Sorvadás
Borzongásszerűen

A szeles és hűvös napsütésben borzongásszerűen fodrozzák a fényt a cseresznyefa levelei, s egy oldalág szabálytalan időközökben le-lehajol közénk, mert - tekintettel az évszakra - a terebélyesedő fa alá ülünk le beszélgetni a közlékeny gazdával. Igen ingerlékeny, s a kártékony gazdaságpolitika véleményezése közben néhány verssort is idéz, költészetünk nagyjainak soraival igyekszik nyomatékot adni állításainak... "annak terhe alatt nyikorog a kerék."

Véleménye szerint a termőföldnek és művelőjének szipolyozásában egyaránt látványos az eredmény, s kirívóan becstelen a viszonyulás a környezetünkkel szemben. Mert hát elődeinktől nem ilyen fertőzött, lezüllesztett állapotban kaptuk örökségül pl. a rétet, amilyen jelenleg. Már béka se igen van benne, legalábbis nem hallani őket (csendben ki akarják várni, hogy mi lesz a vége ennek a nagy fölfordulásnak). Fiatalabb koromban, mivel a sok munkától szórakozni nemigen járhattam, a békakoncert volt a legszebb altatózene a számomra. Tágra nyitottam az ablakot, és a békák brekegése közben mély álomba merültem... ám már jó ideje nem hallom őket, hiába tárom ki az ablakot. Milyen lehet az a víz, ahonnan a békák is elmenekültek, kivesztek?!

- Kitartóan és gátlástalanul szennyezi pl. a hizlalda a rétet, amelyről évekkel ezelőtt egy külföldi vadász elragadtatva beszélt. Azt is megjegyezte, hogyha ez a holtág náluk volna, turisztikai paradicsomot csinálnának belőle. Az örök városból jött az az ember, de nagyon sok helyen megfordulhatott, mert igen tájékozott volt, és a nyelvünket is beszélte (itteni kísérőjétől eltéen).

- Könnyűszerrel meggyőzött, hiszen komolyan mondta azt, hogy turisztikai paradicsomot csinálnának a rétből. "Micsoda vízivilág! - áradozott -, vétek veszni hagyni, haszonra nem fordítani"...

- Szavai gyakran eszembe jutnak, ha Terján térségében járok, s föltárul előttem az enyészetbe rejtett, mind szennyezettebb mocsár. Biztosra vehető, hogy rettenetesen kárhoztatni fognak bennünket az utánunk jövő nemzedékek ezért az esztelen tékozlásért, környezetrombolásért. Töméntelen ártalmat hagyunk rájuk, becstelen örökségül.

- No, azt még valahogy meg lehet magyarázni, hogy ebből az adottságból mi képtelenek vagyunk turisztikai látványosságot - illetve ahogy azt az idegen vadász megfogalmazta -, paradicsomot csinálni, ám ezért tönkre se kellene tenni, márpedig itt egyértelműen ez történik, és nem akad szerv vagy szervezet, ami útját állná a förtelemnek - jegyezte meg a gazda keserűen, majd vendégmarasztaló ital után nézett.

 

Visszajöttek a fecskék

A kényszerű lemondásokról, fenyegető éhínségről beszélgettek földműves ismerőseim, kitérve a fejadagos évekre, tehát arra az időre, amikor gyerekként már bele-belekóstoltak a paraszti munkába. Arra is célozgattak, hogy a kilátások szerint most, amikor már lassan kiszorulnak a barázdából, ismét hasonló sors vár rájuk. Bezárul a kör...

- Legalább nem kell új ruhát vennem, ha belefogyok a régibe - próbálta elütni, feloldani a lehangoltságot az egyik köpcös őstermelő, de sületlennek bizonyult a vicces közbevetése.

- Nemcsak ránk jár a rúd, hanem az ipart űzőkre is - kanyarodott vissza a kezdeti okfejtéshez a pápaszemes, majd emígyen folytatta: - A szomszéd legény mesterember, ég, azaz égne a keze alatt a munka, mondhatni, hogy röszket érte... Nemrégen szerelt le. Komoly fiatalember, azóta túlzottan is az, illetve hát komor, nem tudja lerázni megrázó emlékeit. Tanúja volt Mostar szétverésének, meg hát a jövője is elég romos, bizonytalan. Nem kap munkát, szégyelli magát. Azok helyett is, akik lehetetlenné tették a helyzetét, ő szégyenkezik. Húszéves, és nem tud mit kezdeni magával, nem tud mit kezdeni reggelente az ébredéssel...

- Pedig valamelyik nap is nagyon szép volt a reggel, teljes virágzásban pompáztak a mandulafák és a barackfák, amivel nem lehet egykönnyen betelni e kínkeserves tél után. Föl is hívtam a szívvidító jelenségre a figyelmét, de csak csapott a kezével, majd halkan megkérdezte: "Maga tudja, hogy kié lesz a termés? Csak látta volna Mostar kifosztását, még a parkettát is fölszedték, elvitték a prédára lesők, de ezzel, úgy látszik, az ördög farkát is meghúzták, mert utánuk ment a háború... Ám ez már mit sem változtat az általuk kiraboltak helyzetén." Ahelyett, hogy fütyörészne, kacsalódna, kesereg.

