Aligha akad olyan olvasó, aki azonos figyelemmel és érdeklődéssel olvasná végig tematikában, műfajban, stílusban egymástól teljesen elütő kötetek garmadát, s olyan bíráló sem, aki minden szakterületen bennfentesnek hihetné magát. Ezek a kizárások határozzák meg az alább következő összefoglaló módszerét. A kritikus ugyanis beszélhet könyvekről, de nem mélyedhet el azonos szinten a néprajz és a kapcsolattörténet, az esszéírás és a műfordítás, a művelődéstörténet és a könyvtártudomány, az útleírás és a szófejtés stb. módszertanában. Ezért inkább pozitivista módon bemutatja a köteteket, hogy az Olvasó elvont értékítéletek helyett tényleges ismereteket szerezhessen egy-egy kiadványról.
Az pedig, hogy egy-egy munkán mennyi ideig időzik el az ismertető szeme és tolla, önmagában is minősítésnek tekinthető, bár nem egy alkalommal a megszabott terjedelem szorítása is közrejátszott a könyvekről szóló beszéd kurtábbra fogásában.
* * *
A Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság tevékenységét a kívülállók zöme könyvkiadás-központúnak ítéli - joggal és indokolatlanul egyszerre. Joggal, mert az egymást követő háborús esztendők közepette, az általános nincstelenség és a vajdasági magyar könyvkiadás elsorvadása ellenére félszáznál több kötetet jelentetett meg a Kiskönyvtárban, olyan körülmények közepette, amelyek mellett más könyvkiadók ennél sokkal kevesebbre se vállalkozhattak. A könyvkiadás-központúság "vádját" pedig éppen a Kiskönyvtárban megjelent 1990 - 1993-as és a jelen évkönyv bőséges dokumentációja oszlatja el.
A Társaság eredményei között valóban a Kiskönyvtár az egyik legkézzelfoghatóbb, tapinthatóbb. Az már nem állítható, hogy a leglátványosabb is lenne, hiszen a könyvek külleme már nem is a szerénységről, hanem a szerénységről tanúskodik: még a szennycímlap is elmaradt legtöbbjükből, a gerincre, a cím feltüntetéséhez már nem jutott festék, az első kiadványok pedig olyan silány papíron készültek, ami megengedhetetlenül csorbította a munkák élvezhetőségét.
A külsőségek szerénysége - bármennyire is közhelyként hangzik -, a legszerencsésebb módon a tartalom gazdagságával párosult a kiadványokban. Igaz, a kéziratok nem egy esetben három szakvéleményező mérlegén is megmérettek, a legjobbak jutottak el a kiadásig.
A Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság tagságának érdeklődési körét és tudományos sokszólamúságát szemléltetik a Kiskönyvtáron belül indított sorozatok, amelyek mára egyre gyarapodó címszavakkal szemléltetik a társaság tudományos eredményeit. Külön fejezeteket jelentenek így a következő sorozatcímek:
* * *
A Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaságon, illetve a szakosztályokon belüli egyéni és kollektív eredményeknek a Kiskönyvtár általi dokumentálása mellett eddig több fontos kötetben szemléltette a Társaság a tömörülés életét, szellemiségét, tagjainak állásfoglalását és tevékenységét. Ezek a JMMT 1990 - 1993-as évkönyve, az Önmagunk nyomában, a vajdasági magyar szellemi élet kör-, kor- és kórképét kínáló, Hogyan tovább a háború után? című gyűjtemény a Hírünk a világban négy kötete, a Honosságunk első félezer éve, és a Negyvennyolc, Délvidék című kötet.
A Társaság fennállásának első három esztendeje munkáját és küzdelmeit, vitáit és akcióit, művelődéspolitikai lépéseit gazdagon és többszólamúsággal szemléltető évkönyv előszavában Bosnyák István, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság elnöke a következőket írja: ". a dokumentálás mindig optimisztikus. Arra a titkos vagy bevallott reményre alapul, hogy a múló idő valamely kedvező pillanatában vagy szakaszában az aktuális, dokumentált jelen pillanata vagy szakasza igenis igényt tarthat majd az érdeklődésre, figyelemre, megítélésre."
Az évkönyv számadás: a Társaság bölcsőjétől az első, ám korántsem tétova lépésekig, a tájainkon élő magyarság gyökereinek mélyebbre törését és további lombosodását szolgálja, miként a fentebb felsorolt gyűjteményes kötetek mindegyike.
Az Önmagunk nyomában (1993) évkönyv közli a teljes tagnévsort, amiből a szakmai és szakosztályi bontás alapján kitűnik a tagság egészséges vegyessége, a szakmai, képzésbeli, területi tarkaság, ami új árnyalatokkal gazdagítja a vajdasági magyarság intellektuális érdeklődéséről alkotott képet.
Ezt a képet hivatott kiegészíteni a jugoszláviai magyar exteriorika eddigi négy kötete, amelyek a vajdasági alkotóknak az ország határain kívül megjelent primer közléseinek adatait gyűjti egybe, és szándékául tűzi ki a jugoszláviai magyar szellemi élet külföldi recepciójának feldolgozását. Nagyszabású vállalkozás a Hírünk a világban I-IV (1993; 1997; 1998; 1999) sorozata, értékes adaléka a nemzetközi hungarológiának, komparatisztikának és kisebbségtörténetnek, amelynek fájó időszerűségét a Kiskönyvtár fő- és felelős szerkesztője imigyen fogalmazta meg: "Jugoszláviai magyar szellemi élet! A történő történelem úgy hozta, hogy ez a fogalom alighanem végérvényesen - a mi századunkban egy immár véglegesen - utolsó ízben jelenti nemcsak a vajdasági (bácskai, bánáti és szerémségi), de egyúttal a szlovéniai/muravidéki és horvátországi/szlavóniai-drávaszögi magyar szellemi élet is."
A Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság eleve polifon, nem irodalomcentrikus szervezet: a szellemi élet fogalomkörébe sorolja az irodalom mellett a könyvtár- és folyóirat-kultúrát, a társadalmi és egyházi életet, az alsó-, közép- és felsőfokú oktatást, az írott és elektronikus sajtót, a filológiai és nyelvészeti, társadalom- és természettudományok, a különböző művészeti ágak eredményeit, történetét, állapotát is. Természetszerűleg vetődött fel hát a kérdés: Hogyan tovább a háború után? A Társaság a vajdasági magyar szellemi élet létproblémáiról, miként a gyűjteményes kötet (1993) alcíme is jelzi: kör-, kor- és kórképéről a közös gondolkodás és továbbgondolás céljából tribünsorozatot szervezett, ennek dokumentumanyagát adja közre az említett kötet. A tribünök igyekeztek felölelni a szellemi élet legszélesebb köreit, az általános oktatástól az elektronikus sajtón át a videós művészi produkcióig, a művelődési amatőrizmustól az értelmiségi kivándorlás problémaköréig.
Egyértelmű, hogy a kilátástalan jelenben moccanni se tudunk előre, esetleg csak hátra - ezért volt fontos arról töprengeni közösen, hogy a háború befejeztével miként induljunk tovább olyan körülmények közepette, amelyek eleve kizárják a folytatás lehetőségét, a lombosodásét és a gyarapításét - helyettük az újrakezdés és az újraalapozás várhat csupán ránk. Ismét a Társaság elnökét idézve: "Nagy részünket a szellemi fásultság, bénultság, állandó traumatizáltság közkórja nyomorgat és nyomorít hosszú hónapok óta, s az önhibánkon kívüli távlattalanság, csömör, zavarodottság, totális 'kormányeltörésben'-állapot tünetei ki-kiütköznek ritka s egyre ritkuló megnyilatkozásainkból, de méginkább a hallgatásunk falai mögül. Higgyünk hát abban, hogy a dolgok néven nevezése, a bajok ki- és megbeszélése, az irracionális adottságok racionális számbavétele ezúttal is némi gyógyírként hathat nemcsak szellemi környezet-szennyeződésünkre, hanem tulajdon értelmiségi higiéniánkra és mentális fiziológiánkra is."
A millecentenárium évében jelent meg a Honosságunk első félezer éve című, Magyarok Dél-magyarországon, 896 - 1526 alcímű gyűjteményes kötet (1996), amelynek szerzői: Dr. Bosnyák István, Dr. Rokay Péter, Dr. Bori Imre és Glatz Ferenc. A kötet tanulmányokban, szemelvényekben, képben idézi a délvidéki magyarság múltját a IX. század végi honfoglalástól a törökök általi, a mohácsi vész idején történt elűzetéséig, fontos hiányt pótolva a művelődéstörténetnek a köztudatból jórészt hiányzó szakaszából.
A gyűjteményes kötetek eleddig legfrissebbike a magyar és szerb tudósok vonatkozó tanulmányait egybegyűjtő, Negyvennyolc, Délvidék (2000.) című kiadvány. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharcnak a mai Vajdasághoz kötődő történéseinek tudományos feltárásának jeles szerzőgárdája: dr. Csehák Kálmán, Délvidéki S. Attila, Dobos János mgr., dr. Fónagy Zoltán, dr. Gavrilović Slavko, Györe Zoltán mgr., dr. Hegedűs Antal, dr. Kovaček Božidar, Mitrović Mirko mgr., Ózer Ágnes mgr., Ökrész Károly, Pál Tibor mgr., Pejin Attila, dr. Popov Čedomir, dr. Varsányi Péter István, dr. Vékony László és dr. Virág Gábor.
* * *
A Kiskönyvtár szerzőinek szellemiségi feltérképezésében és a vajdasági magyar alkotók közérzetének megértésében kulcsfontosságú Juhász Erzsébet esszékötete, a komor töprengéseket egybefogó Esti följegyzések (1993).
