Pejin Attila – Valkay Zoltán
ZENTAI TÖRTÉNETI KÖRSÉTA

Az utolsó jégkorszak tipikus emlősének, a mamutnak a Tisza medréből előkerült csontkövületei közvetett bizonyítékként utalnak arra, hogy zsákmányoló-gyűjtögető őseink már az őskőkorban is rövidebb-hosszabb ideig itt tartózkodtak, az itt előforduló későbbi kultúrák szórványleletei, ásatásokkal felszínre hozott anyaga pedig már konkrétabban dokumentálja Zenta és környéke lakottságának egyfajta folytonosságát. Kelták, szarmaták, hunok és avarok útja követte a Tisza folyását vagy keresztezte azt, hiszen Zentánál ősidők óta megvannak az ideiglenes vagy tartós letelepedés kedvező feltételei: gazdag vad- és halállomány, kiváló termőföld és a szilaj állattartás számára szükséges dús legelők; magaslat, mely megvédi a telephelyet mind az ellenségtől, mind a Tisza évenként megújuló rohamától; folyami átkelőhely, amely többek között meghatározta a város további fejlődésének ütemét, irányát, fokát.

A középkori Zenta feltehetően a honfoglaló magyarok egyik téli szálláshelyéből formálódott állandó településsé a 12. század folyamán a Szente-Mágocs nemzetség birtokaként. Valószínűleg első hűbéruraira emlékezik a város a maga elnevezésében is, melynek első írásos említése 1216-ból származik. A 14. század második felében már a budai káptalan tulajdonaként szerepel az okmányokban. Az új birtokos figyelemre méltó jóindulata és törekvései következtében a tatárjárás során elpusztult Zenta a 15. század közepéig virágzó mezővárossá fejlődik. A gazdasági fellendülést nemcsak a rév jövedelme és az ezzel kapcsolatos kereskedelem segíti, hanem a kiváló természeti adottságokat kihasználó, foglalkozásaiban egyre differenciáltabb lakosság is, amely a halászat és a mezőgazdaság mellett a kézművességet is szívesen választja foglalkozásul. A céhekbe tömörülő iparosok számára a káptalan szabadalmakat szerez, a jobbágyoknak szabad végrendelkezési jogot biztosít, ugyanakkor magát a mezővárost felruházza a legalapvetőbb önkormányzati jogokkal. E törekvés logikus következményeként 1506-ban Zenta II. Ulászlótól megkapja a szabad királyi város rangját ugyanazokkal a kiváltságokkal, mint amelyek a "nagy riválist", Szegedet megillették. Az új privilégiumok további fejlődést eredményeznének, de míg a Dózsa-féle parasztfelkelés pusztításai megkímélik az itteni lakosságot, addig a mohácsi mezőről 1526-ban hazafelé tartó győztes török csapatok kifosztják és felgyújtják Zentát, 1542 végén pedig – Szeged elfoglalása után - a szegedi szandzsák, illetve náhije egyik helyőrségeként bevonják a török közigazgatásba. A túlélőknek csupán töredéke marad vidékünkön. A kedvezőtlen adórendszer miatt kevesen vállalják a földművelést; inkább halászattal, állattenyésztéssel foglalkoznak. Ugyanezt teszik a lassan beszivárgó szerbek és vlahok, akik a nomadizáló állattartás mellett kisegítő katonai szolgálatba is szegődnek. A következő évtizedekben a bácskai Tisza-vidék az újabb török hadjáratok felvonulási-visszavonulási területévé válik, ami bizonytalanná teszi a megélhetést és a túlélést, így vidékünk gazdasági-társadalmi élete a másfél évszázados török hódoltság alatt teljesen visszafejlődik.