- A minap azonban egy kicsit összeszedettebbnek látszott, visszatértek ugyanis hozzájuk a fecskék. S úgy látszik, hogy azok a nagy útról, a melegebb tájakról egy kis megkönnyebbülést hoztak neki. Biztos arra gondolt, hogyha ezek a kedves kismadarak, ha némi késéssel is ugyan, de mégiscsak visszatértek a nagy messziségből, akkor talán az ő cimborái is előbb-utóbb visszatérnek innen, a közeli országokból.

 

Nádvágás

Régi telekre gondolva a nádvágás is eszembe jutott. Ilyenkor van, azaz volt az ideje, a főidénye. A dohánycsomózás befejeztével, az ünnepek után, hogy meg ne macskásodjon kezük-lábuk, a férfinép fogta a gyalászkát, és elindult a befagyott, nagy nádas felé. Több falu népe vágta a nádat, szépen sorjában, pontosan ki volt mérve, parcellázva mindenkinek a része, meg az is, hogy hány kéve marad a csókai birtoknak, és mennyi illeti a nádvágót.

Voltak kimértebben, nyugodtabban csapkodó nádvágók is (már amennyire a nádbugáról lehulló zúzmarától nyugodt lehet az ember), meg hát törtetőből is akadt nem egy. Olyan nádvágót is láttam, aki vérző kezét sem állt meg bekötni, hanem csak leszívta a gőzölgő vért, és csapkodott tovább... Meg olyan serény szegény emberről is hallottam, aki - mivel nem volt órája - nem sokkal éjfél után már elindult a téli sötétségben (a harmadik faluból) a nádvágásra. Gémberedetten a gyönge katrétűznél várta be a virradatot, a hajrázást. Egyszóval akkor a nádvágásról a magára valamit is adó falusi férfinép nem akart lemaradni, lekésni.

Rongyos nagykabátosok serege uralta a befagyott barát. A nádvágók nem énekeltek, mint a szüretelők, nem is igen beszéltek, de azért mégsem volt hangtalan a munka, mert a fagyos, keményszárú nád hangosan pattogott, sajátságos kíséretet szolgáltatott a nem könnyű munkához.

Néhány hét alatt kévékbe kötötték, kúpokba rakták a nagy nádas hozamát, s gyalászkáik nyomán úgy nézett ki a korábban áthatolhatatlannak tűnő nádas, mint egy kopaszra nyírt öregember, zsémbes aggastyán.

Nagy becsben tartották akkor a nádat. Haszurát (takarót) kötöttek belőle a palántaneveléshez, illetve az ablakok takarására. A hideg elleni hatékony védekezésre szolgált a haszura, ami nyilván török jövevényszóként került a nyelvünkbe. A satnya szálakat és a tövét, a katrét pedig eltüzelték. A náddal fűtött kemence gyorsan bemelegedett, és áldásosan ontotta hőjét a gémberedett, téli napokon.

Mint ismeretes, háztetőt, kerítést, szárnyékot, függönytartót, sípot, ceruzahosszabbítót, szipkát, pókhálószedőt stb. is készítettek nádból, amely a vadaknak óvóhelyül szolgált, és hajdan a betyároknak is védelmet nyújtott... de az árvízvédelemben is hasznát vették, sőt, esetenként a vízi közlekedésben is fölhasználták.

Van, ahol most is ügyesen hasznosítják a nádat, pl. Erzsébetlakon, ahol nádföldolgozó üzem is működik (vagy legalábbis működött ottjártamkor, az embargó előtt). Ott tehát továbbra sem idegenkednek ettől a "magától-termő" növénytől, de itt, nálunk betakarítatlanul áll, esetleg fölégetik. A jelek szerint így lesz ez most is, hacsak... de várjuk ki a végét, hiszen nem egy szál futó-, lenge-, zsup-, csillás- vagy bördősnádról, hanem nagy kiterjedésű nádasról van szó.

 

Nádvágók az alkonyatban

Vizet árasztó napokkal kezdődött az új év. Az ázott földek közt haladva igyekeztem nem gondolni arra, hogy lesz még böjtje ennek az ajándék-időjárásnak. A gyorsan alkonyodó ég alatt apró kitérőkkel haladtam hazafelé. A faluszélen, ahol évekkel ezelőtt még egy szép, zömök szélmalom vívta harcát a szelekkel, két dagadtra öltözött férfi tűnt föl. Hónuk alatt kartondobozt, jobb kezükben gyalászkát tartottak. Nádvágók, idegen nádvágók voltak.

Szálláshelyükig velük mentem, beszélgettünk. Csantavérről jöttek Csókára, hatan vágják a hatvan hektárnyi nádast, a feledésbe merült egykori pákászok birodalmát. Most még csak a szélét nyesegetik, de ha beáll a tél, akkor a jégpáncélon beljebb hatolnak. A helybeliek nemigen irtják már a buja növényzetet, ezért néhány éve levágatlan maradt a nád. Megpróbálták ugyan leégetni, de hát a vízben nem lobban lángra, így a fű sarjadása után is szürkéllett egy jó ideig, mígnem a régi szálak fölé nem nőttek az újak, az élesedő zöld levelűek.

Csókán már csak egy nádtetős ház áll, fedélnek nem kell a nád, és stukatúrnak sem igen használják. Papírt meg, ha jól tudom, csak Japánban állítanak elő ebből a cellulózban gazdag növényből. Tüzelőként sem pattog felcsapó lánggal a holtág növénye. Pedig régebben nagy becsben tartották, serényen vágták a nádat, még megsebzett kezükről a vért sem álltak meg letörölni a nádvágók. Egykori telekkel, serénykedő emberekkel így él a nádvágás az emlékezetemben.

Most meg?...

