Aktuális
Ebben az évben már három szavazólapot hoz a postás hozzánk, mert felnőttem és szavazópolgárrá váltam.
Számomra is hihetetlen, de 18 múltam, és érzem, hogy lassan elindulok, de nem tudom, hová tartok, és azt sem, hogy eddig hová jutottam. Mert van, aki néha fogja a kezem, és van, aki egyszerűen hátbarúg. Itt állok mérgesen és felindultan: sehol egy állás, pedig éveken át azért tanultam, hogy átlagember legyek minimálbérrel, vagy pénzéhes és elvakult. Egész életemben arra vártam, hogy jöjjön végre a változás, mert úgy érzem, ezt nem bírom sokáig. Teljesen kész vagyok, pedig droghoz sem nyúltam. Hová tűnt az az eszme, amelyhez eddig ragaszkodtam?
Depressziós voltam tegnap este, csak feküdtem a földön, mint egy vérző sebesült, és eszembe jutott, hogy a következő választásokon már én is szavazhatok. Új hősöket teremthetünk. Mindez nagyon szép és nagyon jó, csak a pofájuk hergel. Történelmet írunk - mondják, és más, hasonló jelszavakat, csak vigyorognak csendben, de a cselekedet elmarad. Nem baj, miniszter úr, csak mondd tovább, meg ne állj, ennél már úgysem leszel ostobább.
Olyan csalódott voltam tegnap délután, amikor az a hajléktalan felébredve a kabátját kereste. Lehet, hogy befoghatnám a pofámat szépen, és semmi sem változna. Minden rendben van, vagy nagyon úgy látszik - csak a nyolcéves kisfiad pisztollyal szórakozik.
Na és vasárnap, a templom előtt a sok fanatikus... Legalább némelyikük néhanapján magába szállna. Tudhatnák, hogy itt kívánsággal és áhitattal semmit nem lehet elérni, és ezért nem érdekel ez engem egyáltalán, és az sem, hogy vértanút játszanak az ellenzéki ülésen. Semmi nem változik, minden úgy marad, a tempó egyre lassul, semmi sem halad előre. Mert olyan ez az ország, mint egy sarkon álló kurva: valaki mindig fizet érte, aztán meg rögtön megdolgozza.
De semmi baj, mert az új elnökünknek bizalomgerjesztő a képe, újabb bunkó ül a bársonyszékbe, jó hatással lesz az emberekre. Csak azt mondják meg, mikor lesz ennek vége már? Hogy az elnükönk, miközben beszél, remeg a lába és habzik a szája és, sajnos, nem a végét járja.
Ezért mondom nektek, hogy jó volna józan fejjel gondolkodni, nem úgy, mint a parlamentben férgeskedni.
Meddig engedjük, hogy az ország legyen a buldózer, mi pedig a törmelék? Nem kell megvárni, hogy közülünk valaki éhen haljon, és hogy errefelé is gyilkolni kezdjenek. Ha minden fény kialszik, ha az utolsó forrást is megmérgezik, már késő lesz. Ez nem rendszer, ez betegség. Marj a rendszerbe! Térj magadhoz, mert nincs más kiút, csakis a kemény ellenállás.
Költőként élt és halt
- Mottó: "Vagyok még, de olyan: mintha nem lennék,
- amit mondok, már csak nyelvemlék."
Gondolatok Sziveri János halálának tizedik évfordulóján
10 éve halt meg Sziveri János. Az évforduló kapcsán Magyarországon az Ex Symposion című folyóirat egy egész számot szentelt a költő, illetve a volt szerkesztő munkásságának. Az Ex Symposion Magyarországon jelenik meg, hozzánk nehezen vagy egyáltalán nem is jut el. A vajdasági Symposion vajon miért nem jelentet meg egy hasonló számot? Vagy talán fog? Bízunk benne. Sajnos, arról, hogy mi, vajdasági magyarok hogyan emlékezünk meg és méltatjuk a fiatalon elhunyt, mostoha sorsú költőnket, alig hallani valamit. Csak a muzslyai Sziveri János vers- és esszéíró pályázat bizonyítja évről évre, hogy Sziveri szelleme él itt, nálunk is. Azonban ez még nagyon kevés, hiszen Janus Pannoniusként futott a kora elé és könyörtelen őszinteséggel mondta ki az igazságot korának manipulált világáról, társadalmáról.
