispánja volt. Az újratelepítő Lőrinc édesanyjának a lánykori neve Kvassótzky Juditha, testvéreit pedig Istvánnak (az ő síremléke látható a csókai parkban) és Imrének (róla nevezték el a múlt század második felében lebontott Imretelek nevű falut) hívták. A falualapító egyébként Torontál vármegye szolgabírójaként, majd alispánjaként érdemelt figyelmet. Csókai birtokos volt már, amikor feleségül vette nemes Kvassay Franciskát, aki 1784-ben szülte meg Márton István nevű fiukat. Az újszülöttet Törökkanizsán keresztelték meg, mert akkor még Csókán nem volt katolikus lelkész, így szentély sem. Említést érdemel, hogy a görögkeleti templom létezéséről 1773-ból már van adat. Marczibányiék második fia, Lajos, úgymond posztumusz, vagyis apja halála után született, 1786. május 22-én (a népi emlékezet szerint ő semmisítette meg a terjániak birtoklevelét). Ők ketten örökölték a Marczibányi-uradalmat, "eltemetvén a néhány évvel azelőtt általa épített imaház alatt" a történelmi adattár szerint gondosnak nevezett apjukat (M. L. alispánt).

A krónikás az újratelepítő hazafiságát és valláserkölcsiségét is kiemeli. A csanádi püspöki levéltár okmányainak tanúsága szerint Marczibányi Lőrinc még szolgabíró korában, 1783-ban folyamodványt írt a koronához, hogy "Csókán plébánia és tanítói állomás alapíttassék. Az iskola megnyitására azonban csak évekkel később került sor. Egyes adatok szerint a múlt század elején nyílt meg, és első tanítója Budai Lajos volt, de azt, hogy mikor választották meg, és meddig teljesített itt szolgálatot, nem tudjuk, mert az idevágó iratok a magyar szabadságharc idején megsemmisültek. Említést érdemel, hogy a szerbeknek 1773-ban nemcsak templomuk, hanem iskolájuk is volt.

1784-ben Marczibányi Lőrinc a saját udvarában és költségén 300 embert befogadó, hat öl hosszú és három öl széles imaházat építtetett, amelyet 1785. február 22-én Kassil Miklós óbesenyői esperes-plébános ünnepélyesen megáldott, és a hívek rendelkezésére bocsátott. Az első lelkészt Muhorai Ferencnek hívták, Ferenc-rendi szerzetes volt. Az említett Muhorain kívül káplánként, illetve mint curatusok a következők szolgálták még az ifjú csókai egyházközséget 1785. augusztus 11. és 1808. november 22. között: Kiss István szerzetes, Gyárfás László Ferenc-rendi szerzetes és Paulik Alajos minorita szerzetes.

A krónikás azt is följegyezte, hogy 1800-ban leégett a paplak, amit azonban az uradalom gyorsan fölújított és kibővített. 1801-ben Csóka mezővárosi kiváltságot kapott, és jogot nyert évente négy országos vásár és hetente egy hetivásár megtartására. Mindez a település anyagi és kulturális emelkedését (is) szolgálta. Gyarapodott a lakosság és a hívek száma, mindez a Marczibányi családot a követelményeknek megfelelő templom építésére késztette.

1803. október 15-én Szuló János uradalmi igazgató felügyelete alatt megvetették az alapját a párját ritkító csókai templomnak (amely a régiek szerint olyan nagyra sikeredett, hogy be se fért a faluba) az ún. Bara-part szélén, az uradalmi és a lelkészlak közvetlen szomszédságában. (Azért itt, mert Csóka településmagja a falu déli részén alakult ki.)

A templom alapkövének ünnepélyes lehelyezésével a püspök a temesvári Praisz Pál kanonokot bízta meg, aki 1804. július 29-én sátor alatt misézett, a helybeli és szomszédos földesurak, egyházi férfiak és "roppant" néptömeg jelenlétében, "... hogy pedig az emelkedett templomtér a Bara vizétől és a Tisza kiöntésétől megóvassék, az uradalom 1805-ben erős kőfalat épített annak déli részén, kötelezvén magát a kőgát mindenkori fenntartásáról."