Itt ballag ez a két idegen ember mellettem, s egykedvűen, felváltva válaszolgatnak kérdéseimre.

- Maguknál nincs nád?

- Volt, de kiveszett a java. Leárkolták róla a vizet.

- Mennyi pénzt tudnak egy nap alatt összehozni?

- Nyolcvan papír körül átlagban (nyolcvanezer régi dinár), de van, hogy többet is, az attól függ, milyen a kedvünk, az idő és a nád. Van, hogy negyven kévét is levághat az ember alkonyatig. 2500 régi dinárt fizet a verőcei (Virovitica) vállalat kévéjéért. Jól járunk mi is, meg ők is, mert kiszállítják, és devizát kapnak érte.

A negyven kéve 2500 dinárjával, az már több 80 ezernél. Az már igazgatói fizetésnek is megfelel.

- Hát igen, össze lehet hozni egy igazgatói fizetést a nádvágással, de azért igazgatóból több van, mint nádvágóból. Hatan vagyunk a hatvan hektárra, vághatnánk évekig - mondták, majd befordultak a gyepsoron, eltűntek az alkonyatban.

 

Hullik az eper

Nyugtalanító helyzetünk az eperfáknak sem kedvez. A télen ugyanis itt, az egykori Nagyszentmiklósi út mellett is kegyetlenül visszavágták, megcsonkították, "nullásra" nyírták őket. Ezért csak ritkán lehet olyan fát találni, amelyen termés is van. Persze, kivétel azért most, ebben az esetben is akad, a kutyafával (ördögcérnával) körülfuttatottakat egyelőre nyugton hagyták a visszavágók, de hát ezek az esetleges eperszedők számára is nehezen megközelítők, sőt, eltaszítóak.

Egy ilyen nagy fa rongyos árnyékába húzódva a szikrázó, júliusi délelőtt "kemencemelegében" ismét megbizonyosodtam arról, hogy az elérhetetlenebb (eper is) szebbnek, édesebbnek, egyszóval kívánatosabbnak tűnik...

Körülményesen ugyan, de nyugalmazott útitársammal szedtünk néhány maroknyi "vándortöpörtőt", mert hát errefelé egykor így is nevezték az epret. Nem az éhség, hanem a kíváncsiság miatt szántam rá magam a rekkenő hőségben az eprezésre. Meg akartam győződni afelől, hogy a mostani termés íze megegyezik-e az egykori negédesek ízével, tehát azokéval, amelyeket egykor, így tanévzáráskor, illetve aratás kezdetén eltüntetett falum fái kínáltak föl egy már-már végérvényesnek hitt helyzetben...

A tintázó eperszemeket ízlelgetve gyorsan rádöbbentem, hogy azok hamisítatlanok, sőt, mondhatni, hogy varázslatosak, mert majszolásuk közben emlékezetemben föltárulkoztak azok a régi, kivágott fák, amelyeknek gyerekkoromban rendszeres látogatója voltam. (Bár, nagy volt a konkurencia!)

Eltelve a mind szaporábban hulló szemek édességével, tudtára adom Dél-Amerikát is megjárt útitársamnak (aki egy kis szerencsével egy erősen szuszogó gyáros örökbe fogadott fia is lehetett volna, de félárván nőtt föl, hajózott vissza érdes szülőföldünkre, Bánátba), hogy kár volt a rekkenő hőségben kilométereket karikázni, zötyögni, amikor a falu bejáratánál is van egy termő fa, azzal is beérhettük volna.

- Jobb így - jegyezte meg révedezve útitársam, majd hozzáfűzte, hogy a bejárati fának a megszedése kapzsiság lett volna, mert arra másoknak nagyobb szüksége van nálunknál. Egy asszony és a kislánya, akik a közeli szeméttelep mögött, rögtönzött fóliafoszlány-sátorban húzódtak meg, már hajnalhasadáskor ott matatnak azon a fán. Nekik életszükségletük ez, és ha már nem tudunk segíteni rajtuk, legalább ne ártsunk nekik... Lakjanak csak jól belőle még néhányszor, sokszor már úgy sem tehetik, hisz mind szaporábban hullik az eper...

 

Rongypokrócba csavarodva

Nyakunkon a tél, kifagynak a barázdából az ekék, csöndes, parlagokkal tarkított a határ. A földművesek főleg otthonaik, meg csaknem teljesen üres ólak körül "lézengenek", hacsak lehet, többségük a piacozást is elhalasztja, különösen az idősek. A hosszú helytállás után nehezükre esik a munka, az elvétett mozdulat. Ha esetenként ki is kell mozdulniuk a falujukból (temetés vagy lakodalom stb. esetén) nagy próbatétel a számukra fölkapaszkodni a buszra... Meg a falugyűléseken is felszólalni. Többnyire maguk elé néznek és beszélnek. Nem szeretnek hangoskodni, gebeszkedni, és képtelenségnek tűnik a számukra a jobb alkalom kivárása.

Ha tehetik, elhúzódnak a tél elől, csak "mutatóban" bukkannak föl a forgalmasabb helyeken ez idő tájt. A kivételt képző Tóthékkal a füllesztett dohány átható szagától terhelt dohánybeváltónál találkoztam a közelmúltban. Rongypokrócba csavarodottan várták a sorukat, azt, hogy a beváltó határozott hanghordozással minősítse néhány bála dohányukat, amelynek árából, ha azt majd kézhez kapják, az erőszakos telet igyekeznek kiböjtölni.