Mert mit csinált 1990-től, vagy pontosabban 1988-tól a vajdasági magyar író? Töprengett. Afölött, hogy sohasem tudhatott jelentősebb olvasótábort maga mögött, most is napról napra csökken az egyáltalán magyarul tudók száma e néma tartományban. Arról, hogy valami módon meg kellene találnunk helyünket Közép-Európában, de másként, mint amire a történelmi jelen idő késztet: elmenekülni a délszláv nemzetek "gyilkos egymásnak feszülése" elől, vállalni a hontalanság nemzedékeket meghatározó állapotát. Elmélkedni arról, hogy miért pontosan az értelmiségi az, aki még akkor se gondol menekülésre, ha már a szomszédra rágyújtották a házát, illetve, hogy miből táplálkozik ereje szellemi épelméjűségének megőrzésére. Töprengéseihez a jelen ordas ideje adja az aktualitást, szellemi fogódzókat pedig olvasmányélményeiben talál. S ha gondolatait le is jegyzi, másoknak támpontul kínálja a továbbgondoláshoz, akkor hajszálpontosan úgy jár el, mint Juhász Erzsébet az esti följegyzéseiben.
Írói, emberi közérzetéről és az azt indukáló társadalmi háttérről vallanak az Esti följegyzések. Az írónő azért fordul egykori és új olvasmányélményeihez, hogy felülemelkedhessen a mindennapok rettenetén, a helyi szűkösségeken, s végső soron olyan magatartásmodellt találjon és építsen ki, amelynek segítségével ép ésszel élhető meg a világ. Az olvasmányélmények azonban az egykoron volt ország új szituációja közepette új értelmezést nyernek, közelebb hozzák az abszurd realitását, illetve újfent tudatosítanak tényeket.
Juhász Erzsébet tépelődései során számtalanszor felteszi a kérdést, nem széplelkű álmodozás, gyávaság vagy egyenesen kisebbségi beidegződés irányítja-e ítéletalkotását, igaza van-e végső soron, amikor könyvtől könyvig haladva igyekszik felülemelkedni a mindennapok nyomasztó kiszolgáltatottságán, amikor a magyarság körében is élesen elítéli azokat a megnyilvánulásokat, amelyeket mélységesen erkölcstelennek és hazugnak tart más nemzetek esetében is. A gyűlöletről írt jegyzetei meggyőzően bizonyítják, hogy meglátásai mély erkölcsiségre alapulnak.
A kisebbségi értelmiségi közérzetéről szóló tudósítást metaforikusan, mégis szemléletesen támasztják alá a szerző észrevételei, amelyek azokra a dolgokra, emberiességünknek tényezőire mutatnak rá, Amelyeket kiölt belőlünk a szerencsétlen idő, hiányukat szinte nem is érezzük, mindaddig, amíg belénk nem hasít a "nincs már" tudatosulása.
Minden tunyán közönséges körülöttünk, s erre fokozatosan ráfigyel az, aki olyan módon lát, olvas és gondolkodik, mint Juhász Erzsébet, aki magán keresztül igyekszik fókuszálni az ember, a magyar, az értelmiségi, a vajdasági és az író számtalan közép-európai problémáját. Magatartásától ezek a gondok természetesen nem oldódnak meg, a könyvek által támasztott gondolatokba merülés csak felemelkedést biztosíthat, de nem menedéket, tehát nem igazi válaszút. Az írónak azonban az, hiszen ez a dolga, amit Juhász Erzsébet is tesz, végzi a feladatát, nem a maga számára, és nem az olvasóközönségnek, hanem együtt, mindkettőnek. Esszéi, jegyzetei, írásai épp ezért néha az intimitás, máskor az elvontság hangulatköréből tudósítanak, de mindig olyan erkölcsi alapállással és kiélezett közérdekűséggel, hogy kitűnő továbbgondolási alapot kínálnak mindazoknak, akik képesek vállalni a valóság fölé emelkedést, illetve a virtuális jelen gondolati megvalósítását.
* * *
A vajdasági magyarság jelen helyzetének genezisét, kórisméjének leírását, sokoldalú árnyalt szemléltetését és az ábrázolt állapot európai összefüggéseit legalaposabban és legtöbb műfajon keresztül Bosnyák István fogalmazta meg a Kiskönyvtár különböző sorozatain belül. Munkája irány- és példaadó egyben, ám mindeddig egyedülálló.
Közéleti és publicisztikai tevékenységének harmincöt esztendőt átfogó dokumentumait adta közre a Kis magyar balkáni krónika 1962 - 1997 két kötetében. A dokumentumgyűjteményt imigyen ajánlotta Bálint István a Magyar Szó hasábjain: "ha valaki egyszer objektív és mégis emberi képet akar kapni erről a korról, annak okvetlenül el kell olvasnia ezt a könyvet, legalább olyan beleéléssel, mint az előző korok naplóit, leveleit és egyéb, mélyen emberi megnyilatkozásait azoknak a koroknak a megértéséhez. Mert találkozik egy magát irodalmárnak, alkotónak, még inkább 'fél lábbal legalább mindig és mindenütt disszidens' emberként jellemző egyénnel, akinek útkeresése, küszködése korát világítja meg." A két kötetet szakvéleményező dr. Letsch Endre még kiemeli, hogy: "Külön érdeme a szerzőnek a viszonylag heterogén, talán eklektikusnak is vélhető terjedelmes anyag káprázatos szisztematizációja, melyből az amatőr olvasó is könnyedén azonosíthatja, hogy rendkívül sokat tapasztalt és átélt, hogy ne mondjuk: megszenvedett szerző gondosan kiművelt munkájával találja magát szemben.
E témák - éppen abból fakadólag, hogy évtizedekig a tabuk közé tartoztak - ma rendkívüli elevenséggel időszerűek."
*
Megdöbbentő az a sokoldalúság, munkavállalás és munkabírás, amiről csupán a Kiskönyvtár tudósít, noha Bosnyák munkásságának csupán a töredéke látható be a Társaság kiadványaiban. Bosnyák harcos etikájú, gerinces tartású közéletisége, tudós vértezete és lírai humanizmusa egyaránt kidomborodik ezekből a kötetekből.
Az időszerűség és az időszerűsítés vonzáskörében keletkezett a Kis Éji Ady-Breviárium Anno Domini 1989 című, Ceruza-sorok: parafrázisok, adaptációk, centók és centónék egy ezredvégi Ady-összes margójára alcímű (1993) verseskötete.
"Bosnyák István kötete fájó látlelet, lidércesen éles röntgenkép napjaink és közelmúltunk pokláról, csúfos és megcsúfolt harcairól, melynek feszültségét egyfelől az Ady-dráma s a tragikus pátoszú Ady-dallam, másfelől a pannon végzet és vigasság diszharmóniáitól torz leütései alakítják."- így összegezte Harkai Vass Éva a kötet utószavában Bosnyák szöveg-átértelmezéseinek eredményét.
A szerző szerint az "Ady-variációkat végső soron egyazon furcsa kiváncsiság szervezte kötetté 'adys' ciklusokban: mit bír el a századvégi magán- és közösségi létből a század eleji Ady-líra, s mit bír el a századelő Adyjából - maga a század- és ezredvég?"
Parafrázisok, adaptációk, át-érzések és át-értelmezések, reminiszcenciák és rekapitulációk gyűjteménye ez az Ady-breviárium, amely az itt és most időszerűségét, a Balkánt, Pannóniát, Kelet-Közép-Európát, valamint az ezredvégbe alábukó századvéget fényképezi rá az egykori Ady-költeményekre, egyfajta kettős megmérettetést indukálva a versek idő- és térbeli transzformálásával, ami fokozottan emeli ki Pannónia jelenének fülsértő diszharmóniáját. Az ironikus versvilág egyszerre tart kapcsolatot az Ady-versekkel, kötetekkel, ciklusokkal, valamint a megbomlott balkáni, pannóniai jelennel, és egy sajátos kötetszerkesztést is eredményez. A reminiszcenciák nem csupán a szöveg szintjén jelentkeznek tehát, hanem alaposan megtervezett alkotásról tanúskodnak. Ebben a kötetben ugyanis, mint minden "jó" könyvben, minden fontos és lényeges.
A breviárium végső soron új olvasatát kínálja úgy Adynak mint a jelennek, Bosnyák egykori ellenversei és ethoszai szellemében nyitva hagyja a befogadás és az újraértelmezés kapuit. A filológusok ugyancsak megmérettethetnek ezen költészet "gyökér"-keresésében, de a változások korát megélő mai olvasó is lemérheti a század múlását, illetve ciklikusan visszatérő és változó, módosuló életérzését a jelenben megfogalmazni kívánó szellem "átéléseinek" lírai naplóját. Bosnyák korélménye - mint a többi költőé ugyancsak -, akárcsak Adyé, "végsőkig illúziómentes", ezért csak arról szólhat, ami az ezred-, illetve századvéget jellemzi: egy torz világról, ami csak saját diszharmóniájában érzékelhető, tapasztalható.
*
"Először a síneket szedték föl / és elköltözött a bakter. / Aztán a házakat bontották le / és szétszéledt a nép." A Cs. Simon István Varasodás (1992) című versgyűjteményéből kiemelt sorok költői szemléletének esszenciális megfogalmazását adják.
