Pejin Attila
Kézfogó a baldachin alatt
Vidékünkön úgy a múltban, mint a jelenben multikulturális közösségek éltek-élnek, ezért - bár sok helyen sajnos csak múlt időben - de meg kellene emlékeznünk a zsidó hagyományvilágról is, annál is inkább, mivel napjainkban tanúi lehetünk egy-egy közösség újraéledésének. Sajnálatos, hogy vidékünkön senki sem vállalta fel komolyabban ennek az etnikai-vallási közösségnek néprajzi tanulmányozását. Jómagam is elsősorban a történeti hézagokat igyekszem kitölteni, ám úgy véltem, hogy adatgyűjtés alkalmával - különösen, ha adatközlőket szólaltatok meg - nem szabad csupán a történeti adatgyűjtésnél ("oral history") megállni, így nem egyszer a zsidóság szokásaira is rákérdezek; ez természetesen a téma sokoldalú körüljárása miatt történik elsősorban, így az ekképpen begyűjtött néprajzi jellegű adataim is esetlegesek, gyűjtésük nem történik módszeresen. Mégis e kis töredéket is szeretném most megosztani a hallgatósággal, bár előadásom ennek ellenére (vagy éppen ezért) inkább általános, mint egyedi természetű.
Más etnikumokhoz, illetve vallási közösségekhez hasonlóan a zsidóság is a történelem folyamán kialakította azt a szokásrendszer, amely a párkapcsolatot, az ehhez kötődő házassági ceremóniákat, a családi életet szabályozza. A diaszpórába kényszerült zsidóság ünnepei valamilyen formában a múltra emlékeznek, különösen a lerombolt Templomra. Emellett, mivel a zsidóság szokásainak alappillére mindenkor a Tóra (Mózes öt könyve) és Mózes könyveinek szóbeli, illetve írásos magyarázatai), ennek tükrében kell szemlélnünk a zsidó házasságkötéshez fűződő újkori szokásokat is, hiszen a lerombolt templom gyászolása, másrészt pedig a Tóra és a zsidóság kapcsolata mint szimbólum teljesen áthatja az esküvői ceremóniát.
Ezek a szokások - bár a köztudat a zsidóságot homogén, oszthatatlan népnek szoktuk venni - területenként változó lehetnek; mindenekelőtt a két nagy csoportot: a szefárdit és az askenázit kell megkülönböztetni egymástól, hiszen eredendően más-más kultúrát alakított ki a szefárd, illetve az askenáz zsidó. Emellett a befogadó népek kulturális ráhatását (vagyis az akkulturáció mértékét) sem szabad szem elől téveszteni, bár túlhangsúlyozni sem. Ugyanakkor ez kínál igazán izgalmas eredményeket az interetnikai kölcsönhatások kutatói számára. Ugyancsak számolnunk kell a hagyományokhoz ragaszkodó közösségek (leegyszerűsítve: ortodoxok) és a liberálisabb (leegyszerűsítve: neológok) csoportok közötti különbözőségekkel. Fájó, de elkéstünk annak a kisszámú hászid közösségnek a kutatásával, amely a két háború közötti időszakban Zentán létezett, hiszen ha zsidó folklórról beszélünk, elsősorban a hászidokra szoktunk gondolni.
Külön tanulmányt érdemelne persze az is, hogy a mai, többnyire vegyesházasságban élő (vagy belőle származó) zsidó hogyan örökíti át a szokásokat, mennyire hagyományőrző egy-egy közösség.
Konkrét történeti vizsgálódásaink elsősorban a múltra vonatkoznak, mindenekelőtt a két világháború közötti időszakra, de olykor korábbi évekre is kitértünk, s innen találtunk egy-egy példát a házassággal kapcsolatos szokásokra is. Eltérően a megszokottól, bennünket elsősorban a ceremónia egy-egy olyan eleme érdekelt, amely a zsidóság és a Tóra kapcsolataira utal (pl. a baldachin), főleg azért, hogy rámutassunk a zsidóság és Mózes törvényei (rajtuk keresztül pedig közvetett módon Isten) közötti bensőséges kapcsolatrendszerre, melyet többek között az esküvői szertartás tükröz látványos módon.