Sorsukba törődötten, az adótörlésre se számítva elejtettek néhány szót arról, ami minden szövegelés nélkül is nyilvánvaló. Kenyéren és krumplin élnek, amiből az idén kevés termett, nagyon be kell hát osztani. A gumós termést a nénike sokféleképpen elkészíti, még a Luca-pogácsába is tett belőle, de a hagyománytól eltérően a fémpénzt már kénytelen volt kihagyni... "Laktató, meg lehet szokni, ki lehet bírni, csak már ennél rosszabb ne legyen" - mondja, és mintha Adynak Az öreg Kunné című versét idézné töpörödött lénye, markolászó szomorúság lep be körülötte mindent...

"Sohse örültek, s itt maradtak,
Gyermek-haduk fut elszéledve,
Szerte e szomorú világban,
S ím, kiszáradt életük nedve."

Vannak folyton ismétlődő sorsok, és hát ezzel az ismétlődéssel találkoztam én most (és ki tudja, hogy már hányszor) a nagy mázsa közelében, a hideg, téli ég alatt.

- Sokáig betegeskedett, és most sincs jobban - mondja élete párjáról az öreg, majd fölsorolja, hogy gyerekeik közül melyik hol él. Nyugatra is jutott belőlük, és ez idő tájt szép, színes, díszes üdvözlőlapot hoz hozzájuk a posta, egy furcsán hangzó nevű, német városból... "Elmentek mindannyian" - mélázik, majd csendesen hozzáfűzi, hogy most meg már erőszakkal hurcolja el a hatalom a falu maradék fiatalságát.

"Segíts magadon, az Isten is megsegít" - mondta, mint egy fohászt a munkából kiöregedett adófizető-termelő, és a mázsa elé hajtotta fázós, kivénhedt igavonóját. S körülöttük erőszakosan terjengett a füllesztett dohány sajátságos szaga meg a szomorúság.

 

Jól láthatóvá vált

Annak ellenére, hogy az idén nagyon nehezen tavaszodott, a zsidótemető kitakarításában látványos eredmény született a napokban. A szomszédságában levő vállalkozó kivágatta az iszonyatosan burjánzott kutyafát (ördögcérnát), s a "dzsungel" eltakarítása után jól láthatóvá váltak az álló és ledőlt sírkövek. Az arra járók közül többen is megálltak, csodálkoztak, hogy "hát itt ez van, nem is gondoltam!?..." Engem is megállított az új látvány, s megpróbáltam kibetűzni annak a fiatal lánynak a sírversét, akinek jókora sírköve a temető közepén áll. Közben hozzám szegődött az egyik földim, és elkeserítő szöveget rögtönzött a látványossá vált temetővel kapcsolatban.

- Látod, milyenek vagyunk?! Amíg elvadult állapotú s kacattároló volt a temető, senkinek nem szúrt szemet, most meg, hogy végre rendbe tették, szálka lett a "törvénytisztelők" szemében. Tegnap pl. a községházán az egyik hivatalbeli azt hangoztatta, hogy ez a temető nem maradhat így, merthogy itt már több, mint ötven éve nem temettek, és ezért el kell távolítani a megboldogultakat, s új funkciót kell adni ennek a területnek...

Kb. 200 négyzetméternyi csücsökről van szó, amit okvetlenül hasznosítani akar a hatóság akkor, amikor a határ jó része még fölszántatlan. Fölfoghatatlan! Hol voltak eddig? S hová vinnék a rettenetesen szétszóratott nép sarjainak itteni maradványait? A más vallásúak temetőjébe? Vagy netán Izraelbe? Mert hát most már, kétezer év után ismét van anyaországuk. De mennyibe kerülne az "áttelepítés"?!... Nyugodjanak csak itt és békében, hiszen ők itt születtek, s nagymértékben hozzájárultak annak idején a most hatványozottan hátrányos helyzetben levő Csóka gazdaságának a föllendítéséhez, és több más egyébhez is. Mert annak ellenére, hogy a zsidónak köztudottan nagyon is maga felé hajlott a keze, a "nagyirodában" minden szombaton kifizette a munkásokat. Most meg?! "El kell vinni innen őket?" De mit szólna ehhez Dávid, a parittyás? Vagy a legendás Bar Kochba, a Csillagok Fia? És végül mit szól ehhez a jóérzésű csókaiak lelkiismerete? Ne, ne tegyetek ilyet! Legyen ez a tenyérnyi sírkert egy rendezett Shalom-liget; perjével, liliommal és örökzöld bokrokkal! Mert csak a békesség hozhat boldogulást még itt, Csókán is, amely Móra szerint az évezredek temetőjén terül el, és amely remélhetően nevében és reflexeiben sosem válik azzá, amilyenné egyesek degradálni akarják.

 

Semmi sincs a helyén

A csókai parknak sem használtak az utóbbi évek, sőt, zöld láza, álcázó lombosodása ellenére is az első szempillantásra tetten érhetők az ellene elkövetett "merényleteknek" a nyomai. De hát mért lenne éppen a település tüdeje kivétel a gátlástalanságok alól?!... Azok az ízesített jövőképek is maradéktalanul porrá törtek, amelyeket egykori zsongó, májusi ünnepeken a szónokok a tömegre szórtak. Milyen szánalmas volna fölidézni őket most, amikor a bokrokból, díszcserjékből és énekes madarakból is alig maradt itt valami!

S hol van már az a lakáj is, aki egykor imígyen számolt be a tűzvészről a kastély urának: "Minden a régi, csak semmi nincs a helyén."