1806-ban a újonnan érkezett tótok közül többen a Tisza-vidéki hideglelés áldozatául estek, s ennek hatására többen visszatértek hazájukba. Ugyanekkor az uradalom három új haranggal ajándékozta meg az egyházközséget. Az első, 23 mázsásat a Szentháromság tiszteletére szentelték föl. A másodikat, a 11 mázsa 26 font súlyút a boldogságos Szűznek, a harmadikat, a 6 mázsa 15 fontot nyomót pedig Szt. István tiszteletére ajánlották föl. Az említett három harangon kívül korábbról volt még két másik harang, ezeket az uradalom alapítója, Marczibányi Lőrinc ajándékozta az egyháznak. Ezek egyike 2 mázsa 15 3/4 font, a másik meg 46 font súlyú volt. 1813-ig ezek a harangok a lelkészlak előtt haranglábakon függtek.

1807 őszén tető alá kerültek a templom falai...

1808-ban Marczibányi Lajos (Lőrinc fia) torontáli tiszteletbeli aljegyző és Marczibányi János (Imre fia) Csókára jöttek lakni, és átvették az uradalom irányítását.

1809-ben elkészült a templom és a kripta. Az új templomot Bocskor István (egyházmegyei áldozár, aki püspök szeretett volna lenni Moldvában, de végül is 1817-ben Nagyszombaton a ferencesek zárdájában halt meg) áldotta meg, s kezdte el benne az istentiszteletet.

1810-ben a Marczibányi család igen értékes kegytárgyakkal ajándékozta meg a templomot, amelyeket még Marczibányi Lőrinc a zárdák eltörlése alkalmából vásárolt meg. "Nevezetesen egy 103 nehezéknyi monstranciát (szentségtartót) tiszta ezüstből, jól megaranyozva, mely a budai apácáké volt. Egy 52 nehezéknyi tiszta ezüst hasonlag jól megaranyozott cibóriumot, mely szintén a budai apáca-zárdában vétetett. Egy 21 neh. ezüst kelyhet. Egy 26 neh. ezüst kelyhet, mely a pozsonyi Trinitáriusoké volt. Egy 48 3/8 neh. ezüst lámpát, a váczi domonkos zárdából. Egy 54 neh. ezüst füstölőt a budai karmeliták zárdájából" stb.

1813. július 13-án Kőszeghy László püspök "ritka nagy ünnepéllyel nagy népsokaság jelenlétében consektálta a csókai templomot a Szentháromság tiszteletére. A templom ekkor minden szükségesekkel, díszes szertartási öltönyökkel, drága eszközökkel, orgonával és igen gazdag alapítványokkal rendelkezett az uradalom vallásos kegyeletéből."

A keményfejű székelyként ismert Bocskor Istvánt Schönberger Ferenc temesvári káplán váltotta föl, aki hitoktató is volt, és nagy kerülőkkel érkezett ide március 30-án a "rengeteg vízáradások miatt". Itt aztán kieszközölte egy "csinos kis lelkészlaknak az építését" (tágas udvarral, kerttel és kőkerítéssel), ahová 1820-ban költözött be.

1821-ben (október elején) segédlelkészi állomást szerveznek Csókán, mert a hívek száma tetemesen megnövekedett. Az első csókai segédlelkész Bottyán János plébános volt.

1822-ben "a Marczibányi család Szt. Flórián tiszteletére kőszobrot állíttatott az uradalmi épület és a községháza közti téren, amely még ma is áll" - írja az Ortvay Tivadar és Szentklárai Jenő szerkesztésében és kiadásában Budapesten 1874-ben megjelentetett Történelmi adattár. Mindezt most azzal igazítjuk ki, hogy régen nincs már ott a szobor, feltehetően valamelyik fordulatban távolították el, mert nem annak vélték, ami, azaz nem ismerték föl benne a tűzoltók védőszentjét.

1826. május 23-án puchói birtokán meghalt Marczibányi Imre kir. tanácsos és trencséni alispán.

1830. augusztus 29-én ismét nagy veszteség érte a csókai egyházat. "Nagylelkű földesura, Marczibányi János cs. kir. tanácsos, midőn a megyei ülésre utazék, Beodránál betegség által lepeték meg, Nagy-Becskereken elhunyt..." Ugyanakkor a templompénz az újabb kegyes alapítványok és a tetemes kamatok által 20 ezer 432 forint 30 koronára emelkedett. Említést érdemel, hogy az előző évben a templom pénzalapja 14 ezer 875 forint volt.

1831 igen szomorú év volt, mert a katolikusok közül 92-en, a szerbek közül pedig negyvenen estek hat hét alatt (Szt. Anna napjáig) az ázsiai kolera áldozatául. (Az akkor állított embermagasságú kőkereszt még ma is látható a katolikus temetőben, ám ezt a "koleráskeresztet", pontosabban annak feliratát föl kellene újítani.)