Az áldatlan állapotnak éppen Zenta mellett vetett véget a vegyes nemzetiségi összetételű osztrák had 1697-ben. Szavojai Jenő katonai lángelméje, helyzetfelismerése - kihasználva a kedvező terepviszonyokat, valamint a hajókból összeállított pontonhídon átkelő török sereg sebezhetőségét - meglepetésszerű támadást indított s világtörténelmi jelentőségű győzelmet aratott. E csatával ugyanis nemcsak visszahódította a török által addig birtokolt magyar országrészeket, hanem egyidejűleg a Habsburg-ház birodalmát is gyarapította.

A zentaiak 1816-tól ünneplik kisebb-nagyobb megszakításokkal a zentai csata évfordulóját. 1895-ben, a királylátogatás évében készült emlékmű e történelmi esemény tiszteletére. Az idővel csonkán maradt talapzatot eredeti helyéről a városhoz közelebb, az új lakónegyedhez helyezték át. A 300. évforduló alkalmából a talapzat kibővítésével, valamint környékének rendezésével szinte új emlékmű-emlékhely jött létre Valkay Zoltán tervei alapján, amely sűrített jelképeivel próbálja elénk tárni a "zentaiság" titkait. Az eredeti elképzelés szerint minden évben szeptember 11-én felrakják az itt álló haranglábra az e célra öntött harangot, melynek hangja hivatott ünnepélyesebbé tenni mindannyiunk emlékezését.

A karlócai béke (1699) megkötése után Zenta is az újonnan megszervezett Tiszai Határőrvidék része lesz. Túlnyomórészt szerb határőrök lakják, akiket nemcsak a török elleni harcokban vetnek be, hanem más harctereken – így például Rákóczi felkelői ellen – is. Így a vidék még mindig nem indulhat el a fejlődés útján. A 18. század közepén azonban sor kerül a határőrvidék átszervezésére, és a privilégiumaikat féltő szerbek tömegesen vándorolnak el; helyükre nagy számban érkeznek magyarok és szlovákok, így a 18. század végéig teljesen megváltozik a település lakosságának etnikai-vallási összetétele. A határőrök szolgálataira még mindig igényt tartó Mária Terézia 1751-ben kiváltságos kerületet szervez a Tisza menti községekből, hogy megállítsa az Udvar számára kedvezőtlen migrációs folyamatokat. Ennek értelmében néhány település, így Zenta is külön privilégiumokhoz jut, mint amilyen például a szabad halászat joga, a vásár- és hetipiac-tartási jog. Ettől az időtől kezdve kiváltságos mezőváros, amelynek fejlődése azonban továbbra sem töretlen, hiszen már 1769-ben tűzvész pusztítja el csaknem az egész várost.

E csapást szerencsés módon túlélte a mai Zenta legrégebbinek tartott épülete, az 1763-ban provinciális barokk stílusban emelt, Szent Mihály arkangyal nevét viselő pravoszláv templom. Mostani ikonosztáza Pavle Simić (1818–1876) ismert biedermajer festő munkáját dícséri, aki három évig dolgozott rajta 1856 és 1859 között.

S ha már a legrégebbi épületeknél tartunk, a második hely ma a Vujić-házat illeti, amely eredetileg Gazdag Mihály városbíró házaként épült 1830 körül, romantikus szellemben; majd Joca Vujić (1863–1934) zentai birtokos és ismert műgyűjtő birtokába került.

1831-ben kolerajárvány tizedeli a lakosságot; 1848/49 véres zentai eseményei pedig nemcsak anyagi károkat okoznak, hanem hosszantartó, nehezen eloszlatható bizalmatlanságot is az itt élő magyarok és szerbek között.

A magyar-szerb szembenállás az emlékezésben is nyomot hagyott. Így az itt élő magyarság áldozatainak a Felsővárosi temetőben emelt honvéd-emlékmű állít emléket, a szerbek pedig a pravoszláv temető alapítványi kápolnáján, valamint néhány egyéni sírkereszten keresztül emlékeznek saját halottaikra.