Furcsa beszámoló volt, az biztos, no de annál furcsábbakat is tartanak, kézbesítenek egyesek. Egy hozzám közelálló embertől pl. a következő esetet hallottam (fényes termekben, rendezett ligetben szolgálta ez az öreg évtizedekig az urakat, s végül csak egy zsáknyi inggalért és ezt a történetet hagyta maga után):

A kiöregedett alattvalónak nehezére esett már a járás, remegett a keze (akkor is, amikor a kegyelemkenyérért nyúlt), ám azért, mert világéletében szófogadó volt, megtűrte a munkaadója. Söprögetés volt az összes munkája, ám már a kisebb szöszök is akadályt képeztek előtte, lassan haladt (félt a lombhullástól), és mivel padok is voltak a parkban, gyakran leült pihenni, ami föltűnt az egyik besúgónak. Csakhamar megérkezett az öreget elmarasztaló levél a kastélyba, aminek átfutása után a vidék teljhatalmú ura elkomorodva azt mondta: "Ha már ennek a szerencsétlen öregembernek is vannak rosszakarói, akkor mennyi ellenségem lehet nekem?!..." Néhány év múlva megkapta a választ. Mindenéből kiforgató, kíméletlen ellenségei voltak.

A parknak is vannak rosszakarói, ami a liget zöld láza, álcázó lombosodása ellenére is azonnal szembeötlik. Az egykori, nagy ünnepségek színhelye keservesen, kényszeredetten várja május elsejét.

 

Kóbor kutyák a központban

A veszettség terjedéséről hoznak hírt a lapok, és hatásukra a megtizedelt kiserdőnél kószáló maroknyi ebet is gyanúba fogtam, de mert tehetetlenül esdeklő a tekintete, vetettem neki egy darab kenyeret. Mohón nekiesett, én meg azon tépelődtem téli karikázásom közben, hogy vadászni kellene megtanítanom inkább, csak hát azt én sem tudok.

Veszettség Kikindán és Adán... szerencsére van hatásos ellenszere, s az oltás, márkában kifejezve nem is kerül olyan sokba, de sajnos itt, többségünknek a kutya mellett márkára már nemigen futja... Pedig átszámítva igazán csekélység a veszettségtől való megóvásuk, különösen nyugati viszonylatban, ahol többféle tartósított étek áll a rendelkezésükre, és ahol a kiváltságosabb ebek márvány sírkövet kapnak, ha ütött a végórájuk, méghozzá színes fényképpel, aranyozott betűkkel (hevenyészett fordításban) emilyen szöveggel: "Drága Pussykájának a bánatos Betty..."

Itt meg a kényszerszabadságolt családfőnek a hideg fészerben vacogó eb is teher már, ezért hát esetenként kicsapja... Korábban, néhány hónapja még csak a faluvégen, pl. a szeméttelepen volt szembeötlő a nyüzsgésük, ám a tél csikorgásával újabban a központban is fölbukkantak. Ott is ténferegnek, vagy amint azt a minap az egyik kis hamis tette, méltatlankodva csaholnak.

- Hát ide jutottunk! - jegyzi meg ismerősöm és arra buzdít, hogy megírhatnám ezt a kivertkutya-jelenséget (mintha az bármit is változtatna a helyzeten), hiszen a téma itt lohol előttünk az utcán, föl sem kell hajtani.

Eleget teszek a kérésnek, méltányolva azt a megállapítását is, hogy úgy látszik, addig az illetékesek semmit sem tesznek, amíg az étteremben is meg nem jelennek az ebek (mert hát bőven van ott hely). De hát ki itt az illetékes? Az, aki kicsapja, vagy aki majd lelövi a településtől legalább 300 méterre elkóborolt kutyát: Canis familiarist?

 

A Dungó boldogsága

Növendék korában kivert, nyüszítő kutya volt a Dungó, de szerencsétlenségébe szerencse is keveredett, rövid idő alatt három haláltól menekült meg. Először a sintér vitte el a nyugalmazott kovács házától, ahová hívatlanul szegődött ez az eb. Alaposan fejbe verte, s amikor a kimúlás jeleit észlelte áldozatán, hátat fordított neki. Másnap már ismét a kiválasztott portán nyüszített a Dungó, s ekkor már a nádcsősz vette kezelésbe, hurkot vetett a nyakába, s a szeméttelepre vonszolta az ebet, hogy ott majdcsak megfullad kétségbeesésében. De vagy kibújt, vagy a guberálók bújtatták ki a drót kegyetlen szorításából, egy bizonyos idő múlva esdeklő tekintettel ismét visszatért az eb. No, most már a vadásznak kellett volna végeznie vele, de a kacsavadász a lehetetlen árviszonyokra hivatkozva sokallotta, túl drágának tartotta a kutya életéhez képest a golyót, így hát célba se vette az ebet.