Sziveri sokoldalú művész. Mint maga is hangsúlyozta, hivatásként vallotta azt, hogy költő, de nem azért, hogy könyveket írjon, hanem mert így akart gondolkodni, élni. Példaképeinek is mind olyan költőket tartott, akik nem csak írtak, hanem költőként éltek is. Sziveri méltó példája lehet a sokoldalú fiatal művésznek. Az ő jelentősége nem csak hét (közöttük egy, a halála után megjelenő) verseskötetében rejlik. Habár mindegyik igen jelentős a vajdasági magyar, de az anyaországi irodalom számára is, hiszen a költő verseiben aktuális témákkal foglalkozik.
Első kötetében, az 1977-ben megjelent Szabad gyakorlatokban az avantgárd eszközeivel boncolgatja a költészetet, mint egy narancsot, keresi a költő helyét a XX. században. Az ezt követő köteteiben jelen van a vajdasági magyar sors, a mindennapi hatalom és a letűnt rendszer hatása az itteni költőkre és emberekre.
Pont ez az, amiért nem szabad megfeledkeznünk Sziveriről. 1980 és '83 között, amíg az Új Symposion szerkesztője volt, rengeteget tett a vajdasági magyar művészekért, szembeszállt az akkori hatalommal. Folyóiratában eltörölte a cenzúrát, s ez volt többek között az ok, amiért 1983-ban eltávolították a Symposion éléről, mert politikailag éretlennek tartották, holott ő csak az akkori "manipulált világra" volt éretlen. Vallotta a Hamvas Béla-i gondolatot, miszerint: "jó lenne azon a szinten élni, ahogyan gondolkodunk".
A '83-as események után megmutatta, egyúttal be is bizonyította, hogy ő nem csak költő, de kitűnő műfordító is. Erre bizonyíték a Penge című kötet, amely Jovan Zivlak verseinek fordítását tartalmazza. A költészeten kívül a képzőművészet rajongója, valamint művelője is. Lehet, sokan nem is tudják, hogy mielőtt még Újvidékre került, komolyan foglalkozott képzőművészettel, szobrokat készített. Képzőművészettel kapcsolatos írása az Ács József-monográfiában jelent meg, ebben próbálja értékelni és megérteni Ács művészetét.
A későbbiekben megjelent köteteiben a közösség kudarcáról ír, amit egyben egyéni kudarcnak is tart (Dia-dalok, 1987). A költőben erő és hit van, pedig halálos betegség gyötri. Épp ez az, ami miatt később elhagyni kényszerül ezt a tájat, amely a szívének mindig a legkedvesebb marad, a szülőföldjét, Vajdaságot.
Magyarországra telepedett, gyógyulást remélve. Nem azért ment el, mert megtagadott bennünket, hanem, hogy meggyógyuljon és tovább harcolhasson. A Mi szél hozott? című kötet az elválás gyötrelmét igazolja, amely már Magyarországon jelent meg, ahol, mint a címből is látszik, nem érezte, nem érezhette otthon magát, hiszen gyökerei Vajdasághoz kötötték.
A költő halálának előhírnöke a Bábel (1990) című kötet, és a Bábel című vers. Ebben látjuk igazán a költő fokozatos leépülését és közelgő halálát. A mitológiai Bábel az "Isten kapuja". Ott áll Sziveri valahol az élet és a halál határán. Szemléli testét, a Bábelt, amely a pusztulás jelképe, látja, hogy már nem engedelmeskedik, zűrzavar uralkodik benne, mivel elhatalmasodott rajta a halálos kór. 1990 január végén írja meg a Zavar című versét.