A költő versvilágában és élménytárában alapvető és meghatározó kapaszkodóként jelentkezik a szülőföld, Észak-Bánát, a táj történelme, természeti jellemzői és saját gyermekkora. E három világ-meghatározó élményről azonban csak múlt időben fogalmazható meg a vers. A gyermekkor már csak az álmokban fut a réten, a kihűlt és elhagyott házak között borostás kedvű emberek üldögélnek, s mintha azok hangulatába dermedt volna bele Cs. Simon István is; verse a szenvedélymentes közlés hatását kelti. Költeményeiben az indulat nem a nyelvi kifejezés szintjén tapasztalható, hanem témájának állandóságában, kitartó megéneklésében, amiből kitűnik, hogy legszívesebben költeménybe foglalná a bánáti táj minden fűszálát és sóvirágját. A szeretetbe fókuszálja összes alkotói energiáját, általa teremti leheletfinom képeit a szülőföld sivár paradicsomáról.
Éles lírai képek, a vizualitás lehetőségeit kiaknázó metaforák segítségével közvetíti egy-egy tájrészlethez fűződő, bensőségesen megélt lírai élményét, halk szóval, megfontoltan, a keserűség, a nosztalgikus bánat felhangjaival a Szociográfia-sorozatban megjelent Sóvirág (1993) című kötetében is.
*
A mindennapi életből ellesett, sokszor nem különösebben lényeges párbeszédeket, érdekes találkozásokat, szituációkba helyezett történeteket merevít tárcanovelláiba Molnár Cs. Attila a Dudás Károly válogatásában és dr. Juhász Erzsébet szerkesztésében megjelent, Szóparázsnál (1994) című kötetében.
A tárcanovella műfaji és tematikai jellegzetessége folytán inkább a napi- és hetilapok hasábjaira kívánkozik, mint kötetbe. Molnár Cs. Attila írásait egyébként is megterhelik a modoros szókapcsolatok, a nyomatékosított stilisztikai fordulatok, így olvasóközönségét bizonyára a műfaj kimondott kedvelői között találhatja meg.
*
A JMMT Kiskönyvtára a költészet és az értekező próza mellett a kimondottan szépirodalmat nem igazán vállalta fel, szerzői egyéb műfajokban jeleskednek. Epikus alkotás csupán egy jelent meg a sorozatban, B. Foky István ifjúsági regénye, az isterbáci vérengzést megelőző batinai csata idején történő események gyermekszemmel való tapasztalását feldolgozó Magyarkák (1997).
*
A Társaság kiadásában jelent meg Bosnyák István antifasiszta, antisztálinista és antizsdánovista írásai gyűjteményének második kötete, három évvel az első után (Pörök, táborok, emberek I-II. Forum, 1994, JMMT, 1997) Az akár egységes nagytanulmánynak is tekinthető munkában a szerző a háromésfél évtizeden át folytatott irodalomtörténeti, történelmi, gazdaságpolitikai, erkölcsi, lélektani, szociológiai vizsgálódásainak összegezését adja közre - egyetlen témára, a huszadik századi totalitarizmusok mechanizmusára vonatkozóan. Tárgyának jellegéből eredően kétpólusú a tanulmány, egyfelől a jobboldali, másfelől a baloldali totalitarizmust, vagyis a fasizmust és a sztálinizmust helyezi sokoldalú vizsgálatainak górcsöve alá.
Bosnyák dokumentáló-feltáró dolgozatait olvasva az első és legelrettentőbb felismerés az emberiség ellen elkövetett bűnök apokaliptikus méreteinek tudatosulásából fakad. Értetlenül áll a ma embere a fasizmus áldozatairól tudósító számadatok előtt, a sztálini táborok létrehozásában és - bármennyire nem ideillő szóként hat - üzemeltetésében felőrölt életek száma pedig egyenesen felfoghatatlan. Ép ésszel be nem látható azoknak az ember-megsemmisítő monstre programoknak a kifundálása és megvalósítása, amelyek például Adolf Eichmann vagy Andrija Artuković, vagy Sztálin agyából pattantak ki. A meg nem értés mögött azonban eleve értetődően ott dobol és dübörög az imperativus: "Nem felejteni!"
Bosnyák István kutatómunkájával, elemzéseinek, tanulmányainak és értelmezéseinek sorával "antisztálinista csöppeket" emelt ki a "sztálinizmus és neosztálinizmus mocskos óceánjából", a magyar, az osztrák-horvát, a szerb, a jugoszláviai és a romániai magyar, valamint a cseh antisztálinizmus kiemelkedő képviselői, Lukács György, Karlo Štajner, Danilo Kiš, Sinkó Ervin, Méliusz József és Arthur London életművének egy-egy szegmentumát állította egymás mellé. A mozaikból - Bosnyák szóhasználatával élve - egy valóságos negatív univerzumot lehet rekonstruálni, áttekinthetővé tenni a táborok fenomenológiáját, a kirakatpörök mechanizmusát, a totalitarizmus jogi, etikai, metafizikai konstrukcióját, a művészet- és tudománypolitikai deviációját, valamint az áldozatok és a végrehajtók típusértelmezését meghaladóan a jellegzetesen huszadik századi, egyedi embersorsok galériáját is feltárva. Munkájának alapindíttatását Bosnyák István Danilo Kišt idézve határozza meg: "az író (...) csupán annyit tehet, hogy kenotáfiumot, azaz jelképes irodalmi síremléket állít e világ rondabugyraiban nyomtalanul és jeltelenül elmerült milliók emlékének".
Az emberiség ellen elkövetett bűnök apokaliptikus mérete mellett a másik mélyen megdöbbentő tény, amit Bosnyák István részletekbe menően dokumentál és értelmez: a táborok haszonelvűsége. Bosnyák bizonyítja, hogy a sztálini GULAG tetemes állami hasznot hozó gazdasági rendszerként működött, létrejötte tehát nem csupán az ideológiai megtorlást, a másként gondolkodók, vagy a rendszer szempontjából feleslegesnek bizonyulók kirekesztését szolgálta; nem csupán egy beteg elme szüleménye, hanem a legegyszerűbben gazdaságilag, politökonómiailag jövedelmező intézmény volt. Bosnyák megállapítja, hogy "a gazdasági rendszerré erősödött GULAG voltaképpen a nemzetgazdaság olyan alappillérévé vált, amelyen álltak vagy buktak az elsőt követő újabb ötéves tervek". Éppen ennek a ténynek a felismeréséből eredően revideálja Bosnyák azt a korábbi elképzelést, miszerint a táborok gazdasági haszonelvűségének kihasználása csupán következmény lett volna, a szovjetunió-beli nagy "csisztka" által kisöpörtek foglalkoztatása eredményeként jött volna létre. A zárt körű büntetőlétesítményekre már megalakulásukkor rászabta az állam, hogy fenntartási költségeiket vissza kell fizetniük; később a foglyok által végzett kényszermunka segített a gazdasági válságok áthidalásában. Ugyanakkor a GULAG gigantikus foglalkoztatási terve túlnőtt önmagán és újabb milliók lágerbe hurcolását tette szükségessé. A Szovjetuniónak mintegy 66 millió polgára lett a folyamatos represszió áldozata 1917 és 1959 között.
Bosnyák István könyve megrázó kenotáfiuma a totalitarizmusok áldozatául esett millióknak.
* * *
Az Élet- és korrajzok sorozatát Szimin Bosán Magda Gálék (1994) című kötete indította. A könyv Gál László és Lővinger Erzsébet "kevéssé ismert életét" kívánja feltárni, olvasmányos stílusban, anekdotikus elemekkel, idézetekkel színesítve az életraj és az életmű közti összefüggések szemléltetését. Noha a kötet monografikus terjedelmű és talán szándékú is, tényleges értékei a visszaemlékezések bensőséges hangjában, valamint az események rekonstruálásának közvetlen meséléssé transzponálásában fedezhetők fel.
*
Itt kell megemlíteni Pusztaszeri Lászlónak Az utolsó magyar királyfi (1998) című, Habsburg Ottóról írt könyvét, és noha nem ehhez a sorozathoz tartozik, Györe Géza Fehér Ferenc bibliogáfiája (1991) című munkáját.
*
Az Élet- és korrajzok sorozata második kötetében Bosnyák István hang-, szín- és tévéjátékszövegét adta közre, mindhármat Sinkó Ervin életére és életművére fókuszálva (Sinkóék. 1995). A téma (a sinkói életmű) és a forma (dokumentum-hangjáték és drámai dokumentumjáték) eredménye századunk kollektív drámájának egyetlen személyen át történő összegezése. A huszadik század permanens drámájának hősévé Bosnyák István az individuumot és korát teszi meg, ábrázolásukhoz a filológiai és a történelmi dokumentarizmust hívja segítségül. Az írói alapállásában az etikai elvekre esküvő szerző azt kívánja feltárni drámai szövegeiben, hogy mi volt Sinkó Ervin életében és életművében "az a disszidens-individuumi, sejtető, előrefutó, transzcendáló, tagadó, eretneki és oppozíciós többlet, amellyel ő is, mint minden e századi vérbeli társa az alkati és alkotói disszidensségben, kisebb vagy nagyobb mértékben meg-meghaladta a kortársi perc-emberkék 'izmusait' ", tehát a divatokat és a kor kényszerítő erejével szembeni megalkuvásokat.
Bosnyák István harcos etikája rímel a sinkói életmű erkölcsi alapkérdéseivel, a személyes cselekvés és az immobilitás, a "sorban levés" és a kívülállás dilemmájának problematizálásával, ezért jelennek meg nála olyan utópisztikus etikai fogalmak, mint az emberi Hon, a Világethosz, az Emberiséghaza. Ugyanakkor a kor és az egyén erkölcsi mércéje között feszülő problémahálózat koordináta-rendszere túlnő a kisebbségi sorsban tevékeny utat választó értelmiségi predesztinációs és létproblémái határán; az emberi tartás jelképszerű egyetemességet nyer, ami a huszadik század problémaütközési csomópontjaiban fogalmazódik meg - általános érvénye hangsúlyozott értelmezést kíván a ma fájó időszerűségeinek közepette.