- No, ha már háromszor is megmenekültél a halál markából, akkor keresek neked egy jó helyet - mondta a nyugalmazott, s megindult a közeli major felé. A Dungó, korábbi elvezettetéseinek riasztó emlékein okulva igyekezett ellenszegülni, akadékoskodni, gyakran elvezetője lába elé kapott, de azért csak jobb belátásra bírta a kovács, és csakhamar megérkeztek egykori lakó- és munkahelyére, ahol azonban már se lakás, se munka nem volna a számára, a kutyának azonban jó helyet találtak. Az udvaros az őrlak mellé kötötte, s megígérte, hogyha jól viselkedik, megugatja a kóbor ebeket, cicákat és a veszett rókákat, akkor ő és dolgozó társai rendszeresen ellátják étellel és itallal a Dungót. A nyugalmazott nyomatékosan elmondta, hogy jól viselkedjen a kutya, mert neki itt jó sora lesz, bár a felelőssége se kicsi, mert hát egykor mintagazdaság volt ez a major, aminek a maradékát most őriznie kell. Becsüld hát meg gazdáidat, mondta, majd megsimogatta az immár boldogságra ítélt kutyát, és tekintetét a pusztításon végighordozva komótosan kikarikázott a majorból.

Már egy hónapot töltött a Dungó a majorban, ügyesen ügyelve a mind nagyobb csöndre, de pontos információt nem kaptunk róla. Csak úgy fél mondatban vetették oda ismerőseink, hogy ja, az az új kutya... hát pöndül, ugatott is valamelyik éjszaka. Illett hát helyzetfölismerést végezni. Eperhullás idején karikáztunk ki a nyugalmazottal a majorba. A Dungó boldognak látszott, a portásfülke előtt hempergett a fűben, s fényesedő szőrén meg a perjén is játékosan csillogtak a napsugarak. A nyugalmazott kovács óvatosan megsimogatta az ebet, majd azt mondta, hogy no, mit mondtam, ugye, jó sorod van?! Csak az egykori főmérnök kutyája élt jobban, mint a Dungó, mondta most már útitársam felé fordulva. Nagyon szerette a mérnök úr a vadászkutyáját, iskolázott, drága kutya volt, de pórul járt a fordulatban, amikor a vadászkutya nagy szakértelmű gazdáját el akarták innen távolítani, a mérnök először a kutyáját mérgezte meg, aztán a fiával, lányával meg a feleségével és végül önmagával is végzett. Itt, ebben az épületben, tornácos házban voltak kiterítve, amit mostanában munkásétkezdeként használnak, innen kapja a Dungó is a kosztot, jó neki, de én egy falatot se bírnék lenyelni. Virrasztáskor vagy a torban képtelen vagyok enni... és a múltkor is, amikor benéztem abba a házba, úgy tűnt, hogy az étkezőasztalokon ott fekszenek fölravatalozva a mérnök úrék...

Megjelentek előttem, pedig néhány évtized is elmúlt már szörnyű esetük óta.

Szétnéztünk a lebontott épületek, kivágott fák között, majd azon tanakodva, hogy a csaknem százéves szeszgyárat mikor "simítják el", elindultunk hazafelé, lanyha kézmozgással a Dungó felé integetve, mintha csak azt akartuk volna a tudtára adni, hogyha minket le is hangol a major állapota, attól te még boldog lehetsz itt kint, a növekvő csöndben, Dungó kutya.

 

Volt egyszer egy sátortábor

Nem messze a várostól, a folyó túloldalán, pontosabban a tiszai töltés és a Holt-Tisza töltésének találkozásánál van egy kőrisfa-liget, s abban volt egyszer egy sátortábor. Nagyon szép helyen, a már elkótyavetyélt, nagy gátőrház mellett, az eltűnt, hűvös vizű bolgár-kút közelében állt zsibongó, alkalmi lakóival. Jó negyed évszázada készült napsugár-fosszilis képek, s a képen látható egykori kisdiákok tanúskodhatnak létezéséről. Néhány vidám nyáron át fogadta a vakációsokat, még konyha, ebédlő is épült, hogy szeszélyes időjárás esetén is pontos, zavartalan lehessen az étkeztetés. Egyszerű volt és éppen abban rejlett nagyszerűsége.

A természet ama darabjának derűje önfeledt vidámságra gerjesztette a táborlakókat, akik ott és akkor kerültek egy életre szóló, igazán bensőséges viszonyba a folyóval, hiszen láthatták alkonypírban, hajnali párában, hallhatták titokzatos, éjszakai locsogását, megtanultak a felszínén maradni és egy kicsit ár ellen úszni. A folyó akkor vált folyójukká, érthetőbbek, közelibbek lettek a róla szóló versek, dalok és nóták, közelébb került hozzánk a Máramaros, Ágcsernyő és Titel. Hűs vizére igyekezve megértettük, hogy miért sietnek e nagy folyóba a kis Túr, a Körösök, a Maros, az Aranka és a Bega.

Felejthetetlen, örömteli napokat töltöttünk ott a túlsó parton, s örömmel nyugtáztuk, hogy e part nélkül egyoldalú lenne a Tisza, márpedig olyan folyó nem létezhet. Nevetve állapítottuk meg, hogy Bánát nélkül nem lenne a Tiszának másik partja. Játszótársunk volt a folyó, beavatott titkaiba.

Most már nyár van, s áll még a kőrisfa-liget, de üresen, sátortábor nélkül áll... Milyen nagy kár, hogy a mostani kisiskolások nem kerülnek olyan bensőséges viszonyba a folyóval, mint a halványodó képen mosolygó egykoriak.

 

Nincs már, aki fogadná a köszönést

Repedezett csöndben karikázok a vigasztalan vidéken, ahol egykor járni, majd palántálni tanítottak. A délre húzó madarak rikoltozása már napokkal korábban elült a hideg égen. Fagyosak a viharvert fészkek, dermedtség meredezik, lézeng a szikes hajlatok között. Itt kint, a lepusztult, bemocskolt Kopónál a ködbozótok sarjaként nő a csönd, s a legyalult halmot réveteg kukoricaszárfüst pólyázza. Mintha csak melengetni akarná a felszíne alatt rejlő, mondabeli cselédlánykát, akiről majort neveztek el valaha. Ott, abban a majorban is éppen, hogy csak pislákol az élet.