- "Elődbe járulnék akár, de nem tudlak még
- egészen megnevezni. Hangod, mintha hersegne...
- Vagy csak a gyertya krémje?
- Valakit elszólítottak belőlem -"
Sziveri 1990. február 2-án halt meg. A megmaradásunkért folytatott harc sajátos előképe az ő küzdelme, ezért nem szabad megfeledkeznünk róla. Költészete és szelleme él, vagyis tovább kellene, hogy éljen.
Felhasznált irodalom:
- Sziveri János: Bábel; Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990.
- Sziveri János: Magánterület; Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991.
- Reményi József Tamás - Tarján Tamás: Magyar irodalom 1945-1995, Műelemzések; Budapest, Korvina, 1996.
- Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Határokon járok örökké...; Budapest, Tárogatókiadó, 1995.
- Thomka Beáta: Áttetsző könyvtár; Pécs, Jelenkor Kiadó, 1993.
- Barométer - Az ex-YU magyar közérzeti irodalom antológiája; Zenta - Tóthfalu - Szabadka, 1997.
A legaktuálisabb téma
Városomban is megjelent a falakon az Ellenállás mozgalmat hirdető ökölbe szorított kéz. Sőt, nemcsak a falakon látható a jel. A fiatalok egy csoportja nyíltan hirdeti nézeteit: kitűzőn vagy éppen a trikóján hordja a szimbólumot.
Végre valami, ami felrázza az embereket. Mert fel kell ébrednünk végre! Itt az alkalom, egy újabb alkalom, de ez talán az utolsó. Nem hagyhatjuk, hogy ez is úgy ússzon el (talán éppen a ciánszennyezett Tiszán), mint az eddigiek! Cselekednünk kell! Ha mi nem javítunk saját helyzetünkön, más nem fog helyettünk! Ne várjunk folyton másra, vágjunk bele mi magunk!
Elakadtam. Nem is csoda, hiszen nem hozott igazán lázba a téma, csak aktuális akartam lenni meg figyelemkeltő, de nem sikerült. Igazából a téma sem ilyen már: megérkeztek a hírek a letartóztatásokról, a reakciós plakátokról... És már néhányan a kitűzőt viselők közül is azt mondják: nem lesz ebből semmi. És különben sem érdekli az embereket a politika.
De én sziklaszilárdan eltökéltem, hogy felkeltem honfitársaim érdeklődését, ezért újabb történet után nézek.
Városomon is keresztülfolyik a Tisza. Nekem is, mint a többi becsei lakosnak, sokat jelent ez a folyó, ezért mélyen felháborodtam, amikor tudomást szereztem a környezeti katasztrófáról, a ciánszennyezésről. Kétségbeejtő az emberi felelőtlenség mérete. Az ember saját maga ellen fordul, mert ebben a sorban mi vagyunk az utolsó láncszem: mérgezett a víz, a hal, a folyóparti vad, az árterületen termelt növény és itt jövünk mi is, az úgynevezett emberek.
Ez az! Ez határozottan jó téma... Volt egy hónapja. Lekéstem volna róla? Ez jó kérdés. A városatyák egy hetet késtek a Tisza-parti tüntetéssel, a helyi lap kettőt a katasztrófáról szóló cikkel... De egy hónap, azt hiszem, ez mégis sok. No, de nehézfémekkel is beszennyezték a mi Tiszánkat, s ez ugyanolyan felháborító, mint az előbb leírtak és még időszerű is. Jut eszembe, még a ciános korszakból egy ismerősöm mondata: ez már csak kegyelemdöfés volt a Tiszának.
Azt hiszem, az embereknek ettől szenzációsabb téma kell, és főleg nem érdekli őket kétszer ugyanaz. Jobb sztorit kell keresnem.
Városomban is sztrájkba kezdtek a tanárok magasabb fizetést, s ezzel megbecsülést követelve maguknak.