1832. Fél évszázados itteni jubileumát ünnepelte a Marczibányi család.

1834. december 3-án Pesten meghalt Marczibányi Márton, a csókai egyház nagylelkű támogatója.

1841. június 20-án "iszonyú zivatar dühöngött Csóka fölött, a vetéseket elpusztítá, a villám többször lecsapott a templom tornyába, s az akkori szokás szerint a vész ellen harangozó templomszolgát agyonsújtá, a toronykeresztet ledobta, s mindenféle mondhatlan károkat okozott".

1847. július 19-én meghalt Marczibányi Lajos. Végrendeletében, melyet a váci káptalannál helyezett el, számos alapítványt tett a csókai templomra, a szegények megsegítésére, iskolákra stb. Hamvait Burghardt István nákófalvi prépost a környékbeli papság jelenlétében július 21-én helyezte le a családi sírboltba.

Marczibányi Lajos halálával a csókai javaknak az őt megillető részét az özvegye, szül. Notesiczky Vincentia asszony javára foglalták le, de mivel a juss fele része Marczibányi Antalt és Lőrincet illette, abban egyeztek meg, hogy a javakat (korabeli szóhasználattal: jószágot) Marczibányi Antal igazgatására bízzák, és csak a jövedelmen osztozkodnak. (Ami azonban nem ment simán, pörösködtek az örökösök, végül is az említett javak Marczibányi Antal és Lőrinc tulajdonában maradtak.)

Az 1848-1849-es magyar szabadságharc szomorú emlékeit is rögzítette a történelmi adattár. Íme egy idézet: "Maga a plébános Szegedre követte a ráczok és szerviánok elől menekülő híveit, kik 1849. január 24-én virradatkor oly sietséggel futottak, hogy a kocsik az utcák végén egymásba akadtak. A plébánia hiteles könyveiben, melyek magyarul voltak írva, az említett martalócok iszonyú pusztítást vittek végbe, úgyhogy most több évi anyakönyvek hiányzanak.

A szerviánok 1849. február 2-án vonultak be Csókára, a midőn az itt maradt 19 kath. magyar közül a 73 éves jegyzőt, Demény Istvánt és a 66 éves Hornyák János bírót a községháza előtti eperfákra fölakasztották, Törteli Györgyöt az utcán szaladtában agyonlőtték, Lipót Józsefnek pedig betegágyban vágták el a nyakát."

A magyarok tehát Szegedre és vidékére menekültek, s csak április 27-től kezdve szállingóztak vissza, miután egy önkéntesekből alakult sereg megtisztította a vidéket. A visszatérők iszonyú pusztítást tapasztaltak, s mindezt tetézte az újabb kolera, valamint egy másik, déli irányba tartó menekülés, ezúttal az "óhitűekre" járt rá a rúd.

Az említett dúláson túl is érzékeny csapás sújtotta az egyházat azzal, hogy a magyar nemzeti bankjegyek érvényüket vesztették, és a Marczibányi Lőrinc (az alapító hozzátartozója) által még a forradalom bukása előtt magyar pénzben befizetett kamatok megsemmisültek, "máglyára ítéltettek".

1850-re esik tornyai Marczibányi Liviusnak utód nélküli halála, minek következtében a családi szerződések értelmében Csóka a patronátusi joggal Marczibányi Lőrincre és törvényes utódaira maradt.

1851-ben Marczibányi Lőrinc a romos paplakot felújította és kibővítette. "Az egész épületnek a célszerűbb és kényelmesebb beosztását rendelte el." (Akkor nyerte el a paplak végleges alakját, sajnos évekkel ezelőtt lebontották, és ezzel Csóka egyik jelentős épülete, ahol egykor az "utolsó magyar sámánnak" titulált Kálmány Lajos és az "ezeregy életűnek" nevezett Móra Ferenc is lakott, eltűnt a föld színéről.) A templom rendbetétele, "ékesítése" is erre az időre esik. "A kegyúr és a plébános szerződést kötöttek Maurer Pál pesti művésszel, ki a főoltárt 5000 p. frtért, a szószéket pedig 1300 p. forintért gipszmárványból fölállította, a Szentháromság főképet pedig Giergl Alajos pesti művész 430 p. frtért festette."