A silány termény betakarítása után még foghíjasabbá, huzatosabbá vált a sekély vízen túli tanyavilág, még szánalmasabbakká váltak az elhagyott tanyaházak, valamint a térd- és vállmagasságú épületromok. Egy jellegzetes, szívós életforma vergődi itt végnapjait, számolódik föl gyorsan és félreérthetetlenül.

Fázósan ténfergek az enyészetben (amelyre még a nap sem kíváncsi, hiszen napok óta nem bukkant elő). Elébe áll egy elszíneződött emelkedő, belémakaszkodik néhány fairtás... már csak ezek jelölik az egykori (délcegtartású) tanya helyét, ahol két évtizede disznótorban voltam. Teli volt aggatva a pingált szoba fala családi eseményeket, rokonokat ábrázoló képekkel, amelyek az együvé tartozásuk tudatát, érzését voltak hivatottak melegen tartani... s a saját "villanyteleppel" rendelkező gazda élművészekről és jégrevüről beszélt.

Vajon most, öregségére, a városban hogyan fizeti ki a villany- és egyéb számlát? Visszavágyódik-e, visszaálmodja-e még a tanyát? Csöndben, szinte észrevétlenül, mint ahogy élt is, úgy távozott el a hajlatok közül, s azóta parányi kivétellel, szinte minden sorstársa követte a példáját. Gazdátlanná, ridegebbé vált utánuk a határ.

Elszíneződött emelkedők, romok, fairtások és parlagok maradtak utánuk. És hát milyen távlat tárulkozott föl előttük?!... A lebontott tanyák maradványai keservesen fölfokozzák az ugarra növő kietlenség érzetét. Visszanézek a romokra, úgy tűnik, hogy egyik-másik piheg a pogányul kihurcolkodott határban, a sivár és dermedt ég alatt. A délre húzó madarak rikoltozása már korábban elült, sterilizált a csönd, visszafordulok, mert itt kint, az egykori "országút" környékén senki sincs, aki a köszönésemet fogadná.

 

Levert táblák

Csókán az önkormányzat helyébe helyezett távirányítású tanács még nem jutott el az utcanévtáblák lecseréléséig, de a jól értesültek szerint már erre sem kell sokáig várni. (Elvégre nekik is föl kell valamit mutatniuk!) Elmés és látványos akciójuk minden bizonnyal elkápráztatja a fásult közvéleményt. Nem férhet kétség hozzá, milyen üdítően hatnak majd az új táblák... Ám, most még, ha a járókelő az utcasarkon fölemeli a tekintetét, azt is olvashatja, hogy "Doža Djerdja", amit az egyszerűség kedvéért a hivatalokban "D. Djerdja"-nak írnak, feltehetően a nagymenő kosárlabdázónak adózva, de a fővárosi vérgyűjtők egyszer "Gheorghiu-Dej"-zsel helyettesítették be a székely származású népvezért. Azóta alaposan megnézem, hogy kinek adok vért..., és hát "Petefi" neve is olvasható még. Móra ugyan nem járt ilyen szerencsével (mert hát "ne mora")...

Az utcanévtábláktól eltérően a cím- vagy cégtáblák között már korábban elkezdődött az eléggé látványos szelektálás. No, nem köz- vagy karhatalmi, hanem önhatalmú alapon, legalábbis a látszat erre utal. A Művelődési Otthon északi oldalán az évek során több tábla is helyet kapott. Így pl. az Avala mozi kivilágítható, téglalap alakú felirata is ott látható, habár a filmvetítés már több éve szünetel. Nem úgy az épület rendeltetését jelölő otthoné, amelyet "frissiben" levertek a helyéről, ám nehogy véletlenszerűségként könyveljük el a jellegénél fogva mégiscsak vandál cselekedetet, utána a szakszervezeté is "lekéredzkedett" a falról. "Úgy kell neki, ha már olcsó krumplit, vagy üdülést sem tud megszervezni a szindikátus" - mondhatnánk kárörvendően, ha itt a kár ki nem szorította volna teljes egészében az örömet.

Kedvetlenül ácsorogva, némi szánalommal nézem a táblák csonkaságát, s azon is eltűnődöm, hogy vajon az okozhatta-e a vesztüket, hogy pirosak voltak, vagy mert ezek álltak legjobban az elkövető, elkövetők kezére... Nem tudhatom, ám azt tudom, hogy mind a két tábla kétnyelvű volt, s azt is valószínűnek tartom, hogy előbb-utóbb újak kerülnek a helyükre, de azt már nem állítom, hogy azok is kétnyelvűek lesznek.

 

Díszkötés

Közeleg a könyvhónap, amely arra is alkalmul szolgálhat, hogy számba vegyük, hány könyvet nem vásárolhattunk meg, illetve hányat nem olvastunk el a kiszemeltek közül... Esetleg azon is elelmélkedhetünk, hogy hány könyvtárat csuktak be a környezetünkben a közelmúltban, és hányat romboltak le kissé távolabb azok, akiknek nincs jobb dolguk, mint a rombolás.

A romokon is közeleg a könyvhónap, bár jelenünk egyáltalán nem kedvez a könyvnek (sem), amit az alábbi történet is szomorúan bizonyít.