Máris a fülembe csengenek az ismert szólamok: az én szüleim reggeltől estig gürcölnek, és mégsem sztrájkolnak; jaj, szegény gyerekek, hogy fogják ezt mind bepótolni; minek ez az egész cirkusz, hiszen eredménye úgysem lesz... Ilyen vélemények, a fenyegetések, majd a megállapodás, és tanáraink be is fejezték a sztrájkbakezdést.
Ezen próbálkozásom is kudarcba fulladt. Azt hiszem, hiábavaló minden további erőlködés. Siralmas és naiv cselekedet volt arra még csak gondolni is, nemhogy írni azzal a céllal, hogy az embereket fásultságukban idegesítsem. Nincs olyan téma, amire felkapná a fejét bárki is.
Rövidke eszmefuttatásom újraolvasása után rájöttem, hogy tévedtem. Elnézést kérek ezért mindenkitől! Tévedtem, amikor azt állítottam, nincs olyan téma, ami bárkit is érdekelne. Igenis van ilyen, és végre meg is találtam, csak még fel kell rá készülnöm, ezért délután megnézem a Rosalindát, s utána mélylélektani elemzést írok a főhősnőről.
A Magyar Szó különdíja
Ébresztő, hamarosan alkonyodik!
Hallgatunk. Kómában élünk, már ki tudja, mióta. Képtelenek vagyunk felébredni, hogy kitöröljük csipás szemünket és körülnézzünk, hogy észrevegyük azokat, akik kómában tartanak bennünket, miközben élősködnek rajtunk. Ha pedig valamelyikünknek sikerül észhez térnie és ki meri nyitni a száját, akkor gyorsan megkapja a nyugtatóadagját és marad minden a megszokott, ha ezt egyáltalán meg lehet szokni. Az agymosás és a dőzsölés pedig továbbra is zökkenőmentesen folyik. A rendszer és az alvilág fogalma kezd összemosódni, mert a kettő között elég nehéz különbséget tenni.
Többnyire nem is az "elnyomókat" okolom a kialakult helyzetért, hanem éppen az elnyomottakat, akik különböző okokból nem tesznek semmit annak érdekében, hogy változzon a helyzetük. Sokan nem is mernek megszólalni a saját érdekükben. Vagy éppen nem is akarnak, mert kormánypártiak, és úgy élnek az átlaghoz képest, mint hal a vízben. Csak nincs, aki rájuk engedje a ciánvegyületet, hogy aztán összeszedjük és jó mélyre elkaparjuk őket. Különben is, itt csak két mód van arra, hogy az ember jól éljen: szeretni kell a rendszert, vagy a rendszernek kell szeretnie minket. Erre - főleg mostanában - sokan rá is jöttek, úgyhogy nekik eszük ágában sincs ellenzékieskedni. Aztán vannak olyanok, akik föl sem érik ésszel, hogy mi történik körülöttük. Akadnak ilyenek is, elég szép számban. Valószínű, hogy megfelel nekik a helyzet, ha már így hallgatnak. De az ökör sem azon gondolkodik az úton, hogy miért ütik és miért kell húznia a terhet.
A fiatal értelmiséget pedig szerintem egyszerűen hülyének nézik az "ellenállás" mozgalmukkal, holott ők azok, akiknek megmozdult az agyuk és rájöttek, hogy mi történik, és ha másért nem is, de dacból nem hódolnak be a rendszernek, úgy, ahogy az sem hódolt be a világnak. Ha azt vesszük figyelembe, hogy a "főnök" sikeresnek nyilvánította az ország újjáépítését, és lépten-nyomon a viruló gazdaságot emlegeti, akkor ennek a "szélsőséges, ökölmutogató bandának" semmi helye errefelé. Az pedig, hogy ennek az üldözött csoportnak kellene az ország jövőjét képeznie, nem érdekel senkit. Ehelyett inkább gumibottal szuggerálják nekik, hogy mi a helyes, és mi nem.
