Versek
 
I. díj
 
Falak
 
elől és hátul
Falak
jobbról és balról
Falak
Falak
között vagyok
Falak
a négy fal között
Négy fal között
a Falak
Négy fal között
vagyok
a Falak között
A Falak bennem vannak
Falak
fölül és alul
kemények
és nagyok
 
Mégse döntsétek
le a Falakat!
köztük vagyok
 
Sic itur ad astra
 
téged is
érezni is
a létet is
becsülni is
meghalni is
egymásért is
megélni is
csak azért is!
 
Elveszett illúziók
 
Emlékszel, barátom?
vesztünkre belekóstoltunk
Krisztus vérébe
Forgattuk szánkban
Ízlelgettük, s nyomban
Szíven ütött a felismerés
A pap hazudott nekünk:
A kehelyben bor van.
 
Fél lábbal a sírban
 
Sírgödör szélén állni
Lelátni a mélységbe
A mély sötétségbe
A sötét messzeségbe
A múltad is viszontlátni
 
Magány
 
Megint elmúlt egy nap.
A fáradt idő terhe alatt
Leszállt az est.
Fejemben káosz, nyugtalanság.
Falon a fénynek fém-árnyékán
Dagad a csend.
 
Lépcső
 
ha élek - remélek
ha remélek - tévedek
ha tévedek - csalódok
ha csalódok - szenvedek
ha szenvedek - sorvadok
ha sorvadok - meghalok
 
A Rák jegyében
 
Sír a tenger
de mintha nevetne
Hulláma a partig kúszik
majd siet vissza a mederbe
mint aki veszélyt sejt
Nincs ereje elszakadni
S nézd!
amott a pajkos hullám-fiú
csobbanva csapódik neki
a kemény sziklafalnak
s ájultan hanyatlik vissza
anyja keblére
mintha mentsvára
s édes börtöne volna
Nevet a tenger
de mintha sírna...
 
Könnycseppek
 
Két csepp könny
egyik keserű
a másik - igazgyöngy
 
A nap végén
 
Nyári alkonyatkor
az ólomlábon járó
lusta sötét árnyak
életrekelnek
s nekifeszülnek
a házunk fehér falának.
 
Bakos Adolf
Gimnázium, Óbecse
 
II. díj
 
Ami hasonlít
 
mintha önarckép lenne
valaki mástól
rólam.
 
Vágyakozás
 
Bár méz lehetnék csepp ajkadon.
Szádat elhagyó zsongó dallamok
ragyognak,
Úgy érzem,
Egyszerre a Hold s a Nap vagyok.
Aranytörzsű fa
Úgy csüngöm rajtad, érett fa,
mint ékes gyümölcsöd.
Mélybe csobbanó rubinsmaragd.
Nehéz völgyek hűvösén,
meztelen nőttünk.
Földünk hamvas ég.
 
Honvágy
 
Lelkemre az égből száz emlék hull,
nehéz,
a mélybe magával húz.
A sötétben pókhálót sző mellemre,
pórázon húz pokolba s mennybe.
 
Szilánkok
 
Friss hó esett
láttam pelyheit
csikorgó gyöngyeit
(megnyíltak)
telet bontó szirmai.
Hallottam,
a kút vizének
halálsikolyait
eltört
késhegynyi titkait
éles tükreinek pengéit.
Fehér hóban
fehér szárnyakkal fürdő galamb
Puha hamuban
Vele olvadtak meztelen talpaim.
 
Altatódal
 
Még ott porlad
kútvíz, istálló, zöld fű
széna
szaga
Belealszanak -
a templomok,
a házak
- az éjszakába.
Sötét tükrök nyílnak
(a tükörképek másolatok)
Lakatlan várak.
fényesszőrű
kőrparipák járnak,
nyergük tükör
a szélben tükörképek
szállnak
 
Csigaívek
 
Partravetett habtestek
Vörös karcolatok
hullámsír mámorában
aszalódott jégvárak
(nincs több nyálka)
lépcsők, kiégett szobák, füstös öltöző, kiégett szobák
Letűnt fekete
fehér képek
fénypercek
Benne rab koloncok
ismétlődő visszhangok
a mélység
moraja
moraja
a (mérföld)kőnek
lépcsők, kiégett szobák, füstös öltöző, kiégett szobák
fülünk kagylóvázában zümmögnek.
 
