Pejin Attila
A Tisza és Zenta

Tisza. A folyó neve már ókori forrásokban is megjelenik Tisszosz, Tibiscus stb. alakban. Egyes feltevések szerint talán az indoeurópai *tei, *ti ("folyóssá tesz", "olvaszt"; "nyálkás-nedves") tőből, esetleg a görög tüphosz ("mocsár") vagy az ószláv timeno ("iszap") szavakkal hozható összefüggésbe. A magyarba szláv közvetítéssel kerülhetett a ma is használatos névalak, a Tisza < Tisa.

Valamikor, amikor a Pannon-tenger a Kazán-szoroson át lefolyt, megkezdte életét egy folyó, amely sokáig csak öncélúan folyt, mígnem őseink élettérként kezdték használni halban-vadban gazdag partjait, árterületeit. Rengeteg mamutcsontot mosott ki a folyó, ami arra enged következtetni, hogy zsákmányt követő, őskőkorbeli eleink is megfordultak már errefelé, ha időszakos telephelyeiket nem is sikerült mind ez ideig felfedni.

Az újkőkor, valamint az azt követő eneolitikum embere már mélyebb nyomokat hagyott vidékünkön, amit a jégkorszak idején felhalmozódott, néhol több méter vastag lösz már nem tudott eltakarni.

Települések nemcsak vízpartokon, hanem víztől távolabb is létesültek; sőt, ha csak ránézünk a térképekre, ez utóbbiakból legalább annyit találunk (ha nem többet). Ám egy vízparton felépült településnek mindig van valami külön bája, s lakosainak külön önbizalma, ami talán éppen a víz közelségéből fakad. A víz nemcsak jó barát, hanem a természet olyan eleme, amely állandó zabolázásra szorul. A mellette élő embert állandóan többletmunkával terheli, mint amilyen a töltésezés, de olyan egyszerű, hétköznapinak számító foglalatossággal is, mint mondjuk, az úszás. Az Alföldön, ahol nincsenek embert próbáló hegycsúcsok, a vizek embere a mindenkori superman.

A Tisza, amelyen ma hidak ívelnek át - legalábbis minden fontosabb településnél -, a történelem során maga is képes volt, más vizekhez hasonlóan, hídként "viselkedni". Ha hihetünk egyes régészek megállapításainak, a Tisza azok közé a folyók közé tartozott, amelyek összekötöttek, nem pedig elválasztottak. Ezek szerint a Tisza menti települések szerencsés helyzetben vannak. Ám ez csak látszat, hiszen a folyó mint összekötő kapocs nemcsak békés hétköznapokat hozott. A folyó a Dunához képest keskeny és sekély (tehát könnyű átkelni rajta), emellett azonban természeténél és földrajzi helyzeténél fogva stratégiai jelentőséggel bír, így hát partjai mindig különféle etnikumok, népek vándorútjául és seregek felvonulásának színhelyéül szolgáltak. A következőkben tehát nemcsak a Tisza halat-vadat termő, földeket termékenyítő, kereskedelmet-ipart közvetítő szerepéről szólunk áttekintően, hanem néhány olyan eseményről is, amelyek pirosra festették hullámait.

Települési szintek

Bármilyen minőségben (és minőséggel) is műveljük a helytörténet-kutatást, mindig abból a feltevésből szoktunk kiindulni, hogy a település - lett légyen az falu vagy város - bizonyos fokú kontinuitással bír. Ezt a folytonosságot minden, kicsit is lokálpatrióta érzelmű ember szeretné minél jobban kinyújtani a múltban s települését minél ősibbnek feltüntetni. Nos, Zenta és környéke esetében igazán nem kell hamisításokhoz folyamodni. Ahogyan régi utazók vallották a Tisza halbőségéről, hogy elég kézzel markolni vizébe, és az ember máris halat fog, ugyanúgy szokták mondogatni, hogy Zenta határában minden mélyebb ásó- vagy ekenyom valamilyen, régmúltra utaló emléket (cserepet, téglatörmeléket, csontokat, esetleg régi pénzdarabokat) tár elénk.