- Mit gondolsz, mire bukkantam a szeméttelepen a minap?! - állított meg a faluvégen a vén guberáló...

Mivel nem volt kedvem a társalgásra, gyorsan a tárgyra tért.

- Képzeld el, egy tucatnál is több díszkötéses könyvre akadtam a kacatok között. Hát ilyet! Nem akartam hinni a szememnek, amikor lapozgatni, olvasgatni kezdtem őket. Nem is olyan régen még az ehhez hasonló szövegeknek a hallatán tapsvihar tört ki a gyűléstermekben, most meg... Ezek a díszpéldányok tegnap még kiemelt helyet foglaltak el a "mögmondhatók" irodáiban, most meg, lám, olvasatlanul a szemétre kerültek...

- Mennyibe kerülhetett e nyomtatásuk? Hát rendjén van ez? - kérdezte némi zavarral a válaszomra várva, ami nem lehetett más, mint egy újabb kérdés. Az, hogy: hát a máglya jobb megoldás lenne?

 

Könyvhónapi előzetes

Az én falumnak, Terjánnak nem volt könyvtára, ennélfogva föl sem kellett számolni, mint az említett falut, és mint a környező települések - Jázova, Tiszaszentmiklós stb. - közkönyvtárait. A csókai községben ui. néhány éve megszüntették (micsoda ésszerűsítés!) a falusi könyvtárakat, hírmondónak csak a csókai maradt meg, de ennek a helyzete se irigylésre méltó, ám erről már máskor és máshol bővebben szóltam.

Nem volt tehát könyvtárunk, ennek ellenére azonban könnyen megbarátkoztam a könyvvel. Öregapám szeretett olvasni, fölolvastatni; az imádságos könyvből, a kalendáriumból, regényekből és a tankönyvekből is. Korán követtem az öreg példáját, és mivel a versek voltak leginkább hozzám méretezve, így hát először azokat olvasgattam, és most, írás közben némi meglepetéssel értem tetten magamat, hogy egy-két elfeledettnek hitt verset, versikét most, évtizedek múltán is "kívülről" el tudok mondani...

Lajos bácsiét, a Pósáét is: "Nem megyek én idegenbe,/ Mint a fecske, mint a gólya,/ Szebb nekem a délibábos,/ Napraforgós magyar róna." Egy kicsit ugyan elcsodálkoztam rajta, hogy mi szépet találhatott a jótét lélek költő a rónán. Mi ugyanis, egyes növényeket rónára vetettünk, s azt hittem, hogy arról a közönséges "karistolásról" van szó... Ám így, némileg eltájoltan is annyira a hatalmukba kerítettek a költemények, hogy magam is írni kezdtem.

Később, amikor bekerültünk Csókára, a szomszéd fiú bevezetett a könyvtárba, és hát nem akartam hinni a szememnek. Nem látszott a fal a sok könyvtől! Még díszkötésesek is voltak köztük. A bőség zavarában csakhamar áttértem a versekről a regényekre. Hiába intettek a szüleim, hogy "Hagyd mán abba, elrontod a szömed!", nemigen tudtam abbahagyni az olvasást, különösen a Pogányokat, mert azt, ugyebár, Bánát hajdanáról írta Herceg Ferenc. Megigézett, és amint azt a Sóvirág című kötet Zenóbiáról szóló írásában el is mondtam: "Zenóbia! Kamaszkori olvasmányélményem hatására ő volt sokáig a Maros és az Al-Duna közének legcsodálatosabb lánya, a nagyhatalmú Ajtony lánya és Alpárnak a Városok Városát megjáró kedvese..." Igaz, az ellenlábas besenyő Seruzád is csudamód tetszett nekem akkor, amint a borítólapok közül kivágtatott szilajon, a fekete hajában gyöngyház-fésűként ragyogott a félhold valahol Surján környékén, a Temes menti zsombékok, nádasok között... De azért az elsőbbség mégis a tragikus sorsú Zenóbiát illette a kamaszember képzeletében.

Rengeteg szép könyv, s a legszebbek fedőlapja alatt az a dióbarna tintával írt név volt olvasható, hogy Dietsgen... Mennyi örömet szerzett nekem és társaimnak is "társadalmasított" könyveivel az az öngyilkosságba kergetett, nagyműveltségű ember! Ötven éve már, hogy a garázda elemek a halálba taszították, családjával együtt. Ruháit, bútorait széthúzták, a könyveit azonban nem dézsmálták meg túlságosan: jó részük bekerült a könyvtárba, sokunk okítására. Éppen ezért: jó szándékú emberek, árokpart sírját tegyük rendbe most, a halottak napjára, s a virág se hiányozzék onnan! Ne feledjétek, az ő keze alatt vált a macahalmi virágmagtermesztés az ország határain túl is ismertté!

"Minden véges a végtelenben." - tanították nekünk szociológiából. Nos, a közelmúltban számba akartam venni, hogy mi található még a könyvtárban az egykori Dietsgen-hagyatékból. Hát, nem sok, mutatóban van már csak egy-két Jókai kötet. Új állná a helyét? Nemigen, hiszen fizetésre is alig futja a költségvetésből (két alkalmazott fizetéséről van szó). Kevés az új könyv, s ennélfogva az olvasók száma is apad. Mindinkább elhidegül a barátság a könyv és olvasója között. A korábbi években, könyvhónap idején ki szokták állítani az új köteteket, az idén azonban valószínű, hogy elmarad a könyvkiállítás. Sajnos.