*
Gallusz László rádióriporterként, szerkesztőként találkozott nem egy, a félelemmel és rettegéssel emlegetett oroszországi hadifogságból szabadult bácskai magyarral, s a fogságban töltött éveikről szóló történetekből megrázó dokumentum-kötetet állított össze, Az élet poklában (1997) címmel.
Nevek, sorsok köszönnek vissza ebből a gyűjteményből, a malenki robot hosszasan elbagatellizált korszakának egyéni vetületeiről lebbentve fel a leplet, emlékeztetőt állítva az olyan tényeknek, amelyek az országépítés permanensen időszerű nómenklatúrájában helyet nem találva csak a feledés előtti utolsó pillanatban, Gallusz László riporteri könyvében találtak publikációs alkalmat.
Az élőbeszédhez közeli, közvetlen átvitelének stílusa olvasmányossá teszi az eseményeiben hátborzongató, regényes élettörténeteket. S talán éppen azáltal szolgálja a kötet a történelmi igazságszolgáltatást, hogy a dokumentáció, és nem az irodalom nyelvén beszél a tényekről.
Rádióriportokból állította össze a szerző előző, ugyancsak szociografikus jellegű kötetét (Földéhség, 1996) is, amelyben nagyfényi, adai, tornyosi, ittabéi, szenttamási, péterrévei riportalanyai vallanak küzdelmes életükről, intő emlékeztetéssel a vajdasági paraszt sorozatos megpróbáltatásaira.
*
Bosnyák István Sinkó életművének fáradhatatlan kutatója, elemzője, értelmezője, recepciójának előkészítője. Szerkesztésében indult sorozatként a Sinkó Ervin kiadatlan művei, amelynek első kötetében (A hontalanság énekei, 1999) az 1914 és 1967 között keletkezett, eddig kiadatlan verseit gyűjtötte egybe.
Az alapvetően lírikus felhangú, szinte teljességében önéletrajzi vonatkozásokat tükröző Sinkó-életmű - beleértve a kiterjedt levelezésének anyagát -, közel félszáz kötetre rúg, aminek jelentős része mindeddig kiadatlan. Bosnyák István tíz kötetes, hiánypótló sorozatot tervezett. Az első kötetben a lírikusi életmű rekonstruálása közepette - ahol lehetett - a szigorú időrendet emelte rendező elvévé a szerkesztő, s három részbibliográfiával könnyítette a "lírikusi életmű alakulás-, kiadás- és recepciótörténetének olvasói/szakértői számbavételét".
*
Bosnyák István másik állandó témája B. Szabó György munkásságának feltárása. Műveiből a Forum Könyvkiadónál indított sorozatot, a Társaság Kiskönyvtárában pedig az Irodalomtörténet, kritika, bibliográfia sorozatában jelentetett meg szaktanulmányt (Becskereki Szabó György, 1996) a sokoldalú és reményteljes alkotóról.
"A kultúrpolitizálásban, tanárkodásban, közfunkciók viselésében, irodalmi csetepatékban, a jugoszláviai magyar kultúra fáradhatatlan szervezésében magát kiélő és felélő B. Szabó György" monográfiájának elkészítésekor Bosnyák a Sinkó-megközelítésekkel szemben az egyműfajúság fegyelmét és a tudományos feldolgozás módszertanát kamatoztatja. Látóhatára ebben a kötetben, akár az összes eddigi tanulmányában, sokkal tágasabb a vizsgált tárgynál, a tárgy- és tényszerűség mellett a messzebb vezető összefüggésekre is kiterjed, s ezáltal a jugoszláviai magyar irodalom sorsfordító pillanatait is fejlődési sorba helyezve világítja meg és értelmezi. Egyszerre tárja fel B. Szabó esztétikai-etikai nézeteinek evolúciós vonalát és az ezen a nézeten belül, illetve rajta kívül képződött alkotások szinkron és aszinkron recepcióját.
A monográfiát B. Szabó György munkásságának szelektív bibliográfiája, valamint irodalmári, irodalomtörténeti és képzőművészeti munkásságának válogatott kritika-bibliográfiája teszi teljessé.
*
Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke, valamint a Hungarológiai Kutatások Intézete megalakításuktól fogva programcéljaik egyikeként tűzték ki a délszláv-magyar irodalmi, folklorisztikai, nyelvi, művelődéstörténeti kapcsolatok kutatását és ezt a tevékenységet a két intézmény egyesüléséből létrejött utód, a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete is folytatta. Természetesen nem önállóan, hanem a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi intézetével karöltve, egyéni műhelymunkákkal és tematikus értekezlet-sorozaton.
A Sinkó Ervin és B. Szabó György által megfogalmazott kapcsolattörténet-kutatási program szorgos és tudós folytatóra, egyben megvalósítóra talált dr. Bosnyák Istvánban, aki a Kiskönyvtár sorozatában megjelent kötet (" 'Lehetetlen' kapcsolatok 'lehetetlen időkben'. " 1992) mellett két alapvető kapcsolattörténeti kiadvány szerkesztőjeként is jelentős művelője e diszciplínának.
A JMMT is felvállalta a kapcsolattörténeti kutatás feladatát, ugyanakkor továbbra is közvetíteni kíván nyelvek és irodalmak között. A Kiskönyvtár Műfordítás és kapcsolattörténet elnevezésű sorozatában Pilinszky János Krater - Kráter (1992) című, kétnyelvű verseskötete is megjelent, amelynek költeményeit Horváth Ottó ültette át szerb nyelvre.
Bosnyák István kapcsolattörténeti könyve csupán csippent a szerző kutatási eredményeiből (amire vonatkozóan részletes útbaigazítás olvasható a könyv végén). Fejezetenként taglalja Ady Endre költészetének délszláv recepcióját, Sinkó Ervin és Miroslav Krleža életművének és szemléletének közös vonásait, majd tüzetes vizsgálat alá veti a horvát periodika magyar és magyar-horvát anyagát 1835 és 1916 között.
A könyvet a tudományos felvértezettség helyezi előkelő helyre a Kiskönyvtár kötetei között.
* * *
Dr. Burány Béla gyűjteményes munkái (Emberek, sorsok, balladák. 1991; Emberek, sorsok, katonák. 1993) a JMMT Kiskönyvtárának szociográfiai sorozatában jelentek meg, noha műfajuk nem határozható meg egyértelműen, a szerző maga is eltöpreng munkájának besorolása fölött: néprajzi adalékok? Nyelvtudományi dokumentációs anyag? Krónika? Szociográfia? Alulról nézett történelem? Egyik sem, illetve ez mind együttesen, több mindegyiknél: a valóság dokumentálása, amely magán hordozza a naplóírás intimitását és a magnetofonos gyűjtés szöveghűségének szigorát.
Ez utóbbi hatványozottan fontos dr. Burány számára, a mondott szó ízét kívánja megőrizni, megörökíteni Észak-Bácska fonetikai gazdagságát - s nem titkolt szándékkal szembeállítani azt az irodalmi nyelvként elfogadott e-ző nyelvjárással.
A fonetikai dokumentálás mögött azonban mélyebb rétegeket tár fel/föl a két könyv, amelyek közös alcíme: Így éltünk Dél-Pannóniában. A semmitmondó egyszerűsítés azt sütné rá ezekre a könyvekre, hogy emberi sorsokról szólnak - ami csupán akkor lehet igaz, ha a sors szó alatt nem végzetet értünk, hanem történelmet, tájat, nyelvet, népet, országokat, szokásokat, eseményeket, egyéneket és csoportokat, munkát és ünnepet, népballadát és közgazdaságtant, földhözragadtságot és kalandot; magyarán a valóságot, amelynek említett és említetlen elemei híján az "így éltünk" ténye - dokumentálatlan maradt volna.
A két kötet címe egyetlen szóban különbözik csupán, a közös Emberek, sorsok-at először a balladák, majd a katonák szó követi, kijelölvén és meghatározván a gyűjtemények tematikus jellegét. Az első könyv szociográfiai interjúi az emberi sorsokat a viszonylag békésnek mondható történelmi időszakokból kiemelve mutatja fel. Ezzel szemben a második kötetben az egyéni sorsok a viharos esztendőkből merülnek föl az emlékezet segítségével, az első, a második világháborúból, Tito és Sztálin embernyomorítást eredményező szembehelyezkedésének esztendeiből - véres korszakokból akad bőven Dél-Pannóniában.
"A világnak ezen a táján, amit most vajdaságnak mondunk, a belátható történelem folyamán vajh hányszor és mikor adatott meg a legelemibb emberi jog az itt születetteknek, hogy maguk válasszák meg amiért - megdögleniük érdemes?" - teszi fel a szónoki kérdést dr. Burány, miközben nem csak a dél-pannóniai dicstelen, kényszerű halálokat és szenvedéseket dokumentálja, hanem jeles emléket állít az itteni életnek is.
Könyvei éppen műfajbeli változatosságuk és az élőbeszéd fonémahű visszaadására törekvő dokumentarista jellegük folytán nem csupán egyfajta olvasó érdeklődésére számíthatnak. Az is megleli bennük örömét, aki a regényes izgalmakat keresi a szövegben, de okulására szolgál a nyelvészeknek, folkloristáknak, néprajzkutatóknak, dialektológusoknak egyaránt. Meg mindazoknak, akik bár valamelyest érzékenyek a Dél-Pannóniában élő emberek sorsa iránt.