Az esküvő szertartása közvetlenül asszociál arra a szövetségre-frigyre, melyet Isten a Szináj-hegyen a zsidósággal kötött. Az őszi nagyünnepek utolsó napján tartják meg a Szimhát Tóra (Tóra öröme) ünnepét. Ez alkalomból a tekercseket kiveszik a szekrényből, majd a rabbi és a gyülekezet tagjai hétszer körbeviszik a tóraolvasó emelvény (bíma) körül, utalva a Teremtés napjaira. Ilyenkor elolvassák az utolsó hetiszakaszt, s kezdik újra a Tórát az elsővel (B'resit, Genezis). A különleges alkalomra való tekintettel rendszerint két ún. "vőlegényt" választanak; az egyik a Tóra vőlegénye, aki az utolsó hetiszakasz végét olvassa; a másik a B'resit vőlegénye, akire az első hetiszakasz felolvasása hárul. Baldachint tartanak a fejük fölé, mert hiszen vőlegények. Gyakran - különösen a kisebb közösségekben - olyanokat választanak ilyenkor, akiknek abban az évben volt az esküvőjük. Az egész szertartás szóetimológiája a chátám Tóra (Tóra pecsétje) kifejezésre utalhat, vagyis a tóraolvasási ciklus lezárására; a szájhagyomány a chátámból chátánt (vőlegényt) kreált, s a szertartást esküvői külsőségekkel töltötte meg. De magyarázható azzal a felfogással is, hogy a Tóra nem ????????=?mórásá (örökség??, hanem ???????= mórászá (jegyesség), tehát nem hullik senki ölébe, hanem meg kell azt szerezni. Egyébként, amikor a B'resit vőlegénye járul a Tórához, a bímán (tóraolvasó emelvényen) állók feje fölé egy tálitot (imasálat) feszítenek ki, ami szintén a húpára asszociál.
Amikor a közösség egy tehetősebb tagja Tórát ajándékoz a hitközségnek, a szertartásban szintén szerepel sátor vagy baldachin. "[1901] május 24-én Kovács László és neje nagy beteg fiúgyermekük gyógyulása iránti hálából értékes Tórát ajándékoztak a hitközségnek. A gazdagon (ezüsttel-arannyal) feldíszített pergamentekercset ünnepi keretek között avatták fel. Az ajándékozó lakásán ének és szónoklat, majd a Tórát a frigysátor alatt a zsinagógába vitték, ahol istentiszteletet artottak." A Zentai Híradó tudósításánál jóval bőbeszédűbb egy 1907-ből ránkmaradt Tóra-adományozási, illetve -avatási szertartás leírása. Grüner Ármin adományozta az értékes ajándékot a magyarkanizsai hitközségnek. Az adományozást sevuot 1-re (pünkösdre) időzítették; nem véletlenül, hiszen sevuot ünnepe arra az eseményre emlékeztet, amikor a zsidóság Istentől megkapta a Tórát. Az ünnep délelőttjén "az adományozó harmadmagával a templomba hozza a tórát, melynek az összes tórákkal elébe mennek, és vele a templomban felállított mennyezet ?????[húpa] alatt találkoznak."
Még egy házassággal kapcsolatos szokás kötődik a Tórához: a gyermeket váró nők férjei arra törekednek, hogy a terhesség idején minél többet segédkezzenek tóraolvasáskor a tekercsek elővételekor, illetve elrakásakor (ti. minél többet tartsák a kezükben, ugyanis e szolgálat jutalma könnyű szülés lesz.