Ha a múlt századi határtérképeket (melyek, bár a folyószabályozás utáni korból származnak, még őrzik a régi árterület egyes nyomait) segítségül híva megvizsgáljuk a letelepedési feltételeket, látni fogjuk, mennyire ideálisak voltak azok. Az első szint közvetlenül a folyó mellett terül el, s bizonyos tapasztalatokat igényelt a letelepülőktől; ti. hogy melyek azok a magasabb, védett pontok, melyeket a Tisza nem szokott elönteni.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a korai településnyomok többsége a másik települési szinten: az egykori árterület partvonalán, az Orompart mentén lelhető fel, tehát nem a város szűkebb területén. Szabályozása előtt a Tisza a mai Zentától északi-északnyugati irányban egészen a mai Felsőhegyig kiöntött, illetve árterülete addig húzódott. Ezen az árterületen állandó időszakos tavak alakultak ki, melyeket a középkortól kezdve csatornák segítségével feltehetően már tudatosan, mesterségesen is fenntartottak. Ilyen volt a Csecs-tó vagy a Gyékény-tó, később pedig a Fényes- és a Zanoga-tó. Településformáló tényezőként jelentkezett még a Csík-ér és a Kalocsa-ér, melyek völgyeiben, az Oromparttól nyugatra, szintén kimutatható a betelepültség folyamatos volta.

A víz közelsége több szempontból is fontos szerepet játszott: be lehetett építeni a település védelmi rendszerébe; ivóvizet szolgáltatott embernek és állatnak egyaránt; táplálékforrásként is szolgált közvetlenül (halászat) vagy közvetetten (vízközeli vadbőség).

Másrészt a jól megválasztott hely - így például a gázló, az átkelőhely vagy a folyónak kikötőhelyül alkalmasnak bizonyuló szakasza különösen fontos településformáló tényező. Ez játszott közre Zenta fejlődésében is, ahol persze nem tudni, hogy mi volt előbb: a rév, amely köré felépült a település, avagy a település, amely révet kezdett működtetni. A kettő leggyakrabban nem is igen választható el egymástól. A rév ugyanakkor külön jövedelemforrásként szerepelt, hiszen vámot lehetett az utazóktól, a kereskedőktől beszedni, s ez hosszú távon településmegtartó erőként hatott.

Zentáról tehát a Tiszával kapcsolatos fenti megállapítások többsége nyomatékosan elmondható, hiszen sok évszázados történelmének legizgalmasabb epizódjai köthetők a folyóhoz. Sőt, ha a még távolabbi múltba ásunk (szó szerint), szintén érdekes dolgokat találunk; például a már említett mamutcsontok éppen a folyóból kerültek elő. Az újkőkor emberi nyomai, ha nem is a mai Zenta város területén, de annak határában szórványokban már kimutathatók, s a csókai Kremenyák (melynek neve olyannyira összeforrott Móra Ferencével) már igazi neolitikumi telephely volt, melynek létrejöttében vitathatatlanul közrejátszott a folyó közelsége is. Huzamos emberi tartózkodásra mutatnak a rézkorszakból származó tiszaszentmiklósi, illetve törökkanizsai, de a közvetlen közelünkben talált bátkai leletek is.

Tudjuk, hogy már a kőkori ember is össze tudott tákolni különféle úszóalkalmatosságokat, hogy elérje a folyó másik partját, esetleg egy szigetet a tóban vagy folyón. Akkor, amikor szárazföldi utak nemigen léteztek, a folyó már természetes útként kínálkozott. A Kremenyákon talált egyes leletek (csigahéj, kovakő) arra utalnak, hogy már ebben az időben élénk kereskedelem folyt, s a közvetítő út maga a Tisza is lehetett.

A következő állomás vidékünk életében a római kor, amikor a szarmata-jazigoknak a Duna-Tisza közén megtelepülő törzsei éppen a folyó vonalán állították meg a római terjeszkedést, s az addigi szuverén, világhatalomnak számító birodalom többek között emiatt nem tudta itt is kialakítani a Duna vonalán kiépített limesrendszert, csupán egyes helyeken állított őrtornyokat, s kisebb hajókkal tartott őrjáratot a folyón.