*
Az észak-bácskai és észak-bánáti juhászat többműfajú összefoglalását írta meg Tripolsky Géza a "Nem bánom hogy juhásznak születtem" (1992) című könyvében, közzétéve a pásztorokkal való negyedszázados barátkozásának és tudományos munkájának eredményét. A pásztorkodást összetett jelenségként szemléli; nem választja külön tárgyi és szellemi kultúráját, ezért összegyűjtötte és feldolgozta a pásztorok balladáit, népdalait, szokásait, hiedelemvilágát, időjóslását, s minden egyebet, ami a pásztorember szellemi életéhez tartozik, és ami együtt él benne. Szerteágazó gyűjtése során felhasználja a muzeológus, a folklorista, a néprajzkutató és az etnomuzikológus módszereit. Könyvében interjú, tanulmány, szakcikk, televíziós forgatókönyv segítségével térképezi fel a vajdasági pásztorkodás, mindenek előtt a juhászkodás hétköznapjait, közben nem feledkezik meg az ismert pásztordinasztiák felvonultatásától sem.
A vajdasági Tisza-vidék néprajza feldolgozásának eredményeként jelent meg a tájon honos foglalkozásokkal, munkákkal, jeles napokkal, a hozzájuk fűződő szokásokkal foglalkozó gyűjteménye, a Munkák, ünnepek, népszokások (1993). Az előzőhöz hasonlatosan ez a könyv se csupán a szakmabelieknek készült, szerzője általa népszerűsíteni is kívánja az etnográfiát. Szakmai hangvételét a több évtizedes gyűjtői, kutatói, tudományos munka határozza meg, amely Tripolsky Géza tevékenységét fémjelzi, ugyanakkor az olvasóhoz szólni tudás erényét is magukon hordozzák a kötet írásai; mintha a nevetni tudó nagy Tisza-mentiek, Móra és Tömörkény szellemi rokona kacsintana a népszerűsítő írásokból az olvasóra.
*
Amilyen szenvedélyes lelkesedéssel kutatja Silling István Kupuszina tárgyi és szellemi földrajzát, amilyen bensőségesen imádja Cs. Simon István versben és prózában Észak-Bánátot, olyan vérmes szeretettel dolgozza fel Kovács Endre Doroszló etnográfiai jellegzetességeit. Számos tanulmánya és néprajzi tárgyú önálló kötete közül egy jelent meg a Kiskönyvtárban, Doroszló népi juhászata (1995).
Az alapos szaktudást és szenvedélyes gyűjtőszorgalmat egyesítő kötetről, amelyről joggal állítható, hogy nem csupán adalék egy település néprajzához, hanem sokkal inkább a népi juhászat monográfiája, így ír recenziójában Silling István: "Jelen munkájában a doroszlói, azaz nyugat-bácskai juhászat nyer olyan alapos bemutatást, amilyenre még nincs példa egyetlen idevágó tematikával foglalkozó hazai kiadványunkban sem. A népi juhászat fontos elemeit: a legelőket, a legelőtársulatokat, a birkatársulatokat, a juhászat népi formáit (társulati, magatarti) sorra számba veszi; ezen belül e hasznos állat tartásának, életének sok apróbb mozzanata felé is éber tekintettel figyel."
*
Ugyancsak egyetlen településre, Csantavérre összpontosított tudós munkájában Sinkovits Ferenc, amely alcíme szerint Csantavér népi meteorológiájának feldolgozása, de címében szélesebb értelmezést nyer: Bácskai magyar időjóslás (1997). Ez a könyv nem csak szándékában és terjedelmében, hanem megvalósításában is monografikus jellegű és értékű.
A népi időjóslásnak megkerülhetetlen fontosságú jelentősége volt a paraszti létforma élelem-termelésében, az önfenntartásban, hiszen az időjárás szélsőséges határok között képes befolyásolni a termés mennyiségét és minőségét. A megfigyelő, összevető, következtető, értelmező paraszti észjárás parlagi meteorológiája azonban a technológia fejlődésével és a hírközlés gyorsulásával veszített fontosságából és a háttérbe szorult. Sinkovits Ferencnek azonban még sikerült a népi észleléseket és a belőlük fakadó következtetéseket összegyűjtenie és elragadnia a feledéstől. Közel 2100 adat rendszerezéséből, csoportosításából, összevetéséből, értelmezéséből és magyarázásából építette fel a népi időjóslás rendszerét összefogó kötetét, amely rendszerezett tudományossággal tárgyalja a témát, ugyanakkor a népi bölcsesség hosszan lapozható tárházát is kínálja.
*
Hasonlóan hiánypótló részmunka Gleszer Norbert Kalászfejek zsolozsmája (1999) című gyűjtése.
A paraszti, illetve a gazdálkodói létformának konkrét és elvont értelemben is kenyéradó alapja a búza, ezért rajta is a gazda szeme a gabonán vetéstől aratásig, illetve a termés földolgozásáig, értékesítéséig. Gleszer Norbert könyvében az interjú módszerével dokumentálta a búza aratásával és cséplésével kapcsolatos munkálatokat. Vizsgálatait Óbecsére összpontosította és a XX. századi munkamódszereket, szokásokat, vonatkozó eseményeket gyűjtötte egybe. Szöveglejegyzése a nyelvhasználat réteg-állapotát is rögzíti, a tények mellett anekdotákat is közöl, így a kötet nem csupán a néprajz résztémái kutatóinak érdeklődésére számíthat, hanem egyben adaléka a nyelvészeti vizsgálatoknak és a folklór irodalom kutatásának is.
*
Jeles néprajzkutató iskola alakult ki a Vajdaságban, amelynek képviselőit többnyire a JMMT szakosztályából kinőtt Társaság tömöríti. A Duna mentét kutatók a Kiskönyvtár 25. kötetében (Bácskai magyar népviseletek. 1994) kerültek egymás mellé tanulmányaikkal, amelyekben a bácskai népviseletek szinkron és diakron feldolgozását vállalták. A népviseletek nemhogy a vajdasági, de a magyar folklorisztikában se nyertek átfogó elemzést, ezért mindenképpen úttörő munka a Silling István szerkesztette tanulmánygyűjtemény. Külön értéke, hogy Raj Rozália, Raffai Judit, dr. Balla Ferenc, Borús Rózsa, Csorba Béla, Kálózi Aranka és Silling István tanulmányaiban feldolgozott hét bácskai település (Doroszló, Ludas, Bezdán, Topolya, Temerin, Gombos, Kupuszina) népviseletét nem csupán a múlt és a jelen viszonylatából leltározza fel, hanem él az összehasonlítás módszerével is, feltárja az öltözék megkülönböztető funkcióit, amelyek által elkülönül egymástól a parasztokra, iparosokra és polgárokra, valamint a különböző nemzedékekre jellemző viselet. Az összehasonlító vizsgálat feltárja a Bácskában élt, élő magyarok, németek, bunyevácok, szerbek viseletének egymásrahatását is.
A munka természetesen nem monografikus jellegű, de a pontosságra törekvő leírás eleve sok tényt megmentett az enyészettől és serkentője lehet a további kutatásoknak.
* * *
Egy évtizeden át kiadatlanul heverő gyűjtő- és tudományos munka megjelentetését vállalta fel a JMMT Kiskönyvtára nyelvészeti sorozatának első kötetében, Silling István Kupuszinai tájszótár (1992) című munkájában. A Társaság köré csoportosult nyelvészek a piac-irányultságú kiadókkal szemben ugyanis még emlékeznek és hisznek Bárczi Géza gondolatának, miszerint: "Nem lehet kétséges, hogy mi a legsürgetőbb és legfontosabb teendő: gyűjteni, gyűjteni, gyűjteni! Megragadni a pusztulást, menteni a veszendőt, feltárni a jelent, melyben a múlt és jövő ölelkezik."
Silling István egy bácskai zárt nyelvi sziget, Kupuszina palóc eredetű, paraszti lakosságának élő, aktív szókincsét gyűjtötte és dolgozta fel szótárában. A valóságos, a jelentésbeli és ejtésbeli különbségeket mutató tájszavak mellett felvette munkájába a másutt is ismert, használt köznyelvi szavakat, a jövevényszavakat, s miként tudós méltatója, Dr. Penavin Olga megállapította, ezáltal teljes keresztmetszetét adta a szinkron állapotban tapasztalható belső mozgásnak, megmutatta a dinamikust, a változást a gazdasági, társadalmi, művelődési viszonyoknak megfelelően, ugyanakkor számos diakrón jelenséget, jellegzetességet is megőrzött, megmentett. Nem szemelgetett a szókincsben, hanem teljességre törekedett, azt adta, ami a gyűjtés pillanatában volt, de megmutatta a szókincs ingadozását, változását, gazdagodását is.
*
Silling István a hely szerelmese, meggyőződéses lokálpatrióta, Kupuszina- és Zombor-központú, illetve Nyugat-Bácskai-centrikus érdeklődésű. Nyelvészként, művelődéstörténészként és folklórkutatóként ezen érdeklődését lassan polcnyi könyvében bizonyította. Tegnap és ma (1998) című kötetében az 1980 és 1997 között keletkezett tizennégy tanulmányát adta közre, amelyek legtöbbje Zombor és Kupuszina népi hagyományainak egy-egy fontos mozzanatát világítja meg olvasmányos stílusban, amelyben arányosan ötvöződik a népszerűsítés szándéka a feldolgozás tudományos igényével.