Az ésszerű gazdálkodáshoz nemigen értő Marczibányi Lőrinc egy bizonyos Erdey Fülöp egykori borbélylegényt fogadott föl ügyeinek rendezésére, aki tevékenységét adósságcsinálással kezdte. 1854 tavaszán 1200 p. forintot vett föl a kormánytól az uradalom részére azzal a föltétellel, hogy azt az uradalom tíz év alatt az ezer hold földön termesztendő dohány jövedelméből visszafizeti. Ennek céljából a forradalom idején elpusztított Terján helyén az uraságnak hízelgő Lőrinczfalva név alatt 91 házzal feleseket telepített, akik óbesenyői bolgárok és kisoroszi magyarok voltak (460-an). A bolgárok azonban a dohánytermesztéshez nem értettek, és rövidesen visszatértek falujukba ("bogarakként" azonban megmaradtak a régi itteniek emlékezetében), s helyüket magyaroknak engedték át.

1855-ben a Tisza átszakítva a gátat kiöntött, és tetemes kárt okozott ezen a vidéken. "Csóka, Feketetó, Monostor, T.-Kanizsa, Szanád, Tiszaszentmiklós szigetté lettek..."

Közben Erdey "hűtlen és csalárd" gazdálkodása iránt a bizalmatlanság oly nagy lett, hogy a megyés püspök a plébánost utasította a "tőkéket betábláztatni a csókai birtokra", s erre a pör után sor is került. (A templompénztár ügyeit Bielek Vilmos nagybecskereki ügyvéd védte, sikerrel.)

1856 decemberében már a bukás szélén állott a krónikás által szépnek nevezett csókai uradalom. Marczibányi Lőrinc természetesen menteni akarta a menthetőt, 10 ezer forint kölcsönt akart fölvenni Pesten, de Erdey "húzásai" miatt "hitelében annyira megingattatott", hogy senkitől sem kapott pénzt, sőt "oly lárma keletkezett, hogy a csőd ekkor már kevésbé maradt el." Végre 1857-ben Marczibányi elbocsátotta bajkeverő bizalmasát, csakhogy későn tette, mert akkor már annyira el volt adósodva, hogy a csődöt nem tudta elkerülni.

1868-ban a csókai uradalmat Barber Ágoston és Klusemann kőbányai sörfőzők vették meg 855 ezer forintért, majd Sváb Károly tulajdonába ment át (ő fejezte be a kastély építését). Nem sokkal azután az uradalmat a Léderer-fivérek vették meg, akik híres gazdaságot hoztak itt létre. Föllendítették a növénytermesztést és állattenyésztést, kiváló ménesük, tehén- és göbölyállományuk, sertésfalkáik, juhnyájaik stb. voltak. A magtermesztésben, különösen a virágok szaporítóanyagának az előállításában párját ritkította a csókai uradalom, de szőlészete és borászata is híres volt. Négy szeszgyár épült (mintegy száz éve) Árenda-majorban, Macahalmán, Réti-majorban és Széki-majorban, de ezek közül az ipari létesítmények közül napjainkban már csak a réti-majori "üzemelget". Akkoriban viszont csak úgy ontották a nyereséges gabonaszeszt, melléktermékként pedig olcsó és jó állati tápot, az ún. moslékot állították elő. Seregnyi munkás, a Tisza-vidékieken kívül még muraköziek is serénykedtek a mintagazdaságnak minősült uradalomban, ám a fejlődés, a gazdasági föllendülés kevés embernek nyújtott jólétet.

A századfordulón emlékezetesen nagy aratósztrájkokra került sor. A legnagyobb ilyen sztrájk 1906-ban volt Csókán. 1914-ben "megzörgették a dobot", kitört az első világháború, amelynek következményeit még ma is nyögjük. Mint ismeretes, szűkebb szülőföldünket, a Vajdaságot a trianoni békeszerződéssel az újonnan alakult Jugoszláv Királysághoz csatolták. Adminisztratív szempontból Csóka továbbra is Torontál vármegye törökkanizsai járásához tartozott, majd a vármegye fölszámolása után a Dunai bánsághoz csatolták. A két világháború közti társadalmi-gazdasági viszonyokkal, a szociális és politikai stb. helyzettel kapcsolatban célszerűnek tartok helyet adni az 1972-ben az újvidéki Forum kiadásában (Csóka 725. évfordulója alkalmából) megjelent kiadvány idevágó megállapításának. "Az agrárkérdést az 1919-es úgynevezett előzetes földreform-előkészítő rendelkezések alapján oldották meg. A Léderer testvérek uradalmának csak kis részét osztották szét a földnélküli telepeseknek és a szerb hadirokkantaknak." A kisebbségi sorba süllyedt magyarokat kirekesztették a földosztásból.