Ha hinni akarunk a hagyományoknak (a régészek szerint ebben az esetben nem kellene), a hunok Attilája is itt nyugszik valahol a folyó medrében, talán éppen Zentánál. Mesének mindenesetre szép, s a Tisza nem egy ilyet sugallt már. A szarmatákat és hunokat gepidák, avarok és szlávok, legvégül pedig a honfoglaló magyarság követte.

Az ezeréves frigy

Zenta 1216-beli említése a legkorábbinak számít a kora középkorban. Mivel az írott forrás monostort emleget, feltehető, hogy már jóval előbb létezett kisebb település ezen a helyen; talán már a honfoglalás idején is. Ezt látszik alátámasztani al-Idriszi arab utazó térképe is, amely a 12. század közepe táján keletkezett, s amelyen több kutató egy helységnevet "Zenta"-ként értelmez. Az Árpád-házi időkből származó források révet is emlegetnek; sőt Zintharew neve is feltűnik, amely feltehetően nem azonos Zenta településsel, hanem azzal átellenben, a Tisza bánáti oldalán állt.

Zenta a tatárjárás után képes megújulni, s a 14. század derekán már a budai káptalan birtokaként fejlődik fel mezővárosi szintre. A település jelentőségét bizonyítja, hogy Mátyás király 1463-ban - útban Szegedről Futak felé - átutazik Zentán is. Nem tudni, hogy a nagy hírű uralkodó időzött-e a városban, vagy az csupán útjának egy állomása volt. A zentaiakban mindenesetre egy későbbi esemény hagy majd maradandó, kellemetlen emléket Mátyással kapcsolatban, mégpedig az az 1474-ben kitört konfliktus, amely a bort szállító szegedi hajókra igazságtalanul kimért vámok miatt következett be. A szegediek ugyanis Fruška gora-i szőleik termését folyami úton szállították haza, s természetesen a zentai kikötő is útjukba esett. Mivel a hajósok megtagadták a szabálytalanul kirótt vám megfizetését, a káptalan tisztjei és vámszedői a hajókat rakományukkal együtt lefoglalták. Hogy Mátyás király jobb belátásra bírja a káptalant, engedélyt adott a szegedieknek, hogy fegyveres úton szerezzék vissza tulajdonukat, ami egy évvel később meg is történt. Bár az egész ügy békés kiegyezéssel végződött, a káptalan (s vele a zentaiak) megtapasztalhatta a közvetlen királyi védelem előnyeit (illetve az annak hiányából eredő hátrányokat). II. Ulászló megkörnyékezésére talán éppen Zentán kerül sor, amikor 1494-ben Erdélyből jövet itt kelt át a Tiszán. Mindenesetre 1506-ban megadja a szabad királyi városi rangot Zentának az összes kiváltságokkal, melyek addig Szegedet is megillették.

(A fentiek ismerete folytán a kései utódok emlékezetében a "Bor, bor, bor." kezdetű népdal hallatára a bor és a Tisza-víz társítása történelmi képzettársításra is ösztönöz.)

Buda, illetve Szeged eleste után, a török hódoltság alatt Zentán is volt kisebb török helyőrség; tudjuk, hogy a kikötőt is fenntartották, bár többnyire üres volt.

A Tisza szerepet játszott egyes háborúkban is. Így például II. Musztafa 1697-es hadjárata idején a törökök sajkákat - kisebb folyami hajókat - is felvonultattak. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a Zentánál vert pontonhíd is ilyen hajókból állt, s ennek a megfelelő pillanatban történt szétlövése döntőnek bizonyult a csata kimenetelét illetően. A hagyomány úgy tartja, hogy az Eugen-sziget a nagy számú összetorlódott török holttestekből képződött. A folyó árterületének változása következtében időszakosan jelentkező folyami sziget így fontos helyet kap majd a zentaiak tudatában. A diadal megünneplésére egyébként több emlékérem készült; egyikükön ott látható a Tisza folyamistene is.