A forradalmat megelőző reformok utóhatásai, valamint az abszolutizmus megszűnését követő időszak kedvező gazdasági-társadalmi változásai vidékünkön is elindítanak egy lassan kibontakozó liberalizálódási folyamatot és gazdasági fellendülést, amelyben aktívan részt vesz a kisszámú, de gazdasági-társadalmi szempontból rendkívül mozgékony zsidóság is.

1861-ben (véglegesen 1873-ban) Zenta rendezett tanácsot kap, és a Tisza-vidék legjelentősebb központjai között tartják számon. A 70-es évektől az első világháború kitöréséig éli igazi fénykorát: felépül a fahíd, hitelintézetek alakulnak, megjelennek az első helyi lapok, kiépül a rakpart, a vasút stb. 1893 és 1895 között felépül a zentaiak második katolikus temploma, a Jézus Szent Szíve templom is.

A háromhajós, latin kereszt alaprajzú ápületet a historizmus szellemében, neogótikus modorban tervezte a budapesti Szilágyi János. A templobenső figyelemre méltó dísze Pór Sándor két jól sikerült, szentélybeli üvegfestménye, valamint a Stufflesser Nándor faragta oltár és mellékoltárok.

1895-ben a királylátogatás alkalmából Zenta aszfaltozott utakat és villanyvilágítást kap. A századforduló körüli években alakul ki a Főtérre vezető utcák arculata, amelyek ambientális egységként vagy annak töredékeként máig képesek megidézni Zenta múltjának szellemét.

Ilyen szempontból említhetjük fel például a Petar Drapšin utcát, annál is inkább, mivel itt épült fel 1903 és 1904 között az Önkéntes Tűzoltótestület laktanyája, Lajta Béla (1873–1920) egyik első önálló alkotásaként, a magyar szecesszió egyik remekeként. Florális habarcsmintáit megtalálhatjuk a szintén Lajta tervezte, 1904 és 1905 között épült Slavnić-házon (Lenin utca).

Zenta vitalitását bizonyítja, hogy ekkor még minden nagyobb csapást viszonylag ki tud hevernii. A leszakadt fahíd helyébe viszonylag modern vashíd, az 1911-ben leégett városháza helyébe pedig rövid idő alatt új épül: a mai városháza épülete.

A helybeliek által igen öntudatosan, mindmáig városházának titulált községháza viszonylag rövid idő alatt, 1912 és 1914 között épült fel Kovács Frigyes budapesti építész tervei alapján. Bár szecessziós elemeket is felcsillant, inkább az akadémizmus merevségéhez áll közelebb.

1952 óta itt működik a Történelmi Levéltár is, mintegy 700 kutatható fonddal. Az intézmény regionális jellegű; a Kanizsa-Ó-Becse közötti Tisza-menti községek területén begyűjtött iratanyagot őrzi s dolgozza fel.

A régi városházával együtt leégett a főtéri római katolikus templom is. Az első világháború miatt az újat nem sikerült tető alá hozni, csupán a falai épültek fel.

A Romtemplomnak becézett-csúfolt templomkezdemény valójában a két háború közötti időszakban a felekezetek közötti kicsinyes, elvi huzavonáknak esett áldozatul, ami miatt nem folytatódhatott az építkezés. A második világháború után a már felépített részt is lebontották. Kuriózumként említhető azonban anyagának továbbélése egyes utcák útburkolatában, a stadion falában, hirdetőoszlopok formájában.

A katolikus hívőket mintegy kárpótolja a Plébániapalota, amely még a tűzeset előtt, 1907 és 1908 között épült a Főtéren, Berzenczey Domokos (1879-1939) városi mérnök tervei alapján, neoreneszánsz manírban. Ezen belül alakították ki 1929-ben a Szent István szükségkápolnát, a leégett, illetve a még fel nem épített templom pótlásaként. A kápolnában található Barabás Miklós (1810–1898) ismert festő három oltárképe is 1845-ből, melyek külön érdekessége, hogy a leégett templomból mentették ki őket.