A következetlenül végrehajtott földreform, a fondorlatok, az uzsorakamat, a megoldatlan nemzetiségi kérdés, a nehéz munkaföltételek, a csekély keresetek, a kizsákmányolás és a politikai élet áldatlan pártküzdelmei jellemezték ezt az időszakot. A nehéz helyzeten nem sokat enyhítettek a termelésben elért eredmények: az ipar, az állattenyésztés, a szőlészet és borászat, valamint a virágtermesztés fejlődése.

1941-ben új "gazda" jelenik meg a vidéken. 1944. október nyolcadikáig Csóka a német megszállás nyomasztó éveit élte át. A Léderer-uradalomra is rákönyökölt a hódító, akinek nagy szüksége volt a jól szervezett, "bejáródott" uradalomban megtermelt javakra. A németek racionalizálták a termelést, és csökkentették a korábban "nemlátomtól-vakulásig" tartó munkaidőt, persze a korábbi teljesítményt megkövetelve. A birtokon dolgozóknak kezdetben furcsa volt világos nappal hazamenni. Egyre csak tekingettek hátra, mint akikkel rossz tréfát akarnak űzni, folyton azt lesték, hogy mikor hívják őket vissza.

A megszállók 1942-ben Macahalmán fogolytábort létesítettek, nagyszámú elítéltet tartottak ott fogva. Az említett táborban sínylődők kiszabadítására 1944-ben került sor. Az észak-bánáti első partizánosztag az említett év augusztus 4-ére virradó éjszakán megtámadta a fogolytábort, és kiszabadította a foglyokat. A fogolytábor helyét emlékmű jelöli a mind romosabbá váló Macahalmán.

"A fölszabadító harcok viharában Csóka és környéke jelentős emberáldozatot adott" - olvashatjuk az említett alkalmi kiadványban (Csóka-725.). Az igazság kedvéért azonban a megállapítást ki kell egészítenünk a következőkkel: az ún. fölszabaduláskor a Népfelszabadító Mozgalom fegyveres erőinek "mészárosai", akiket a csókaiak emlékezete "idegbajos partizánokként" tart számon, 27 polgártársunkat gyilkolták le, bírósági ítélet nélkül. Az egykori dögtemető helyén, ahová jórészüket még kiszenvedésük előtt elföldelték, sokáig csak gaz burjánzott, ám újabban már virág, koszorú és imbolygó gyertyaláng is látható. Ám a tömegsírba gépfegyverezettek hozzátartozóinak a görcse még ennyi idő után sem oldódott föl. Ez szolgálhat magyarázatul, hogy ebben a Csóka időrétegeit nagyvonalakban vázoló írásban az áldozatok névsorát nem közöljük.

Közvetlenül a fölszabadulás után megalakultak a néphatalom első szervei. Megválasztották a népbizottságot, élén Svetozar Onjin elnökkel, majd sor került a társadalmi és politikai szervezetek megalakítására is.

Néhány keserves év után a vörös csillag alatt kezdett kibontakozni az új világ, amelyben a szándékos megszorítások, tévedések, a gátlástalan diktátum ellenére is megindult egy fejlődési folyamat. A már említett rendszernek a jelenlegi, évtizedekig terjedő uralma alatt tagadhatatlan az előrehaladás az élet számos területén, pl. az oktatás, az egészségügy, a szociális védelem, a lakáskultúra, a sport stb. terén. Különösen a háborús időkkel, illetőleg az iszonyatos infláció évével, 1993-mal összehasonlítva, amikor a korábbi ezer, ezerötszáz márka értékű havi keresetek öt márkányira zsugorodtak, tűnik az a megszorításoktól, besúgásoktól, szándékos tévedésektől sem mentes, demokratikus centralizmusként is emlegetett időszak valóságos Ígéret Földjének.