E kötetben foglalkozik a kupuszinaiak századeleji kirajzásával, a továbbtanulás érdekében való migrációval, nyelvjárási kérdésekkel, szokás- és hiedelem-elemzéssel, a szellemi néprajz kupuszinai bokrétájának gyűjtésével, a 18. századi Zombor iparosságával ugyanúgy, mint a kupuszinai női népviselettel. De ebben a kötetben jelent meg a Hiedelemnyomok és folklór jellegű kisepikai prózaműfajok Herceg János elbeszéléseiben című tanulmánya, amelyben a szólásokat, a káromkodásokat és a hiedelmek nyomait elemzi a szerző a Herceg-elbeszélésekben. Ugyanitt olvashatjuk a 18. század derekán esett zombori boszorkányperről írt tanulmányt, ami mindenek felett a kor hiedelemvilágát világítja meg a nyolc, bűbájossággal vádolt személytől lefoglalt, varázserejűnek hitt tárgyak leltárával, és ezzel ugyanakkor a népi gyógyászat hajdani állapotaira is utal.
A Tegnap és ma kötet értékes adalékokat nyújtott Nyugat-Bácska néprajzához, amelynek éppen Silling István a kiváló szakértője.
*
A szellemi néprajzon belül Silling István az archaikus népi imádságok kutatására szakosította magát és ennek a területnek vidékünkön mindenképpen ő a legjobb ismerője. A Kiskönyvtárban ilyen jellegű kutatásairól a Templomok, szentek, imádságok (1994) című kötetével adott számot. Lejegyezte benne az apokrif imákat, a népköltészet talán legkésőbb kutatni kezdett műfajának variánsait, ezen túl a hitélet szentelményeit is számba vette, és a népélet szakrális vetületének tanulmányozásakor egészen a földrajzi nevek vallási vonatkozásának értelmezéséig is eljutott.
A népélet szakrális vetületének tanulmányozásában nem állt meg szülőfaluja határánál, hanem Bácska és Bánát több helységében gyűjtötte a középkorból hagyományozódott apokrif imákat, fohászokat és ráolvasásokat, hogy a néprajzkutató alapvető feladata, a gyűjtés elvégzését követően tanulmányozza és elemezze a kollektív kreativitásnak az egyéni emlékezetben megőrzött, vallásos költészeti termékét, annak motívum- és jelképrendszerét, szereplőinek funkcióját.
* * *
Az etimológia, a szófejtés gazdagító szellemi kaland, időutazás: forrásmunkák faggatásának aprómunkája és a tudós lélek bátor szárnyalásának eredménye. Ha egy-egy szómagyarázatban a szó gyökerétől a lombjáig élvezetes, megjelenítő stílusban vezeti olvasóját az etimológus, olyan olvasmányt ad kezébe, amely a nyelvjárástan, a néprajz, a művelődéstörténet, a tájfolklór, a nyelvtörténet alaposabb ismerete nélkül is lebilincseli a figyelmet. Hiszen a nyelv történetéből szinte a szemünk előtt tárul fel a nyelvet beszélő és alakító nép története, a nép szokásai, kapcsolatai más népekkel, munkája, élete, építkezése, végeredményben néprajzának különböző szegletei.
Pataky András munkája (Baranya titkokat rejtegető földrajzi nevei. 1992) mindkét erénnyel rendelkezik, a tudományossággal és a népszerű előadással egyaránt. Ezekhez kapcsolódik egy harmadik is, a tájhozkötöttség, ami könyvében pozitív értékhordozóként van jelen. Szófejtő munkája ugyanis a Belső-Drávaszög, illetve Dél-Baranya földrajzi neveire szorítkozik, ennek a vidéknek a még felkutatható, legtávolabbi múltja felől indul, "amikor még a Duna és a Dráva vize öntözte tájon [...] több volt az évszázados faóriás, mint az ember", s vezet el a máig, amikor ugyan a szófejtés eredménye napvilágra kerül, de a történelem és a lakosság már megváltozott az említett vidéken. A szerző 1990 februárjában jegyezte fel, hogy "a 13. századi villámgyors tatárjárás bizonyosan vidékünkön is pusztított el falvakat [...] a 'huzatos' Eszék - Siklós és Eszék - Mohács útvonalak vidékéről a magyar lakosság fokozatosan keleti és délkeleti irányban menekült a Duna berkei felé, hogy az itt megmaradottak - Vörösmart, Csúza, Hercegszőlős, Sepse. Kő, Karancs, Várdaróc, Kopács és Bellye - körében menedéket találjanak. [...] A lakatlanná vált területekre már a 16. század végétől 'iflakok', görögkeleti szerbek és 'illirek', katolikus sokácok érkeznek. Ők az itt talált magyarokat 'starosedeoci' - 'őslakók' vagy 'kalvini' - 'kálvinisták' [...] nevekkel különböztették meg." Időközben, alig 3-4 év alatt az említett vidék "ősi szerb földdé" vedlett át, majd villámgyorsan megint csak gazdát cserélt.
Ami ismét annak a gyászos és áldozatokat követelő bizonyítéka, hogy jobban kell bíznunk a nyelvtudományban, mint a történelemkönyvekben.
*
Nem új keletű a panasz, hogy vészesen romlik nyelvünk állapota, a délvidéki magyarok szláv környezetük nyelvi befolyása alá kerültek, a köznyelv sorvadása bizonyos területeken és adott rétegekben katasztrofális méreteket öltött. A romlás fokozottan tapasztalható a többségi szláv lakosságú városokban és a két oktatási nyelven tanuló diákság körében, de sajnos szarvashibákat követnek el a nyelvi közszereplést vállaló újságírók, riporterek, rádió- és tévészerkesztők egyaránt; közírásunk a nemtörődömség, a tájékozatlanság és a nyelvi minimalizmus áldozatává lesz.
Molnár Csikós László összegyűjtött írásaiban (Böngészések nyelvtudományunk eszköztárában. 1993) a nyelvi restség ellen emeli fel hangját, felhívja a figyelmez a hibákra és lassacskán megcsontosodó tévedésekre, útba igazít a vitás kérdésekben és felkelti az érdeklődést az árnyalt és pontos nyelvhasználat iránt. Munkájában a vajdasági írott és elektronikus sajtóból vett, illetve a köznyelvi alkalmazásban előforduló példákkal szemléltet, ezért nyelvművelő írásainak gyűjteménye egyben látlelet is nyelvünk állapotáról.
A lektoroknak, fordítóknak, újságíróknak, szerkesztőknek, tanároknak, a nyelv kérdései iránt érdeklődőknek szánt gyűjteményben foglalkozik a helyes szóhasználattal, mondattani kérdésekkel, helyesírási problémákkal, kiejtési tudnivalókkal és a jövevényszavak nyelvbeépülésével.
Molnár Csikós László munkájának erénye a tudós útbaigazítás és a szellemes okfejtés, amely a nyelvvel nem hivatásszerűen foglalkozóban is felkelti az igényt a szebb, pontosabb és választékosabb kifejezés iránt.
*
Farkas Zsuzsa tizennyolc interjú és egy riport anyagát adta közre Nyelvőrökkel nyelvőrségben (1994) című kötetében. Nyelvészekkel, stilisztákkal és nyelvművelőkkel folytatott szakmai-újságírói beszélgetéseinek anyagát szervezte egységbe a gyűjteményben. Olyan szerzői interjúk sorjáznak egymás után a kötetben, amelyek az egyetemes magyar nyelvészet legjelentősebb tudósainak szellemi portréit rajzolják meg egyfelől, a másik oldalon pedig a kérdező felkészültségét, jártasságát is folyamatosan hangsúlyozzák. Farkas Zsuzsa nyelvi és nyelvészeti kérdésekben való otthonossága teszi lehetővé, hogy a magyarországi, vajdasági, szlovákiai és erdélyi tudósokkal szembesülve lényegre tapintó kérdésekkel irányítsa a feltáró beszélgetések menetét. Interjúival annak tudatosítása mellett, hogy a nyelvművelésnek permanens folyamatnak kell lennie - mert az anyanyelvvel való foglalkozás egyben önművelés, publikált formában pedig népművelés -, kitér a kisebbségi nyelvhasználat sajátos, hely- és környezetspecifikus kérdéseire is - így kötetét az önművelés nemes szolgálatába állítja.
* * *
Thomka Beáta jeles narratológus, prózapoétikai tanulmányai, különösen a rövidtörténet és a novellairodalom terén alapvetés-jellegűek. A Kiskönyvtárban megjelent tanulmányai és esszéi prózatörténettel foglalkoznak, mégpedig a két háború közötti vajdasági regények és novellák nyelvi és stilisztikai vizsgálata útján. Könyve (Prózatörténeti vázlatok. 1992) a maga sokszínűségében mutatja fel a vizsgált periódus vajdasági irodalmát, az értők számára is nyomatékosítva annak sokirányú érdeklődését, stiláris változatosságát, a korral vállalt szinkronitását. A szecessziós dekorativitástól az impresszionista érzékenységen és a naturalizmus ábrázolásmódján át a tárgyilagos realizmusig terjedő művészi világ-megfogalmazásokat Szirmai Károly, Majtényi Mihály, Herceg János, Sinkó Ervin, Szenteleky Kornél és Milkó Izidor korabeli műveiben tárja fel.
Nem életműveket vizsgál, hanem stílustörténeti kutatásokat végez, az alkotók egyéni sajátosságaiból általánosít a korszak meghatározó stiláris jellegzetességeire. A kötet által feltárt irodalmi sokszólamúság és gazdagon árnyalt érték-skála utal a vajdasági prózairodalom rangos helyére a magyar literatúrán belül, ami megilletné, ha esetleg kiléphetne a múlt kényszerű ismeretlenségéből.