Mindezek mellett az óriási többség még mindig áltatja magát, hogy majd így lesz jobb, meg úgy lesz jobb. De ha a nagyközönség nem reagál, magától biztos nem javul a helyzet. Nekik így megfelel, és ha nekünk is, akkor nincs is értelme bármit változtatni.
Úgyhogy, kedves állampolgár, higgy a szebb jövőben, higgy a megváltásban, higgy, amiben akarsz, csak ne felejtsd el, hogy itt más nem fog emberhez méltó életet teremteni, csakis te.
Én pedig remélem, hogy ebben a példátlan szólásszabadságban nem bánom meg az elveimet...
A Szabad Hét Nap különdíja
El onnan!
- Már egy év múlt el a bombázás óta - hallottam barátomat, miközben letette a Coca Colás poharat. - Mennyi emlék fűződik ehhez a 78 naphoz! Két hét után szüleim úgy döntöttek, hogy biztonságos helyre, Magyarországra küldenek. Hiába tiltakoztam, hiába ellenkeztem... Úgy lett, ahogy ők döntöttek. A szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium nyolcadik osztályába írattak be. Az osztálytársak nem olyanok voltak, mint itthon. Többségük befogadott, de jónéhányan nem akarták megérteni, hogy miért menekültem közéjük. Az osztályfőnök sem volt éppen szívélyes velem szemben. Nem bántott, de nem is figyelt rám. Úgy viselkedett, mintha nem léteznék. Mást vártam el egy tanártól, aki papokat nevel...
- Úgy bántak veled, mint a másodrendű diákkal?
- Egyszer egy kollégista a szemembe mondta, hogy gyilkos vagyok. Ekkor eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt városunkat ellepték a boszniai és horvátországi menekültek. Mindenki elítélte a földönfutókat, hogy miért hagyták el a házaikat, lakásaikat. Akkor nem is sejtettem, hogy én is hasonló helyzetbe kerülhetek. Ott értettem meg, hogy mit jelent egyedül lenni, messze a hazámtól, szülővárosomtól, otthonomtól, családomtól és barátaimtól.
Rövid szünet után folytatta:
- Első éjjel azt álmodtam, hogy a kollégiumban vagyok, s forgolódok az ágyamban. Nem tudok aludni, mert repülők zúgnak Szeged felett. Felkeltem s az ablakhoz mentem, hogy lássam, hogyan szállnak fel, repülnek szülővárosom felé, hogy lebombázzák. Ekkor felébredtem, s arra gondoltam, igazságtalanul vagyok más országban: otthon lenne a helyem, hogy én is halljam a robbanásokat, a sziréna felsüvűtő hangját, érezzem a bombáktól rezgő földet, lássam az éjszakai izzó fényeket, melyek narancssárgára festik az egész várost.
Péntekenként megszöktem az utolsó két óráról. Beosontam a kollégiumban és összecsomagoltam. Kiültem a folyosóra és vártam. Az idő ekkor múlt leglassabban, egy perc hosszabb volt, mint egy óra. Ebédelni sem mentem el, nehogy akkor érkezzen meg anyukám és később induljak haza. Időközben néhányszor telefonáltam az édesanyámnak. Megkérdeztem, hogy a határra ért-e már, hányan vannak előtte a sorban, és mikor érkezik már meg. Amikor végre odaért hozzám, csak bedobáltam a kocsiba a csomagokat. Alig vártam, hogy ne lássam se a kollégiumot, se a gimnáziumot, se Szegedet...
Milyen jó volt édesanyám mellett ülni! Egész úton a kérdéseimmel ostromoltam: melyik célpontokat találták el?; Tartja-e még magát a betonhíd?; Zlatko kutyánk fél-e még a bombáktól? Tőlem anyukám szinte semmit sem kérdezhetett. Az autóúton száguldottunk hazafelé. Körülbelül 50 kilométerre a városunk előtt már látni lehetett a fekete, gomolygó füstfelhőt. Tudtam, hogy mérgező, káros minden élőlény számára, de nem bántam azt sem, hogy be fogom lélegezni, hiszen otthon leszek, a mi házunkban és találkozom az igazi barátaimmal is, akik összetartanak, nem árulják el egymást és őszintén lehet velük beszélgetni. Azt szeretném, ha senki sem kerülne soha olyan helyzetbe, hogy akarata ellenére hagyja el otthonát.