Mivel vidékünk a török háborúk után a török hódoltság alatt jóformán teljesen elnéptelenedik, s jobbára csak határőrök lakják, a folyami közlekedés is visszaesik. A Rákóczi-szabadságharc kurucai nem egyszer rajtaütnek az osztrák oldalon harcoló szerb határőrökön, ami csak tovább ront az itteni lakosság helyzetén. A csatározások végén, 1715-ben császári rendeletre harmincad-vámhivatalt állítanak fel Zentán.

A Tiszai határőrvidék felszámolása, azaz a korona-kerület létrehozása meghozta a vidék újbóli polgárosodását. Az, hogy a kiváltságos kerületet a Tisza menti községekből hozták létre, nemcsak politika diktálta szükséglet (vagyis a volt határőrök ittmarasztalásának kísérlete), hanem a múltban is fennálló s némileg a jövőbe is kivetített közös érdek. Tudjuk, hogy a sószállítás mindenképpen a Tiszán bonyolódott le; a sót az erdélyi sóbányákból hozták hajóval, vagy úsztatták le tutajokon.

A tutajozás mellett fokozatosan tért hódít a hajóközlekedés; először az áru-, majd a személyszállítás is (vontatott uszályokkal, illetőleg gőzhajókkal). A 18-19. század fordulójától kezdve egyre több teherhajó jelenik meg a Tiszán a napóleoni háborúk okozta gabonakonjunktúra folytán. Megnőtt a kereslet egyéb mezőgazdasági termékek iránt is. Míg az élőmarha szállítása továbbra is szárazföldi úton, addig a gabonafélék, majd pedig a liszt szállítása egyre inkább vízi úton bonyolódott le, s még a 19. század második felében, a vasúti hálózat fokozatos kiépülése után is - a vízi út olcsósága miatt - sokáig népszerű maradt. A század második feléig Bács-Bodrog megyében a szárazföldi úthálózat sem épült még ki kellőképpen, így a folyami közlekedés elsőbbségét ez sem tudta komolyabban veszélyeztetni.

Az ily módon szerezhető nyereség eleinte kevés volt, s csak alkalmi felvásárlók keresték fel Zentát. Ritka kivételnek számít egy Malevuk nevű hajótulajdonos, aki a 19. század első éveiben rendszeresen látogatta helységünket. Hajóját megrakta gabonával, és a rakományt elvontatta a Duna felső vidékén fekvő városokba. Az átvett gabonáért csak utólag fizetett, hiszen nem tudhatta, mennyiért fogja értékesíteni; így a kockázat teljes egészében a termelőkre hárult. A reformkor, majd a kiegyezés utáni gazdasági-társadalmi liberalizálódás következményeként egyre növekvő népszaporulat, valamint a fejlődő városokba való özönlés kisebb megszakításokkal állandóan fokozódó terménykeresletet idézett elő, így a folyón szállított gabona is egyre keresettebbé vált. 1865-ben például az itteni magtárak mind tele voltak, s október folyamán hét kereskedő vásárolta fel a terményfelesleget; majdnem minden nap indultak Zentáról gabonával megrakott uszályok.

Az utasszállítás úttörőjeként a kompközlekedés jelentkezik először: a 18. század 80-as éveiben állandósul a város és a bánáti oldal között, s a fahíd felépítéséig fontos szerepet tölt be: a város azonban még azután is (mindmáig) járat legalább egy kompot. 1833-ban, amikor gróf Széchenyi István Zentát is útba ejti, a helybeliek zöme először lát gőzhajót: azt, amelyikkel ő érkezett. Az 1860-as években azonban már rendszeres gőzhajójárat közlekedik Szeged és Zimony között, így Zenta is bekapcsolódhat a vízi utasforgalomba. Ezzel a Tisza folyó képében egyre inkább testet ölt az a láthatatlan gazdasági-társadalmi köldökzsinór, amely egészen 1918-ig összeköti majd az újabb kori Zentát Szegeddel.