Az esküvő bejelentése szintén a Tórához kötődik; a házasságkötést megelőző hét szombatján rendesen a vőlegényt szólítják a szidra (hetiszakasz) felolvasására. Ekkor jelenti be a házasságot, s a felolvasás után a nők a karzatról dióval, mogyoróval, mandulával dobálják meg. Egyébként e szombat kimenetele után tartják a vőlegény házában a legénybúcsút is.
Rátérve most magának a zsidó esküvőnek a tárgyalására, először is ki kell hangsúlyozni, hogy a hagyományos esküvői ceremóniát a szabad ég alatt tartják, mégpedig úgy, hogy a szertartás lebonyolítása során az ifjú pár fölé baldachint tartanak, általában négy tartórúd segítségével, vagy anélkül (mint a közelmúltban Szabadkán, ahol a pár fölé a leplet rudak nélkül tartották). Esetleg a rudaknak talpuk volt, így egyáltalán nem kellett a baldachint tartani. Ritkán, de készültek állandó baldachinok is, vagyis a váz nem improvizált, alkalmi volt, hanem kovácsoltvasból csinálták, s a leplet borították rá alkalmanként. Mindenesetre külön megtiszteltetésnek számított, ha valaki tarthatta a baldachint. A szabály azonban mindössze a szabad ég alatt való megtartásra vonatkozott; a liberalizálódó zsidóság egy része viszont a zsinagógai térbe vitte be a szertartást (s így volt ez az előbb említett szabadkai esküvő alkalmával is, ahol a hitközség imatermében folytatták le azt le).
(Az egyik (magyarkanizsai) adatközlő említette, hogy hagyományos módon, hupa alatt esküdtek; pedig ő (mármint az adatközlő) neológ családból származott. Egyes zentai adatközlők szintén emlékeztek erre.)
A menyasszony széken ül; odavezetik a vőlegényt, hogy fátyollal letakarja a menyasszony arcát, mintegy jelezve, hogy védelme alá veszi (ugyanakkor kisajátítja magának) a menyasszonyt. A következő szertartáselemek szintén szimbolikusak, s arra utalnak, hogy a Szinaj-hegyen is egyfajta házasság történt, ti. az Úr és Izrael (vagyis a zsidóság) kötött frigyet. Mivel pedig az Úr tűzben szállt le a Szinaj csúcsára, házasságkötéskor fáklyát vagy gyertyát gyújtanak. A vőlegény a menyasszony székétől a húpa alá megy, odavezetik hozzá a menyasszonyt, mint ahogyan Mózes is népét az Úr elé vezette. Maga a húpa is a Szinaj-hegyre emlékeztet, vagyis: "Felsorakoztak a hegy alatt." A szabad ég alatt való húpa-tartás pedig némely magyarázat szerint az Ábrahámnak tett ígéretre utalhat esetleg: "Nézz fel az égre és számold meg a csillagokat, ha megszámolhatod.Ilyen [számos] lesz magzatod."
Elterjedt szokás volt, hogy a menyasszony és kísérői, mielőtt megálltak volna a vőlegény mellett, hétszer megkerülték őt.
Sok közösségben - de különösen az ortodoxoknál - dívott a zecher lechorban, vagyis a sohasem teljes zsidó öröm elve, azaz a soha nem szűnő emlékezés a jeruzsálemi Szentély pusztulására, amire a 137. zsoltár figyelmeztet legékesebben: "Ha elfeledlek, Jeruzsálem, felejtsen el a jobbom, tapadjon szájpadlásomhoz a nyelvem, ha nem emlékszem rád, ha nem Jeruzsálemet emelem örömöm csúcsára!" Mivel pedig az esküvő a zsidóság számára is az egyik legnagyobb örömünnep, ezért a szertartás egyes elemeinek gyászjellege fokozott hangsúlyt kap. Így már az eljegyzés alkalmával tányért törnek (aminek darabkáit viszont az eljegyzési lakomán levő hajadon lányok elrakják, bízva abban, hogy akkor ők is nemsokára "elkelnek"). A vőlegény kitliben, fehér gyászruhában jelenik meg, amit csak a bűnbánat napján, Jom kippurkor szoktak a férfiak felölteni, de ilyenben temetik el a halottakat is. Az esküvői szertartás során, a hét áldás elmondása után, vagy pedig, miután a vőlegény a menyasszony mutatóujjára húzta a gyűrűt, a vőlegény jobb lábával összetör egy üvegpoharat, ami szintén a fenti okból történik. Csak ezután kerül sor a házasságlevél, a k'tuba (házasságlevél) felolvasására és a tanúk és a vőlegény általi aláírására, valamint a szertartás utolsó aktusára, a néhány percig tartó elkülönülésre, amellyel az ifjú pár mintegy szimbolikusan megkezdi házaséletét.