Együtt éreztem a barátommal. Csak hazamenni... Csak itthon lenni, mindenáron... El onnan...
El innen is? Ezt a kérdést a jövő nélküli jövőnk válaszolja meg. Annak is egyszer el kell jönnie. Vagy mennie?
Epilepszia - együtt könnyebb
Sikoltó hangra ébredtem. Kiugrottam az ágyból mielőtt még tudatára ébredtem volna, hogy a hang feleségem torkából tört elő. Kínosan vergődött az ágyban, szemei felakadtak és akadozva lélegzett. Ajkai elkékültek és véres hab jött ki a szájából. Azt gondoltam, haldoklik. Ütögetni kezdtem az arcát abban a hiszemben, hogy így talán eszméletre tér. De a görcsös rángások nem szűntek, így a telefonhoz rohantam és felhívtam az orvost. A történteket a továbbiakban a feleségem mondja el.
Körülbelül így kezdődött el beszélgetésem egy házaspárral, akik megtanultak együtt élni az epilepsziával. Kérésüket tiszteletben tartva, nem árulom el a nevüket, de annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy közvetlen és szimpatikus egyéniségek. A riport helyszíne a családi házuk ebédlője, ahol egy délutáni kávé mellett hallgattam végig történetüket. Mondhatom, szinte nem is kellett kérdéseket feltennem ahhoz, hogy a beszélgetés ne akadozzon. Szinte nem is beszélgetés volt, hanem egy tömör beszámoló az epilepsziáról, de engem jobban érdekelt a kapcsolat a betegséggel, mint a jelenség.
Tehát a feleség folytatta:
- Amikor aznap felébredtem, suttogó hangokat hallottam, s nem a saját ágyamban feküdtem. Szememet csak csukva tudtam tartani, és hallgattam. Hallottam férjem, valamint édesanyám és az orvos hangját. Mi történt? Kinyitottam a szemem, és arcukon az aggódás jeleit láttam. Mikor megpróbáltam felülni, hasító fejfájás ébresztett annak a tudatára, hogy aggodalmuk miattam van. Így ismerkedett meg családunk az epilepsziával, vagy ahogy ma mondanánk, a görcsroham betegséggel. Akkor, 1989-ben férjem és én mindössze 23 évesek voltunk.
Mivel egy percre megakadt a monológ, éppen egy kérdést akartam feltenni a rohamok mennyiségével kapcsolatban, de a nő végig sem hallgatta kérdésem, már folytatta:
- Kezdetben a rohamok között eltelt pár hónap, később aztán egyre gyakoribbak lettek. Én még soha nem láttam olyan személyt, akinek epilepsziás nagyrohama volt; legfeljebb magamról tudom, hogyan érezheti magát az ilyen beteg. A nagyrohamot egy előjel vezeti be - hirtelen fellépő tájékozódási zavar, amelyet ahhoz az érzéshez lehetne hasonlítani, mint amikor valaki belszalad az erdőbe a fák közé, ahol a napfény éppen csak átszüremlik. Ez az érzés persze mindjárt elmúlik, és utána jön a tudatvesztés. Fejfájással ébredek; gondolkozni ugyan tudok, de gondolataim megfoghatatlanok, az egész csupán egy összevisszaság. Nem tudom megérteni a beszédet sem. Ezek az utóhatások néhány óráig is eltarthatnak. Nagyon csüggesztő és zavarba ejtő arra ébredni, hogy másutt vagyok, vagy azt hallani, hogy megint rohamom volt. Ha egy tapasztaltabb próbál segíteni, vagy ha teljesen egyedül vagyok a roham idején, kiharapom a szám szélét, és gyakran a nyelvem is a fogaim közé kerül. Napokig eltart, amíg a szám begyógyul. A férjem már hozzáértően tud segíteni rajtam. Szükségem van egy biztonságos szájvédőre. Férjem hamar felfedezte, hogy az olyan kis könyvek, mint Az igazság, amely az örök élethez vezet, a legideálisabb méret, és ez mindig kéznél van. Már egész könyvgyűjteményem van ilyen kis könyvekből, amelyiknek a sarkán keresztbe ott látható a fogam nyoma.