Jelenleg még nem látszik annak a bizonyos alagútnak a vége. Nagyon ritka körülöttünk a levegő, fiataljaink közül sokan áttelepültek Magyarországra, illetve más országokba. Ha meg akarjuk látogatni őket, illetve ha külföldre akarunk utazni, fejenként 100 dinár sarcot kell fizetnünk, személygépkocsinként meg ennek a kétszeresét, mert hát a gazdaságban csak mímelik a munkát, a hatóságnak meg pénzre, sok pénzre van szüksége. Jelenleg az ún. harmadik Jugoszlávia Csókájában több szerb és egy magyar párt, a VMDK működik (vegetál). Ez utóbbinak a helyzete és befolyása nem teszi lehetővé, hogy általa végre a saját kezünkbe vegyük a saját sorsunkat. A község élén a demokratikusan megválasztott vezetőség helyett kényszerigazgatás uralkodik, ún. távirányítású szervek és egyének ügyködnek, és hát főleg nem a mi javunkra. (A jelenleg 1996 augusztusára értendő, ui. akkor róttam, gépelgettem ezeket a hevenyészett sorokat.)

Adalékok:

Gazdaság - Legnagyobb természeti kincsünk a föld. Nos, a csókai határ 5336 hektáron fekszik, ebből a társadalmi szektorban 3643, a magánszektorhoz pedig 1693 hektár (korábbi adat) tartozik. A földművesek nagy része idős, kimerült ember, de a társadalmi vállalatok - a Mezőgazdasági Kombinát, a hét mezőgazdasági vállalat és a fölműves-szövetkezet - sincsenek irigylésre méltó helyzetben.

Csókán és környékén nagy hagyománya van a dohánytermesztésnek. A még a múlt század második felében létrehozott dohánybeváltó dohányipari vállalatként napjainkban is működik. A húsipari vállalat 1932-ben alakult, és messze földön ismert. A fémipari vállalat 1967-ben létesült, a mezőgazdasági kombinát szerelőműhelyéből fejlődött ki. A Rad Építőipari Vállalat 1962 óta működik, de ennél újabb közművesítési vállalata is van a településnek, és a padéi Menta Gyógynövény-feldolgozó Üzem gyógykozmetikai üzemrészlege is itt található, a már évtizedekkel ezelőtt üzemen kívül helyezett malom épületében. A község társult vendéglátóipari és Jedinstvo nevű kereskedelmi vállalata is újabban a húsipari vállalat keretében igyekszik a követelményeknek eleget tenni. Csóka kisipara jóval elmarad a követelményektől, ám azért kivétel itt is akad, pl. az Árok pékség, amely szélesebb körben is ismert és elismert.

Egészségvédelem - Csóka lakossága számos nyavalyától szenved. Az egészségház orvosai túlterheltek, és meglehetősen gyengén fizetettek. Az említett intézmény fölszereltsége - akárcsak a gyógyszertáré - kiegészítésre szorul. Csóka több neves orvost is adott az egészségügynek. Az elsőt, akiről néhány mondat erejéig Torontál Vármegye monográfiája is beszámol, Mazur Ernőnek hívták. "Mazur Ernő, orvos, szül. Csókán (valószínűleg a múlt század elején). Munkái: Orvosi értekezés a fürdői életrendről (Pest, 1842); A bácsmegyei elhíresedett víziszonyellenes titokszer."

Közoktatás és művelődés - A 18. századi följegyzések szerint 1773-ban a szerbeknek Csókán iskolájuk és templomuk volt. A magyar nyelvű iskola a 19. század elején nyílhatott meg. Az egyház befolyása egészen a fölszabadulásig többé-kevésbé érezhető. Említést érdemel, hogy Csóka egyik nagy szülötte, Borbély Lajos (1843-1919), a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság vezérigazgatója, mérnök és újító, valamint a budapesti országgyűlés egykori tagja, igen haladó eszméket vallott. Többek között azt is belátta, hogy a vegyes nemzetiségű környezetben az emberek közti viszonyoknak a kölcsönös megbecsülésen és egyenjogúságon kell alapulniok. Ettől az elvtől vezérelve az akkori korszellemmel ellentétben azzal a kikötéssel építette föl az új (Nagy) iskolát, hogy az intézmény mentes legyen az egyház hatásától, és biztosítsa minden gyermek iskoláztatását vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül.

Borbély Lajos cselekedetét valaha emléktábla hirdette az általa épített és még mindig használatban lévő iskola falán, de szemet szúrhatott valakinek, valakiknek a neve vagy az aranyozott magyar betűk csillogása, és a hatvanas években nyoma veszett. Természetesen végső ideje volna visszahelyezni, mert ha ő, Borbély Lajos nem restellte a Nagy iskolát fölépíttetni, akkor mi sem szégyellhetjük a nevét megörökítő táblát, sőt!