Hogy teljessé tegyük a képet, szólnunk kell néhány szót az esküvői szertartás néhány fontos, megkerülhetetlen eleméről.
A rituális fürdő (mikve) nem a fizikai tisztálkodás, hanem a rituális tisztaság céljait szolgálta. Ezért a benne való megmerülést alapos otthoni tisztálkodás előzte meg. A menyasszony az esküvő előtti napon merítkezett meg először a rituális fürdőben, majd rögtön a nászéjszaka után, hiszen a vér tisztátalannak számított. (Zentán mindkét közösségnek külön mikvéje volt.) Fontos volt, hogy a nászéjszaka ne essen a menstruáció idejére, s tulajdonképpen ennek függvénye volt az időpont, amelyet az esküvő napjául tűzte ki. A házasságkötés után szabály szerint az asszony havonta egyszer, a menstruációs ciklus végén, köteles volt mikvébe menni, hogy megtisztuljon. Az első megmerülés így tulajdonképpen egy fajta avatási szertartás, a házaséleten belüli rendszeres szexuális életbe való bevezetés volt. Férfiak is eljártak a rituális fürdőbe szombat, illetve az ünnepek bejövetele előtt, ezt azonban a neológ zsidók nem tartották be.
Az előbbiekben már említettük a házasságlevelet (k'tubát). A k'tuba eredetileg az az összeg, melyet a férj válás vagy özvegység esetére a házassági szerződésben a neje számára biztosít. Idővel magát a házassági szerződést illették ezzel a névvel. Arameus nyelven íródik; szövege rendszerint állandó, s csupán a szertartás részvevőinek nevét helyettesítik be mindig.
A zsidó hagyomány eredetileg úgy tartotta, hogy a házasság még születés előtt, az égben köttetett meg, s a házasságközvetítő feladata csupán e személyek összehozása. Házasságközvetítő működését nem tudtuk kimutatni az adatközlők elbeszélése alapján; egyikük azonban megjegyezte, hogy a vallásos családoknál szokás volt a szülők által előre kiválasztani a jövendőbelit. Ortodox családoknál sokáig elképzelhetetlen volt ugyanis, hogy a fiú vagy lány válasszák ki előre egymást. A szülőknek is gyakran a házasságközvetítők segítettek. Szerepük '67 előtt jóval nagyobb volt, különösen azért, mert az egyenjogúsítás előtt egyes zsidó családok számára a társadalmi felemelkedést, érvényesülést nemcsak az anyagi, hanem társadalmi szempontból is jól megválasztott parti biztosíthatta, s ebben éppen a házasságközvetítők játszhattak nagy szerepet. Sajátos figurái voltak a zsidó társadalomnak, amolyan felemás elbírálásban részesültek, megbecsültek, s ugyanakkor megvetettek voltak, ezért gyakori szereplői a zsidó adomáknak, vicceknek.