Ahogy az asszony mesélt, én annyira átéltem, hogy amikor elhallgatott, és csend támadt, elfelejtettem kérdezni. Így esélyt adtam anyukámnak is, hogy feltegyen egy olyan kérdést, amire szeretné hallani a választ: Mi idézi elő?
- A rohamokat több betegség is kiválthatja. Aggódó barátaink már egy halom cikket gyűjtöttek össze a görcsös rohamok okairól, például hogyan válthat ki rohamot a gerincferdülés, a vitaminok vagy az ásványi sók hiánya, a hormonegyensúly zavara vagy az alacsony vércukorszint, ill. bizonyos élősködőknek a bekerülése a szervezetbe. Minden ajánlott gyógymódot lelkiismeretesen kipróbáltam. Felkerestem a legkülönbözőbb szakorvosokat, és sok vizsgálaton mentem keresztül. Ezeknek a vizsgálatoknak csupán annyit sikerült tisztázni, hogy szokatlanul jó egészségnek örvendek, de a rohamaim mégsem szűntek meg.
Amikor egy roham erőt vett rajtam, családom és barátaim legtöbbször azt mondták: "Jobban kellene vigyáznod magadra." Ez bizony olykor bántotta az önérzetemet. Azt a látszatot keltette, mintha én tehetnék arról, hogy megint rosszul lettem, holott minden tőlem telhetőt elkövettem azért, hogy vigyázzak az egészségemre. Visszapillantva persze, megértem őket. Ez náluk természetes reagálás volt. Hozzánk hasonlóan ők is nehezen tudtak megbarátkozni az epilepsziával.
Első gyermekünk megszületése után ott kellett hagynom a munkámat és elhatároztuk, hogy felkeresünk egy ideggyógyászt. A vizsgálatok rutinszerrűek voltak. Először agyvizsgálat következett, hogy nincs-e agydaganatom. Azután EEG-vizsgálattal mérték az agyhullámokat. Számomra komikusnak tűnt ez az egész. Azt tanácsolták, hogy ne igyak semmilyen izgató hatású italt és ne aludjak sokat. Másnap, miközben egy nagyon lapos, kényelmetlen ágyra fektettek egy hideg szobában, elektródákat csatlakoztattak az arcomra, a fejemre és még a fülcimpámra is. Akkor a technikus elhagyta a szobát, lekapcsolta a villanyt és azt mondta, hogy most aludjak! Ha egy kicsit is megpróbáltam ide-oda mozogni, a hangszóróból egy hang rögtön rám szólt: "Kérem, feküdjön nyugodtan!" Ilyen feltételek mellett nagy nehezen elaludtam. Férjem később mindig azzal ugratott, hogy ezek után én akárhol és akármikor el tudnék aludni. A diagnózis megérkezett. Minimális agykárosodást fedeztek fel az elülső homloklebenyben. Ennek legvalószínűbb oka vagy egy nehéz világrajövetel, vagy a világrajövetel utáni első néhány hónapban bekövetkezett magas láz volt. Szüleimet vallatóra fogták, ami nagyon kínos volt számukra. Elmondták, hogy egyik ok sincs kizárva. Ebből megtudtuk, hogy az epilepsziám nem örökletes eredetű.
- És gondolom, kezeltette magát gyógyszerekkel.