*
"Csak üdvözölni lehet Fekete J. József elhatározását, hogy kötetben (Próbafüzet. 1993) is közzéteszi szépprózánk nyolcvanas évekbeli terméséről írt kritikáinak gyűjteményét1. [...] Kritikai magatartásának alapvonása, hogy tudatosan kerüli az olvasói prekoncepciók csapdáit. Nincs eleve kialakított, megcsontosodott elképzelése arról, hogy mely írói tájékozódások és intenciók értékteremtők, illetve melyek meghaladottak, zsákutcát előlegezők. Nem abszolutizálja tehát a modern vagy a posztmodern próza kiemelkedő megvalósulásait, nem teszi meg őket vízválasztónak, hanem minden egyes mű esetében a tehetség megnyilatkozásának módozataira összpontosít. Innen van, hogy ha nem is egyazon kedvvel, egyazon türelemmel és megértéssel közelít mind Brasnyó István, Tolnai Ottó vagy Juhász Erzsébet, mind Pintér Lajos vagy Komáromi József Sándor szövegeihez.
Rég fölismerte, hogy az ún. tartalmi elemzés, az eszmei és bölcseleti tanulságok kiugratása és lepárlása leegyszerűsítéssel, a műalkotás belső végtelenjének megbontásával jár, s épp ezért a súlyt a szövegeket meghatározó rendezőelvek, a szerkesztés, a stílus, egyszóval a művészi hogyan kérdéseire helyezi.
Nem túlzás hát azt állítani, hogy a Próbafüzet nem csupán a vagyunk tényét bizonyítja meggyőzően, hanem a leszünkét is. Hiszen a jugoszláviai magyar irodalom jövője, bármekkora is legyen szétszóródásunk, s bármilyen heves belviszályok jöjjenek még, aligha lehet kérdéses."
1 Részletek dr. Utasi Csaba méltatásából
*
Az autonóm gondolkodó és írástudó szellemi lét-körének esszéisztikus felmérésének eredményét kínálja Varga Zoltán Farkasok és filozófusok (1994) című kötete. Az egyébként íróként se gyakran szereplő Varga Zoltán értő kritikusi hangját is sajnálatosan ritkán hallatta, a tanulmány- és esszéírás területére tett kirándulásai pedig ugyanúgy, mint egyéb műfajú megnyilatkozásai, mindig a széleskörű tájékozottságú és elemző gondolkodót állítják a szövegek középpontjába, és folytonos továbbgondolásra ösztönöznek. Hiszen igazából nem is az olvasás, hanem az újraolvasás, nem is az újraolvasás, hanem az újragondolás a fontos az életről való (irodalmi) beszéd párbeszéddé alakításában.
A szerzőt "nem a Szépség, a Morál, az Igazság eszméjének puszta felmutatása érdekli csupán az irracionalizmussal szemben, hanem ez utóbbinak gondolati úton való lejegyzése. Az ő írástudója sem 'cselekvő', ám feltár, elemez és értékel, ami az értelmiségi 'személyiségjegyeit' adja. [.] Egy alapos műveltségű értelmiségi gondolkodik ezekben az írásokban azzal a nem rejtett szándékkal, hogy múltunk és közelmúltunk téveszméit és irracionalizmusát leleplezze, nyelvünket megtisztítsa tőle" - írja a kötetről az élesszemű kritikus, Piszár Ágnes. A kötet lényegében olvasmányközpontú, noha hangsúlyozottan politikai színezetű esszéket is felvonultat.
*
Az irodalomértés és az irodalomról való beszéd kilencvenes évekbeli módosulásáról Utasi Csilla A fekete hold (1994) és Piszár Ágnes Kisesszék (1994) című kötete tanúskodik.
Tanán nincs is olyan eredeti megszólalású esszéírója és kritikusa a vajdasági magyar irodalomnak, mint Piszár Ágnes. Kötetének tizenhárom esszéje igazi csemege, ugyanis a szerző, akárcsak Utasi Csilla, művészi alkotótevékenységként (is) értelmezi az irodalmi szövegekkel való elméleti szembesülést, így erősen poétizálja a kritikaírást. A lirizáló hajlam azonban arányosan ellensúlyozódik a szövegelméleti jártasság és a szakirodalmi ismeretek által. Könyve a magyar, szerb és vajdasági magyar szerzőknek a 80-as, 90-es években megjelent munkáival folytat diskurzust, de túl is tekint rajtuk, rámutatván az intertextuális kapcsolatok egyre gyarapodó hálózatára.
Piszár Ágnesnek nem csak az intellektualizáltság és a poétizáltság termékeny talajából sarjadó megszólalása, hanem szemlélete is korszerű.
*
Utasi Csilla az előző kritikusnál sokkal szélesebb időhatáron belül vizsgálódott tanulmányaiban és esszéiben: Berzsenyitől Weöresig, Nemes Nagy Ágnestől Tolnai Ottóig, Kosztolányitól Darvasi Lászlóig terjed érdeklődése, szövegeire végül Nietzsche-tanulmánya teszi fel a koronát.
Lényegében gyűjteményes munka a kötet, ugyanis a szerző tíz éves kritikusi munkájának eredményét fogja egybe, ennek ellenére egy igen jól szerkesztett munka A fekete hold, a műelemzés nagyszerű példatára, amit a maga tevékenységét is a szépirodalom felé kormányzó kritikus lírai hangvételű megnyilatkozása szőnek át.
Az irodalmi érdeklődés látszólag széttartó elemeit pedig a más irodalmakra és a tárgyalt szerzői opusokon messze túl terjedő figyelme fogja egybe, ami a hivatkozások során izgalmas összefüggéseket világítanak meg. A kötet, akárcsak Piszár könyve, az irodalomról való korszerű beszéd példatára.
*
Fekete J. József Szentkuthy Miklós műveiről írt esszéinek válogatása a Kiskönyvtár Esszé, irodalmi közírás sorozatának 5. köteteként jelent meg 1998-ban, Széljegyzetek Szentkuthyhoz címen.
* * *
Dr. Balla Ferenc Orvosok több hazában című füzete az áldatlan 1993-as esztendőben látott napvilágot. Gubás Jenő ismertetője ezért a külső körülményeket se hagyja figyelmen kívül: " A könyv szerény külalakja nem az anyag, a mondanivaló szegénységét tükrözi, hanem szomorú kulturális és gazdasági viszonyunkat, s ez teszi ezt a munkát még értékesebbé, hiszen amikor az embernek a mindennapi betevő falatért kell robotolnia, akkor egy elszánt amatőr kutató olyan munkába kezd, amelyet sokkal kedvezőbb körülmények közt hivatásos szakemberek sem oldottak volna meg jobban."
A füzetbe foglalt négy szakmunka olyan orvosokról szól, akik vagy vidékünkön születtek, vagy errefelé is dolgoztak, a XI. századtól egészen a XIX. századig. "Miután az olvasó előtt feltárulnak vidékünk korabeli egészségügyi viszonyai - folytatja Gubás Jenő -, arról is megbizonyosodhat, hogy az akkori Európa, szemben a maival, mennyire átjárhatóbb volt, hisz a korabeli orvosok Dubrovniktól Lengyelországig, a török birodalomtól Itáliáig váltogatták királyi vagy főúri munkaadóikat és még a legmostohább körülmények közt is utazhattak."
*
Dr. Ribár Béla a Kiskönyvtárban a tudomány népszerűsítésének a feladatát vállalván, előbb Wilhelm Conrad Röntgen felfedezéseiről, az X-sugarakról, a röntgensugárzás hasznosításáról és gyakorlati alkalmazásáról, illetve a magyar tudósoknak az ebben vállalt szerepéről (A százéves röntgensugárzás. 1995), majd pedig a tudomány történetében fontos szerepet betöltött magyarokról (Híres magyar tudósok. 1997) jelentetett meg kötetet.
A szerző stílusa olvasmányos, célja nemes - könyveivel azt kívánja tudatosítani, hogy a magyarságot nem csupán alkotó- és előadóművészeiről, hanem világhírnévre érdemesült tudósairól is ismerni kellene - külföldön is, de idehaza mindenképpen. "Tudatosítanunk kell fiataljainkkal, hogy olyan nemzet részei vagyunk, amely számarányához képest a legtöbb tudóst adta az emberiségnek. E könyv célja röviden bemutatni, hogy nemzetünkből milyen sikereket értek el a tudósok, szakemberek, kik és miért kapták meg a világ legmagasabb tudományos kitüntetését, a Nobel-díjat, és ezzel is hozzájárulni a nemzeti önbecsülés és a pozitív nemzettudat kialakulásához" - írja a tudósportrék kötetének előszavában Ribár Béla.
* * *
A környezetszennyezés jelenlegi következményeiről, a megelőzést célzó intézkedésekről és azok jogi szabályozásáról még nem jelent meg Jugoszláviában magyar nyelvű, áttekintő összefoglaló, az első ilyen jellegű kiadvány tehát Bozóki Antal Önpusztítás (1993) című könyve. Alcíme: Környezetszennyezés, államfelelősség, kártérítés - azt is meghatározza, miért került a Szociológia, jog és rokon társadalomtudományok sorozatába.
Az emberiség hatalmas arányú önpusztítást végez, sok egyéb mellett az úgynevezett veszélyes technológiák alkalmazása által, hiszen az ember sohasem képes minden lépésének következményeit teljes egészében előrelátni. Éppezért komoly felelősség hárul úgy a gyakorlati, mint az alkalmazott tudományokra, az emberre és környezetére káros anyagok előállítóira, illetve azokra, akik előállításukat lehetővé tették.
Bozóki azt a jogos kérdést teszi fel, hogy kinek áll jogában az elkövetkező nemzedékek nevében is ilyen - létmeghatározó kérdésekben döntést hozni? Ki döntheti el, hogy melyik kockázat vállalható és melyik nem? Hiszen az emberi környezet nem barátja a tévedéseknek.