Alliteráció(k)
 
torz tisztaság
vélt valóság
hamis hajnal
nádszínű nap
édes éjszaka
 
Gutási Kati
Vegyészeti-Élelmiszeripari Középiskola, Csóka
 
III. díj
 
Kibérelt varázsszőnyegen
 
I. Omladozó magány-oszlopok
Egy baleset emléke
 
A kezem a zsebemben volt
Magasfeszültségű áramkörök
kibérelt varázsszőnyegén
repültem neki
az Ajtónak
melyről meghagytad hogy csak
kopogásra nyílik.
 
Önkívület
 
A téboly felhasítja aurámat
Kilök magamból
Rámszakadt gondolatoktól kilapítva testem
Az egyszer-már-megtörtént átgördül fejemen
Tudatom csak befogadni képes
A magyarázat megint kövület marad
 
Megváltás
 
Amikor jöttél
beomló magány-oszlopaim
térdre zuhantak
s nyomorékká tették
az alattuk kuporgó
embert.
 
Játék az ellopott lírával
"A végzet vadul vonz, és mély, mint a tenger."
(W. H. Auden)
 
A Végzet vadul vonz és
mély mint a minta -
nyomat nyomorúsága
szomorú szemed széteső színeiben,
 
Bumeráng
 
Szabad útra engedlek
hogy magam mellett is tartsalak
s ha egy kicsit szeretsz
utad távolra visz
hogy sokáig nézhessem
visszatérő arcodat.
 
Betolakodó
 
Nyomot hagyó ős-kellemetlen gondolat
ne járj többé csizmában
az agytömb bugyrain
ne kergesd az ott élő
apró állatokat
ne taposd a mohát
ami benőtte falait.
 
Kapu
 
Lehunyt szemed távolra lát
s engem nem talál
oly közel vagyok tán
hogy nem keresel
a kaput mégis nyitva hagyod
hogy beszédüljek mocsaradba.
 
Mélypont
 
Keresve azt ami hiányzik
mindig másra találva
maradék agysejtjeimet felajánlom
kísérleti célokra...
 
II. Veled és körülötted
 
Prológus:
színre léptek a színtelen szeretők
lábuk nyoma sem vöröslő már
 
Önfosztás
 
a törődés tudatában
(a tudat hasadásában)
neked adtam mindenem
föltűnést nem keltve vele
 
Iránytalan mozdulatok
 
puha kis huppanásokat játszom veled
veled
és körülötted
magamon is ugrálva
el-elcsúszok néha
 
Mellékszerep
 
szerelmem kisajátítja az út legjobb részét
szerelmem csak kísérem
 
Igeidők (jövőtlenül)
 
levágattad hajad a fekete múltat
a jelen még alávalóbb
 
Karrier
 
szikkadó alapanyag vagyok
ihlettelen tenyeredben
melyből egykoron még
becézve ettél
 
Szerelmed
 
centivel mérhető
hazugságok
között
súlyos semmi
 
Artikulálatlan panasz
 
mennyivel könnyebb lenne
gyűlölni téged
mint javadra tisztogatni emléked
 
Hamvasztó
 
megemészthetetlen zöld színeid
feketévé nyugszanak már
 
Elégia
 
léptem metszette árnyékodat
csak léptem
és nem értelek utol
 
Előled
 
a fény - glóriás anya
megsejtett kötényébe rejtőzni
belétakarózni szemöldökig
 
III. Találkozásokk
 
1.
közeledsz
egyre csak közeledsz
csak felém
mondod Nálam keresed
kérdem amit Tőled várnék
ha nem tudnám
miért felejted mindig otthon?
 