- Igen. Ekkor kezdődtek el számomra azok az évek, amelyek a kezelésemnek ijesztő formáját, a gyógyszeres kezelését jelentették. Az elsőként használt gyógyszerre rosszul reagáltam, a második egyszerűen nem hatott. A harmadik meg csak némileg csökkentette a rohamot. Ez egy enyhe nyugtató volt, de napi 5 tablettát kellett bevennem. Mások észrevették rajtam a gyógyszer mellékhatásait, de végül is a szervezetem jól tűrte.
Elég hosszú ideig tünetmentes voltam, így újra megkaptam a vezetői engedélyt. A második gyerek is útban volt. Nemsokára felkerestem egy másik ideggyógyászt. Bár nem voltak rohamaim és nem vesztettem el öntudatomat, részleges rohamaim még mindig voltak, amelyek zavart állapotot idéztek elő nálam. Az orvos a gyógyszer mellé még egy újabbat írt fel, így összesen 9 tablettát szedtem naponta. A következő 2 évről nagyon fájdalmas még beszélnem is, és mivel a gyógyszerek rettenetes állapotba hoztak, nem vagyok biztos abban, hogy pontosan le tudom írni állapotomat. A gyógyszerek lelassították beszédemet és mozgásomat, és még az emlékezetemre is káros kihatással voltak. Személyiségváltozást idéztek elő, egyszerre voltam búskomor és nagyon ingerült. Férjem úgy érezte, mintha támadás alatt lenne, és bizony imádkoznia kellett, hogy ne "kölcsönkenyér visszajár" módon reagáljon szokatlan viselkedésemre. Ezenkívül volt két gyerekem is, akikről gondoskodni kellett.
Egy év múlva abbahagytam a gyógyszerek szedését. Nagyon vágytam már valami enyhülésre. Óvatosan, fél-fél tablettával csökkentettem a gyógyszeradagot minden két hétben. Ez olyan volt, mintha felébredtem volna. Vidámnak éreztem magam. Igen ám, csakhogy a nyugtatók beépültek a szervezetbe, és így egy ideig eltart, amíg kiürülnek belőle. Egy idő múlva görcsrohamaim még erőteljesebben kiújultak, és immár háromnaponként jelentkeztek. Az ötödik roham után egy új ideggyógyászhoz mentünk el.
- Inkább meghalok, de nem szedek újra gyógyszert - mondtam neki.
- Hát meg is fog halni, ha nem veszi be őket. És akkor mi lesz a kislányaival? - aggódott az orvos.
Azon a héten egy új gyógyszert kezdtem el szedni. Naponta öt darab 250 mg-os tablettákat vettem be. Ez a gyógyszer különbözik az általam eddig ismertektől. Nem épül be a szervezetbe és nincs gondolkodást megváltoztató hatása. Egy időre újra eltiltottak az autóvezetéstől.
Az idő telt, én meg gondosan szedtem a gyógyszereket. Ha túl hamar vettem be egymás után a tablettákat, súlyos kettős látásom volt. Ha viszont elfeledkeztem kettő vagy három tablettáról, számíthattam az epilepsziás nagyrohamra. Az első év során minden 3-6 hetenként vérvizsgálatra kellett mennem, hogy megállapítsák, a gyógyszer nem váltott-e ki súlyos mellékhatásokat.
Csend támadt. De mielőtt beleszóltam volna, már folytatta, vagyis befejezte mondanivalóját.
Fontos, hogy az epilepsziások napi tevékenységüket - pl. az evést, alvást - jó időbeosztás szerint végezzék, és én ügyeltem is erre. Azóta nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban élek. Bocsánat élünk. Rohamom nem volt.
Pár percig csendben ültünk a kerek ebédlőasztal körül. Éreztem, hogy nincs már mit kérdeznem és a páciensemet is kimerítettem.
Meghatottan távoztam tőlük, sok tapasztalatot elsajátítva. Például, hogy a szeretetnek, a törődésnek és a kitartásnak mekkora gyógyító ereje van.