A Plébániapalota épületében kapott 1972-ben elhelyezést a Városi Múzeum is, amely mellé kiegészítésül képtár is épült, így össz kiállító felülete mintegy 600 négyzetméter. A múzeum komplex jellegű, de elsősorban a régió magyarságának néprajza képezi az itt őrzött és kiállított gyűjtemény legértékesebb részét. Az 1974-ben megnyílt állandó kiállítás is tükrözi ezt a felállást, hiszen a földszinti rész az őslénytani, régészeti és helytörténeti anyagot mutatja be, míg az emeleten a vidék madárvilágán kívül a régi mesterségekhez fűződő eszközök találhatók. A zentai csatát bemutató kiállítás felújítás alatt áll, így pillanatnyilag nem tekinthető meg.

A múzeum kebelében működik a háború utáni Jugoszlávia első művésztelepe (1952-től), így a képgyűjtemény is érthető módon elsősorban kortárs művészek alkotásait tartalmazza. A képtár időszaki kiállítások bemutatására szolgál; átlag havonta egy új – túlnyomórészt képzőművészeti jellegű – kiállítás kerül bemutatásra.

A közlegelők (járás) felosztása nem a föld nélküli nincstelenek várakozásainak megfelelően alakul; a lakosság jelentős hányada továbbra is bérmunkás. A vagyonosabb réteget a középbirtokok gazdái, a kereskedők, a vállalkozók, a szabadfoglalkozású értelmiségiek alkotják, akik azonban gondot viselnek a város szellemi életének fejlődéséről is. Az oktatás és nevelés is magasabb szinten történik a megnövekedett igények következtében, sőt, az ideiglenesen elhelyezett gimnázium számára 1884-ben új épületet emelnek.

Idővel a nyolcosztályossá emelt gimnázium szűkösnek bizonyult, így 1906-ban komoly átépítési munkálatok folynak. A pályázaton egyébként Lajta Béla is részt vesz, s bár tervei első helyen végeztek, a kivitelezéskor Berzenczey Domokos városi mérnök elgondolását realizálták, bár úgy tűnik, Lajta pályammunkáját figyelembe véve.

A második emelet már a második világháború utáni korszak produktuma.

A zentai társadalmi elit kezdeményezésére úgyszintén különféle egyesületek - sportegyletek, jótékonysági egyletek, Kaszinó, gazdakörök - alakulnak, ezeken belül pedig kibontakozik a műkedvelő színjátszás is.

Az 1862-ben épült Nagykocsmából kialakított Eugen herceg Szállodához 1903-ban építettek színháztermet Endrei Soma városi mérnök tervei alapján. A mindenkori "Euzsén" napjainkban is a közművelődés fellegváraként - tevékeny művelődési házként - funkcionál.

Szállodaként azonban ma már csak a Főtér északi térfalán 1910 és 1911 között épült Royal Szálló működik. A müncheni szecesszió remek példányát tervezte meg Magyar Ede (1878-1912), a lebontott Magyar Király Szálló helyén. A vendéglátóipari szolgáltatások nyújtása mellett ma a szálloda a zentai csatára emlékezők második zarándokhelye is egyúttal, hiszen éttermének falát díszíti Ács József (1914-1990) és Benes József 1976-ban készített, 230×550 cm méretű, közösen alkotott freskó-csatajelenete.

Zenta erőteljes városiasodását és polgárosodását csak az első világháború kitörése tudja megakasztani. A háború okozta általános gazdasági-társadalmi depresszió, a rendszerváltás, valamint az SZHSZ Királyság kedvezőtlen nemzetiségi és agrárpolitikája sok kárt okoz a még mindig főleg mezőgazdasággal foglalkozó, többnemzetiségű lakosságnak, amit csak súlyosbítanak a nagy gazdasági világváltság idefodrozódó hullámai. A zentaiak hagyományos szorgalmának köszönhetően azonban nem történik komolyabb visszaesés, sőt a 30-as évek derekán némi fellendülés is tapasztalható.