2.
feléd fújom buborék-örömöm
s te megütöd
ahogy szárnyaiddal csapkodsz
fölöttem
 
3.
csalódott arcomon nyugszanak szavaid
ne! immár ne töröld le őket
valaki jár köztünk
érzem
felperzsel maga mögött mindent
s csak a csend marad - lángokban
 
4.
(Epilógus)
valahol találkozunk majd
s újra eljátszuk a szerepeket:
te újjáéledsz a halálban
míg én visszapusztulok az életbe
 
Horvát Dóra
Zeneiskola, Szabadka
 
Diákzsűri
II. díj
 
Egyre megy
 
Béna némaság...
Néma bénaság...
Horpadó vakolat...
Rothadón tapogat...
Szendergő alak...
Keserű salak...
Hóhér török...
Bókért ölök...
Vétketeknek vére...
Véreteknek vétke...
Gyötrelmes törvény...
Förtelmes örvény...
Kesergő kötelék...
Temető töredék...
Komor nyom:
Kétely-megye
Nyomorgom:
métely kegye...
 
Morzsányi szerelem (I.)
 
Szeretnék
Szívedhez szegődni
Szabad-e szívemnek
Szilajon szeretni?
Óh, mondd, szabad-e
Ha számtalan szent
szabályt kell megszegnem?!
 
Morzsányi szerelem (II.)
 
Megszegett tilalmak
Szerelmet siratnak.
 
Jövőnk
 
Zavaros láp-lepte vágyon
átgázolnak minden álmon.
 
Torz képzelet
 
Kókadón fortyogó
békanyálcafatok,
fonnyadó gondolatok
halmozta
kátrányfergeteg termett
megtorpant útjelzők alá
megmentve
terhes látomásba botló
hólyag-tekintetek
erjedt zuhatagától.
 
Gyónás
 
Templomod márványszőnyegén
vonszolja magát egy
kölcsönkapott elmetélt gondolat
integetve
az önmagát megosztó kárhozatnak.
 
Hideglelés
 
Vonuló termeszhad
tiporta
megkövült tűzhólyag
mámorát
roppanva száguldó
ködviaszon át.
Támad vacogón
hörgő
lázas rohanás
szívbillentyűm
hunyorgó rettegés
rágja át.
 
Börcsök Tünde
Gimnázium, Óbecse
 
III. díj
 
Csalódás
 
Elfordultál
Fülembe sírva
Megbánó
Fekete imát
Közben
Pislogva szemelt
Fehér gyöngy eső
Ajkaim fölött
Szívem mögött
S már vonszolnám
Szétmarcangolt
Lelkem: megkövült
Bűvös gyenge
Mézes ajkad
Rabja vagyok
Tekinteted üressége
Némán elemészt
Üszkös leheletével
Körbecsókol a magány
de a lélek utolsó
Színeivel még
Téged őriz a vágy
Ajkad utolsó ölelését
Mit lopva itt hagytál
Amikor még nem TE voltál
Amikor még ENYÉM voltál
 
Álom
 
Elém tűnik
Alvadt agyú
Penge szagú halálom
Midőn
Vérző ereimben
Még zakatol az élet
A kaszás már
Zsibbadtan
Nyeli velőmet
S vonagló kínom
Vergődve vörösen porlad
A letűnő naplabdák
Temetőjében
Hol sárgán szikráznak
Tompa szilánkok
Míg szerelmünk delén
Megölöm a vasárnapot
 
Manapság
 
véres nyomortanya
a világ
hol esténként
megvakulva
nyilall be
a valóság
s a csend zúgását
megtörve
süketen jajdul fel
milliók sikolya
ott
hol vérízűek
a lepergő könnyek
s meggyalázott
egy nemzet
 
Anya
 
Rám mosolyognak
spirituszba fagyott
életdarabkák
köztük keresem
hajad barnáját
tested bársonyát
s amikor meglelem
gúvadt üveges szemmel
ölelem hogy
megkocsonyásodott
pupillád
döbbenten beleremeg...
s én csak ölelem
hisz tőled kaptam
képzelt-csodás életem
bár viaszosan bűzlő
szürke arcod
és mindig érezni fogom
tavasz-illatod s
szomjazni anyai csókod
 
Újhelyi Karolina
Zenta