A jelenlegi iskola Jovan Popović Általános Iskolaként él a köztudatban. A felszabadulás után hatosztályosról hétosztályosra bővült, azaz nem teljes vegyes gimnáziummá, majd később nyolcosztályos általános iskolává vált. Ekkor, az ötvenes évek első felében olyan kiváló pedagógusok tanítottak ebben az iskolában, mint pl. Bori Imre, Ódri Bálint, Letsch Erich, Lakatos Ferenc és mások. A felsőbb tagozatok 1956-ig kizárólag magyar nyelven működtek, ezután a szerb nyelvű osztályok is megnyíltak. Az 1971/72. tanévben már huszonhat tagozat működött több mint 700 tanulóval és 30 pedagógussal. Ez az arány napjainkig sem változott nagyobb mértékben. A hetvenes-nyolcvanas években bővült az iskola, s javult az ellátottsága.

A második világháború előtt egy ideig, majd a háború után 1960-ig ipari tanulók iskolája is működött Csókán. 1961-1970-ig állattenyésztési szakosítású mezőgazdasági középiskola is volt itt. Jelenleg vegyészeti-élelmiszeripari középiskola működik Csókán.

A Kiss Mihály Munkásegyetem 1960-ban alakult. A felnőttek általános iskolai, szakmai és társadalmi-politikai képzésében jelentős tevékenységet fejtett ki. Említést érdemel, hogy a hetvenes évek elejétől a kilencvenes évek elejéig kihelyezett főiskolai tagozatok is működtek Csókán.

A Radost Gyermekkert önállóan 1960-tól működik. Az iskoláskor előtti gyermekek nevelése és oktatása azelőtt az általános iskola keretében folyt.

A könyvtár a munkásegyetem kötelékéhez tartozik. Most 1996 nyarán 13 ezer kötettel rendelkezik, ebből 5 ezer a magyar könyv, a bejegyzett olvasók száma 450. A szűkös olvasóteremben öt napi- és nyolc hetilap, valamint hat folyóirat áll az olvasók rendelkezésére. Az érdeklődők a Magyar Szó mellett a Családi Kört, a Szabad Hét Napot és a Jó Pajtást is olvashatják, valamint a Létünk folyóiratot is megtalálhatják.

Említést érdemel, hogy az első olvasókör négyszáz kötettel és több magyar, német és szerb nyelvű újsággal nyílt meg Csókán.

A település művelődési életében hol kisebb, hol pedig nagyobb szerepet játszottak, játszanak a művelődési egyesületek, így a Jedinstvo és a Móra Ferenc M. E. is. Az első ilyen egyesület itt az 1880-as években alakult meg 48-as Kör néven, és 1918-ig működött. A két világháború között néhány hosszabb-rövidebb ideig fennálló művelődési egyesület is működött különböző körülmények között és egymástól elütő célkitűzéssel.

A felszabadulás után, 1946-ban megalakult a Jedinstvo, 1949-ben pedig a József Attila Művelődési Egyesület. Ebben az időben igen jelentős szerepet töltöttek be a művelődési életben, a műkedvelés föllendítésében, tagságuk tömeges volt. 1954-ben a szerb és a magyar egyesületet Jedinstvo néven egyesítették, s tevékenységük nem sokkal azután elsorvadt.

1970-ben újra föllendült a műkedvelő tevékenység. Ekkor alakult meg a Móra Ferenc Művelődési Egyesület, és a Jedinstvót is ebben az időszakban szervezték át. A "Móra" már öt éve néptánctábort is működtet Monostoron, s annak legjobbjai számos és számottevő elismerést hoztak egyesületüknek. Kiváló versmondók, énekesek, táncosok, citerások stb. öregbítették az egyik legolvasottabb magyar íróról és a csókai Kremenyák "vallatójáról" elnevezett egyesület hírét.

Sport - Az elmúlt fél évszázad alatt több sportegyesület alakult és szűnt meg Csókán. A mezővárosnak nevezhető település sportja figyelemre méltó eredményeket tud fölmutatni.

Az asztaliteniszezők a legsikeresebbek. Szabó István irányításával, de később is rengeteg érmet és serleget hoztak haza a tartományi, országos és nemzetközi versenyekről. Tucatnyi országos és számos Európa-bajnok nevelkedett itt. Sőt ezen túlmenően a Palatinus-Perkučin páros az észak-koreai phjongjangi világbajnokságon - mondhatnánk a sportvilág csodájaként - bronzérmes lett.