A zsidó lakodalom (chászene) egyes szereplőiről - badchenek, zenészek
A hagyományhű közösségekben (leszámítva a hászidok külön világát) a chászene (lakodalom) azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor táncolni lehetett. Az ortodoxoknál természetesen itt is elkülönültek a nék és a férfiak és külön táncoltak. Mivel azonban a menyasszony táncoltatása itt is szokásban volt, ám a hagyomány tiltotta a férfi és a nő tánc közbeni közvetlen érintkezését, a táncolók egy kendőt fogtak, s így táncoltak. A lakodalmas mulatság zökkenőmentességéről, de az állandó jókedvről is badchenek, a lakodalmak alkalmi mulattatói, rendezői gondoskodtak. A mulatság nélkülözhetetlen szereplői voltak a zenészek. Ezek a múlt században még maguk is zsidók (klezmerek), később azonban mindinkább a cigányok váltak felkapottá. Zentai és magyarkanizsai adatközlőim is rájuk emlékeztek. Azt is hozzátették, hogy jellemző volt a fergeteges mulatozás; a hászidok ilyenkor még az asztalon is táncoltak.
A házasodással kapcsolatos migrációs szokások
A házassággal kapcsolatban meg kell említenünk egy olyan jelenséget, amely elsősorban a zsidóságnál volt észlelhető, ez pedig a migráció. A 18. század folyamán, amikor Magyarországon még nem élt nagyszámú zsidó közösség, ennek külön jelentősége volt. III. Károly 1726-ban kiadott rendelete egész migrációs hullámot indított be; hogy csökkentse a zsidóság létszámát az osztrák tartományokban, elrendelte, hogy minden zsidó családban csak egy férfi nősülhet meg s alapíthat családot. Ennek következtében aztán - elsősorban Cseh- és Morvaországból - tömegesen érkeznek nőtlen zsidók Magyarországra (így Bácskába is). A későbbi migrációs mozgások inkább a közösségi életből adódtak; azaz, a felekezeti bezártságból, amely felekezeti endogámiát diktált, s ezért - különösen a kis létszámú közösségek esetében - a lakóhelybeli exogámiára kényszerültek, vagyis, hogy más városban keressenek maguknak párt. Itt kell megemlítenünk azt a szokást is, hogy a zsidók általában a menyasszony lakóhelyén tartották meg a házasságot, s gyakran itt is rakták saját családi fészküket. Persze nem hagyható figyelmen kívül a zsidóságnak gazdasági-társadalmi mobilitásából eredő migrációs készsége sem.
Az előbbiekben felvázolt migrációs mozgásokhoz fontos adatokat nyújta(ná)nak a hitközségi anyakönyvek. A szabadságharc bukását követő időszakban ugyanis a zsidó közösségek elvesztették addig élvezett viszonylag nagy autonómiájukat és hitközségekké alakultak át. Emellett kötelezővé vált számukra az anyakönyvek vezetése, ami rendesen az anyakönyvvezető rabbi feladata lett. Ezt azonban, mint ahogyan forrásainkból kitűnik, vidékünkön már addig is végezték, legalábbis erre mutat a magyarkanizsai példa, ahol 1843-ból származnak az első, ránk maradt anyakönyvek. Nincs okunk kételkedni abban, hogy ugyanezt Zentán is végezték, hisz itt a magyarkanizsaitól jóval nagyobb közösség élt. 1851-től azonban már bizonyítottan létezik ez a gyakorlat; ebből az évből származnak ugyanis az első ránk maradt zentai hitközségi anyakönyvek. Az óbecsei első, ránk maradt anyakönyvek viszont 1852-es keltezésűek.