Bozóki Antal könyve az emberiségre leselkedő veszélyeknek elsősorban környezetvédelmi - jogi vonatkozásaival foglalkozik, feldolgozza a tudomány, valamint a technológia fejlődésével kapcsolatosa nemzetközi jogi szabályozást és annak fejlődését. Ám a laikus olvasó figyelmére is érdemesül, ugyanis gazdag tárháza a környezetszennyezésnek a könyv megjelenésével szinkron adatainak, legyen szó a nukleáris, a világűri vagy egyéb, rendkívül veszélyes emberi tevékenységről.
* * *
Példás alapossággal dolgozta fel Mojzes Antal Bajmok, a vegyes lakosságú, 10 ezer lélekszámú észak-bácskai település művelődés-történetét 1988-tól visszamenőleg egészen 1770-ig (Bajmok művelődési krónikája I-II. 1992/1993). A szerző igyekezett felölelni a település teljes művelődési tevékenységét. Kitért a kulturális élet dokumentumokban, adatokban, cikkekben fellelhető és emlékezetből előhívható összes mozzanatára: a művelődési élet szervezőire, a művelődési előadások rendezőire, a műkedvelők népes táborára, a kulturális intézmények székhelyeire, az egyesületekre és a művelődési élet erkölcsi, illetve anyagi támogatóira. AZ első kötetben a művelődéstörténeti kutató feldolgozta a bajmoki búcsút, az első könyvtár megalapítását, a műkedvelő színjátszást, a zenei és a képzőművészeti életet, a település infrastruktúráját, a mozi, a rádió, a televízió megjelenését a faluban, majd a környező települések és tanyák művelődési életét. A második kötet az 1957-ben alakult Jedinstvo - Egység Művelődési Egyesület, valamint a helyi Közművelődési Közösség három évtizedes munkájával foglalkozik.
A krónikás módszeres munkáját dicséri a gazdag jegyzetanyag és a példás névmutató.
*
Ugyancsak a Művelődés- és helytörténet sorozatban jelent meg a sokoldalú és gazdag tollú Silling István levéltári böngészéseinek gyűjteménye, az Örökségünk nyomában (1995). Noha ezen kutatásainak eredményeiből más könyvében is olvashatunk, ez a kötet a Bácska hagyománytalanságáról kialakult tévhitet hivatott a bizonyítékok népszerűsítő feldolgozása által eloszlatni, illetve az oktrojált gyökértelenség-vállalással szemben a gyökerek felismertetésének és tudatosításának nemes feladatát ellátni.
Bácska-képe ebben a kötetében is Zombor-központú, de minden értéket felölelő és befogadó. Tanulmányaiban egyebek között feldolgozza Iványi István Helynévtárát, a helytörténeti kutatások alapkövéül számító Ormós-gyűjteményt, az első néprajzi kalauzt, adalékokat fogalmaz meg a bácskai és a zombori sajtó történetéhez, igyekszik meghatározni a prigrevica-szentiváni papköltő, Rónay István közéleti szerepét, felkutatja Tömörkény István leveleit Zomborban.
Művelődéstörténeti dolgozataiban az irodalom, a sajtó, a könyvkiadás, a képzőművészet és a régészet irányából lebbenti fel Bácska múltjáról a fátylak egyikét-másikát, kijelölvén egyben azt a széles terrénumot, ahol hasonló, feltáró kutatásokra van még szükség!
*
Könyvtártudományunk legjelesebb művelője mindenképpen Csáky S. Piroska, aki számos, alapműnek számító bibliográfiával könnyítette meg az irodalomtörténet kutatóinak munkáját. A Kiskönyvtárban megjelent testes kötete, a Könyv, könyvtár, olvasó (1997) a könyvtáros szakember mellett a művelődéstörténeti kutatót és a kapcsolattörténészt is felvonultatja.
A könyv- és nyomdászattörténet, a könyvtár és a könyvtáros, az olvasó, illetve a kapcsolattörténeti témák vonzáskörébe rendszerezett írásai a hasonló érdeklődésűeknek nyújt segítséget. Egyetemi hallgató és tanár egyaránt okulhat belőle, de épülésére szolgál az irodalom, az irodalomtörténet és a művelődéstörténet iránt érdeklődő, de avatatlan olvasónak is.
*
A kishegyesi római katolikus felekezeti iskola 1770 és 1920 közötti történetét dolgozta fel a korábbi munkáit is jellemző tárgyismerettel és alapossággal az Egy bácskai magyar népiskola krónikája (1999) című, testes kötetében Virág Gábor.
Az iskola-történet nem igazán kutatott terület szűkebb pátriánkban, ezért szinte úttörő Virág Gábor ezirányú munkássága. Annál is inkább, mert jelen dolgozata meghaladja a monográfia kereteit - miként Dr. Káich Katalin hangsúlyozza szakvéleményében, "a művelődéstörténet, a szociográfia, a gazdaságtörténet, a társadalmi élet, sőt a politikai körülmények elemei is kapcsolódnak e rendkívüli alapossággal, körültekintéssel megírt munkában."
* * *
A Társadalmi és történelmi publicisztika elnevezésű sorozatban jelent meg a zentai Szloboda János tanár és szerkesztő gyűjtésében és feldolgozásában a Zentán történt '44-ben (1997) című dokumentum-kötet. A gyűjtemény a második kiadást is megélte - pedig ilyen érdeklődés ritkán és kisszámú szellemi termék iránt nyilvánul meg környékünkön.
Miként a cím jelzi, a viszonylag testes kötet azoknak a bátor és úttörő munkáknak a sorát gyarapítja, amelyek megjelenése előtt az utat Matuska Márton és Dr. Mészáros Sándor kutatásainak publikálása nyitotta meg. Évtizedeken át tabuként kezelt, tiltott, elhallgatott tényekről hullik le e dokumentáció során a lepel: a fasizmus felett aratott győzelemnek számolatlanul estek áldozatul a vajdasági magyarok, akiknek csupán az volt a bűnük, hogy magyarok, és vajdaságiak. A felkorbácsolt indulatoktól fűtött partizán-indulatok gátszakadásának és az ártatlan áldozatok golgotájának tárgyilagos megjelenítése történelmi adósság, mindenütt, a földkerekségen, de itt, ahol mindmáig előbb kerül elő a fegyver, mint hogy az észérv tudatosulna, szinte evangélikus missziója is van az olyan munkáknak, mint Szloboda Jánosé - s amit a szerző Eric Kästnert idézve imigyen fogalmazott meg: " A múltnak beszélnie kell, és nekünk hallgatnunk kell rá. Addig sem mi, sem ők nyugalmat nem fognak találni."
* * *
Ha van igazán a Vajdaságból elvágyódó, és a Vajdaságban magát mégis itt-ott megtaláló szerző, az akkor az ómoravicai, vagy ahogy helyben szívesebben mondják, morovici Vankó Gergely, aki doktori titulussal rendelkező polihisztorként, reneszánsz mindentudóként van jelen valóságunkban. A Kiskönyvtár a szerző két indiai útjának revelációit adta második, bővített kiadásban közre (Napot görgető dzsungelek, 1997). S amennyiben bölcseleti indíttatású Vankó szépírói tevékenysége, annyira a szakma tapasztalatait érvényesítő útirajza, ami külön értékkel ruházódik fel jelenünkben. Amíg ugyanis a globalizálódó társadalomból minden helyszín könnyedén elérhető, megközelíthető, addig ebben az útirajzban Dubrovnik, vagy Athén említése is csak emlékezetet idéz, a szerző további kalandjai pedig, akár a 19., vagy korábbi századokban, romantikus egzotikumként hoznak közelebb tájakat, embereket, szokásokat, amelyek időben és térben hirtelen felénk kanyarodtak, majd a széttartó egyenesek módjára egyre távolabb kerülnek tőlünk ismét. S csak az író vezethet őszinteséggel ezekre, a folyton távol lévő, és egyre távolodó tájakra.
*
A Dél-Pannóniában felcseperedett olvasót egzotikus környezetbe kalauzolja az Útirajzok sorozatának második kötetében Szimin Bosán Magda (Izraeli családfa. 1999), Izraelbe, ahol 30 év alatt három ízben is megfordult, s nyitott szemmel, mindent habzsoló érdeklődéssel szemlélődött. "Végigvezeti az olvasót a bibliai tájon - írja a kötetről Borbély János -, színtereken, Jeruzsálem ősi falai között, és bejárja a műemlékekben, természeti szépségekben és érdekességekben gazdag ország minden zugát [.] minthogy vendéglátóival, csupa jugoszláviai és magyarországi kivándorlóval, azok otthonában, családi körben tölti izraeli napjait, szerencsés módon egészen közelről mutatja meg az ottani viszonyokat, az Izraelben élő emberek mindennapi életét."
A kötet szerzője ezen az életen belül azonban Izrael ősi múltját és a viszonylag fiatal állam jelenét is egyazon kíváncsisággal szemléli és mutatja be, könnyed, társalgási nyelven tolmácsolva az életekről és sorsokról szóló történeteit.
* * *
A Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság Kiskönyvtárában megjelent művek tematikai gazdagságukkal a honi értelmiségi érdeklődés széles palettáját szemléltetik. Ugyanakkor, a kötetek árnyalt képet vázolnak a szerzők szakmai érettségéről, elhivatottságáról, tapasztalatáról és képességeiről. A színvonalbeli kiegyensúlyozatlanság azonban egy szerző életművén belül is tapasztalható, nem pedig egy olyan sorozaton belül, amely bár félszáz alkotónak nyújtott megnyilatkozási lehetőséget, és egy-egy szakterületen belül - végeredményben és mindenképpen - megkerülhetetlen alkotások megjelenését is lehetővé tette.