A sok ismert és kiváló asztaliteniszező közül Palatinusz Erzsébet neve cseng a legszebben. Ő ugyanis 1973-ban Szkopjéban megrendezett országos bajnokságon sorra verte az élmezőnyt, és háromszoros bajnok lett, mert gyermeklányként a pionír- és ifjúsági mellett a felnőtt bajnokságot is megnyerte.

A labdarúgók az 1959/60-as idényben érték el legnagyobb sikerüket, amikor is a kupaküzdelmek során a kikindai Banat legyőzésével a köztársasági döntőig jutottak el.

A sakk-klub egy időben Vajdaság legjobb klubjai közé tartozott. A pionírcsapat a tartomány harmadik helyezettje is volt, de a diákolimpián is szereztek ilyen dobogós helyet.

Kosárlabdázóink közül 1954/55-ben a vajdasági ligában a férfiak a második, a nők pedig a harmadik helyet szerezték meg. A férficsapat legjobb eredményét a köztársasági ligában 1968/69-ben érte el.

Csókán az ötvenes évek második felében kezdtek el kézilabdázni. 1958-ban két ilyen klub is működött, 1960-ban egyesültek, de az említett évtized vége felé a klub fölbomlott, hogy néhány év múlva újraszervezzék. Nagy, ragyogó pillanatai közé tartozik például a becskereki Vulkán legyőzése. Kiváló játékosai voltak ennek a klubnak, ám a kézilabda napjainkban ismét "téli álmát alussza".

A tekesport 1968-ban az ikerpálya fölépítésével kapott lendületet. Tekézőink 1972-ben bekerültek a szerb liga bánáti csoportjába, ám nem sokkal ezután fölbomlott a klub.

Csókán a sport fénykora a hetvenes-nyolcvanas évekre esik. Az élsport és a tömegsport terén egyaránt szép, sőt látványos eredmények születtek. Az utóbbi föllendüléséhez nagy mértékben hozzájárultak a községközi munkássportjátékok.

A tűzoltó-egyesület a múlt század nyolcvanas éveiben alakult meg, s a sportolókhoz hasonlóan igen sok serleget, érmet szerzett a különböző szintű versenyeken.

A vadászegyesületnek szép tervei vannak a vadvédelem, a környezeti feltételek javítása és a vadászturizmus fejlesztése terén, de ezek megvalósítása sokat várat magára.

Befejezésül elmondanánk, hogy Csóka határában, illetve közvetlen közelében a középkorban több település létezett, mint például a Kingert-falu, Kiszenta, Baromlak, Tarján, Tömörkény és Varsány. Napjainkban Csóka határában a következő (többnyire pusztuló) majorságok találhatók: Árenda major, Macahalma, Réti major, Új major, Széki major és Sörház.

Csóka a község (kommuna) központja is. A csókai községhez tartoznak: Egyházaskér (Vrbica), Tiszaszentmiklós (Ostojićevo), Padé és Szanád; Feketetó (Crna Bara) a szomszédos Monostorral egy helyi közösséget alkot, akárcsak Jázova (Hódegyháza) Hodiccsal.

Csóka közlekedési csomópont. A legfontosabb utak észak-déli irányban Törökkanizsa-Csóka-Nagykikinda-Nagybecskerek-Belgrád, illetve kelet-nyugati irányban Temesvár-Csóka-Zenta-Szabadka, azaz Nagyszentmiklós (Sinnicolau Mare)-Csóka-Zenta-Topolya. Csókának nemcsak a közeli településekkel, hanem a szomszédos országokkal is jó összeköttetései vannak a határátjárók közelsége folytán. Magyarország felé Gyála és Horgos a legközelebbi átjáró, Románia irányában pedig Valkány, Csernye és Nákófalva térségében van átjáró.

A fejlett közúti forgalommal ellentétben a vasúti forgalom a törökkanizsai szárny leválasztása után (az említett város és Gyála között fölszedték a síneket) visszaesett. Helyreállítása sokat várat magára éppen úgy, mint a Tisza és a DTD csatorna közelsége folytán kézenfekvőnek tűnő folyami közlekedés föllendítése is, amely csak papíron szerepel.

Azt is megemlítjük, hogy Csóka 1972-ben kapcsolódott be az ország egységes telefonhálózatába, ám a postaszolgálat elmarad a követelmények mögött, még igen sok javításra szorul.

Csóka tehát ha olykor "világvégi" hangulatot is áraszt, nincs a világ végén. Viszonylag könnyen elérhető, nézzenek hát szét ebben az észak-bánáti mezővárosban, amely most ünnepli első írásos említésének 750. évfordulóját!