A zentai hitközségi anyakönyvek nagy része elveszett. Így a házassági anyakönyvek két évre (1857 és 1892) vonatkozóan őrződtek meg. Bár ez még mintavételhez is kevés, az anyakönyvek igazolni látszanak azt az elterjedt szokást, hogy a házasságot a menyasszony lakóhelyén kötötték meg, s az esküvőt is itt tartották. A vőlegények 1857-ben kivétel nélkül vidékiek, 1892-ben pedig a 11-ből csak 4 zentai. Más forrásokat is elemezve kitűnik, hogy a zentai zsidó közösség eladó lányait a századfordulóig többnyire nem helybeli legények veszik el, s az ifjú pár leggyakrabban itt telepedik le. Ugyanez érvényes természetesen a helybeli zsidó ifjakra is, akik Zentán kívül alapítanak családot. A neológia előretörésével a közösség egy részének házasodási szokásai is változnak, s ez különösen az értelmiségre vonatkozik. Így például jó néhány fiatal férfi hozott máshonnan feleséget magának, vagy nősült itt helyben. A századfordulón a zsidóság lélekszáma a városban különben is 1300-1400 fő körül alakul, ami már egyre inkább lehetővé teszi a településbeli endogám házasságok megkötését, vagyis hogy mindkét házasuló fél helybeli legyen. Az sem volt ritka, hogy az ifjú pár mintegy "semleges" helyen, egy nagyobb városban, esetleg Pesten telepedett meg. Jóval több eredményt tudnánk felmutatni a magyarkanizsai vagy akár az óbecsei hitközségekre vonatkozóan, mivel azonban kutatásaink eddig főleg a zentai közösség vizsgálatára korlátozódtak, ezért az ilyen kutatások a jövőben feltétlenül elvégzendők.
Más szokásromboló tényezővel is számolni kell. 1895-ben sor kerül a zsidó vallás bevett felekezetté való nyilvánítására, ami meghozta a magyarországi zsidóság teljes egyenjogúsítását (erre 1867-ben még nem kerülhetett sor, a zsidó közösségen belüli viták miatt). Másrészt ugyanebben az évben bevezetik a polgári anyakönyvezést. Az első polgári házasságot Zentán éppen egy zsidó pár, Frank József és Auschpitz Paula kötötték, a szintén zsidó származású Ormos Kálmán jegyző előtt október 15-én. Ezzel lényegében elhárult a legkomolyabb akadály a vegyesházasság előtt. Erre azonban csak néhány ritka példát tudunk, mégpedig csupán a két világháború közötti időszakból.
Leánykiházasítást segítő karitatív szervezetek, alapítványok
A jótékonykodás különböző kategóriái már a jeruzsálemi templom idején léteztek; többek között ide tartozott az árva leányok hozománnyal való ellátása is. E jótékonysági kategóriák lettek azután irányadók a diaszpórai lét idején, amikor a rászorulók gyámolítását intézményesített szintre emelték a zsidó közösségek, annál is inkább, mivel megtűrt, de nem egyenjogúsított lakosokként a legtöbb országban kizárták őket a községi vagy állami jótékonysági intézmények kereteiből, tehát önmaguknak kellett saját szegényekiről gondoskodni. E célból nemcsak a hitközség látott elő céleszközöket, hanem meghatározott célokból külön szervezetek jöttek létre, nem egyszer teljesen függetlenül a hitközségtől. A zsidó nőegyletek egyik fontos célkitűzése éppen az volt, hogy a szegény sorsú leányokat kelengyével lássák el, így például Zentán és Magyarkanizsán is, de Magyarország-szerte találkozunk olykor kimondottan leánykiházasító egyletekkel, különösen a nagy létszámú hitközségekben. Vidékünkön a legtöbb zsidó nőegylet a 19, század 70-80-as éveiben alakult meg formálisan, de ez inkább a belügyminiszterileg jóváhagyott, alapszabályok szerinti ténykedésükre vonatkozik, nem pedig a tényleges működésre, aminek kezdetei jóval korábbra tehetők.
A hupát nem egyszer a nőegylet szerezte be a hitközség számára, esetleg a Hevrá kádísá (Szentegylet) is tartott egyet.
Tudjuk, hogy a zsidóság olykor létszámához mérten aránytalanul nagyobb számba tett különböző alapítványokat szegény sorsú tanulók iskoláztatására, valamint szegény és árva leányok kiházasítására. Utóbbira jó példa a magyarkanizsai hitközségben Krahl Adolf és Róza alapítványa.