A második világháború idején lejátszódó tragikus események városunkat sem hagyták érintetlenül: a különféle atrocitások áldozatául esett számos zentai, magyar és szerb, de mindenekelőtt a vidéki zsidóság sorsában osztozó zentai zsidók 1944-ben.

Zenta zsidóságára ma már temetőjén kívül csupán a funkcióját vesztett kis zsinagóga emlékeztet, amelyet 1928-ban emeltek a közösségtől szefárd imarendjükkel elkülönülő haszidok.

A háború utáni Jugoszlávia új társadalmi rendszerének buktatói teljes mértékben éreztették hatásukat Zentán is, így érdemi fejlődés csak a 60-as évek elejétől tapasztalható: felépül az új híd az 1941-ben felrobbantott régi helyén, többemeletes lakóépületek, új gyárak és mezőgazdasági feldolgozóüzemek épülnek, s noha a város mindmáig megőrizte mezőgazdasági jellegét, hiszen a jövedelem jelentős részét ez az ágazat teremti elő közvetlen módon (földművelés, állattenyésztés) vagy pedig a mezőgazdasági termékeket feldolgozó üzemek útján (cukorgyár, kendergyár, élesztőgyár, textilgyár), de a fémfeldolgozó-, bútor- és cipőipar terén is történtek próbálkozások. A halászat viszont szinte teljesen visszafejlődött, és a Tisza csökkenő halállománya csupán a kitartó, vérmes sporthorgászok számára kínál zsákmányt. A rakpart és a kikötő nemcsak a zentaiak sétálókedvét elégíti ki, hanem a vízi úton történő szállítást is megkönnyíti. Történtek már próbálkozások - igaz, eddig sikertelenül – a személyszállítás felújítására is Szeged és Ó-Becse között. Mind többen fordulnak a kisipar, a magánvállalkozás felé; e törekvések reneszánszát az utóbbi években beállt politikai, társadalmi és gazdasági változások kedvezőtlen alakulása törte derékba; remélhető, hogy csak ideiglenesen.

Magánkezdeményezésnek köszönhetően javult a zentaiak kapcsolata egymással és a külvilággal, amiről elsősorban a helyi kábeltelevízió kiépített hálózata, egy hetilap és a nemrég beindult kereskedelmi rádió gondoskodik.

Zenta társadalmi életét néhány fontos intézmény formálja, illetve teszi tartalmasabbá. A háború utáni években megalakul a Városi Könyvtár, a munkásegyetem, s a már említett Városi Múzeum és a Történelmi Levéltár. A művelődési ház színpadán nemcsak népszerű színművek kerülnek bemutatásra, hanem kísérletező kedvű rendezők, színészek produkciói is. A Közművelődési Központba tömörülő intézmények (művelődési ház, könyvtár, múzeum, munkásegyetem, mozi) - beleértve az önállóan működő levéltárat is - rendes tevékenységük mellett igyekeznek működési helyet, lehetőséget adni minden önkezdeményezési formának.

A rekreációs igényeket a folyóparton kívül továbbra is elsősorban a tágas területe elégíti ki. Itt összpontosulnak azok a létesítmények, amelyek a felüdülésre, nyári szórakozásra áhítozókon kívül a város sportreménységeinek is nyújtanak edzési lehetőséget: a korszerű atlétikai és futballpályával rendelkező stadion, a tenisz-, teke- és kosárlabdapályák, az uszoda stb.

A valamikori Bánomkert helyén a múlt század 60-as éveiben kezdték kialakítani az azóta népszerűvé vált kirándulóhelyet Gyorgyovánszki György kezdeményezésére. A tervszerű telepítésnek, gondozásnak köszönhetően kellemes környezet az egyszerűen csak sétálni vágyók számára is.