Itt kell még megemlíteni, hogy a zsidó valláson belül jelentkező sajátságos hászid áramlat követői szintén a Tisza közvetítésével jutottak el Zentáig, s hoztak itt létre egy kis kolóniát, a város etnikai-felekezeti tekintetben amúgy is tarka társadalmának különleges színfoltjaként.

A Tisza (megrend)szabályozása

A nagyobb fokú folyami közlekedés egyik előfeltétele az országos Tisza-szabályozás volt, amely nemcsak gazdasági-partvédelmi célokat szolgált, hanem "járhatóvá" is tette a vízi utat. A munkálatok még a szabadságharc előtt megkezdődtek, de komolyabb fordulatot csak az abszolutizmus éveiben - 1851-től - vettek. (Egy időben a Tisza-szabályozó Társulat éppen Zentán ülésezik.) Ebben az évben befejezik az új védtöltést, majd 1855-ben a pánai, egy évvel később pedig a bátkai átvágást ejtik meg. Az átvágások következtében a Nagybudzsák a bal, a Pána pedig a jobb partra, a Nagybátka viszont a bánsági oldalra kerül. A fő munkálatok idején 500-600 embert, többnyire nyilvántartott munkanélkülieket foglalkoztatnak állandóan nemcsak Zentáról, hanem Adáról, Moholról és Péterrévéről is.

A folyó tervszerű és mind nagyobb fokú szabályozása nemcsak a hajóközlekedésnek kedvezett, hanem a tutajozásnak is. Az összekötözött szálfák, melyek addig elsősorban az erdélyi só szállításában játszottak nagy szerepet, a polgárosodás következtében önmaguk is keresett és megbecsült portékává váltak. 1867 után, amikor a liberalizálódás fokozottabb társadalmi-vagyoni rétegződést vont maga után, s ezzel párhuzamosan Zentán is megnőtt az építkezési kedv, fokozódott a fa-, valamint egyéb építkezési anyagok iránti kereslet. Az idetutajoztatott fa feldolgozása végett egymás után jönnek létre a fűrésztelepek (elsősorban a Tisza partján), s válik jövedelmező foglalkozássá a fakereskedelem, illetve az építési vállalkozás. Elmondható, hogy minden komolyabb fakereskedőnek volt fűrésztelepe is. Az ágazat jól jövedelmezett, hiszen a zentai nagyvállalkozók többsége fa- vagy terménykereskedőként kezdte.

Híd a Tiszán

A tiszai közlekedés persze nemcsak a folyón, hanem azon át is folyt. A török pontonhíd szétlövése után azonban egy újabb "hódoltságnyi" időt kellett várni arra, hogy a hídépítés ötlete egyáltalán felmerüljön.

A 19. század közepe táján a növekvő város szaporodó lakosságát már egyre kevésbé elégítette ki a korlátozott kapacitású kompjárat, amely ekkor már elsősorban csak kényszerből használt póteszközként szolgált. A közúthálózat kiépülése, valamint a vasút térhódítása is egyre inkább követelte egy tiszai állóhíd felépítését Zentánál. Ahhoz azonban, hogy az elképzelést a gyakorlatba is átültessék, a zentaiaknak meg kellett oldaniuk egy kérdést: a révjogét. Eredetileg a korona-kerület kiváltságlevele értelmében a tiszai révekből eredő jövedelem a községeket illette. Zenta ezt a jogot eddig még tisztázatlan okból elvesztette, illetve azt a csókai Marczibányiak szerezték meg. 1839-től Zenta mezőváros elöljárósága több ízben is folyamodott a királyhoz a révjog visszaszerzése tárgyában, s cserében híd építését ígérte, megegyezés azonban csak 1860-ban született. Bár az igény jóval korábbi volt, csak a kiegyezés után került sor állandó híd, mégpedig a Howe-rendszerű fahíd felállítására. Ugyanakkor a rakpart kiépítése egyidejűleg kétfajta célt is szolgált: a bácskai part védelmét az alámosástól, másrészt pedig (a neve is mondja) a hajók kikötését és az áru ki- és berakodását könnyítette meg. Bár csak közúti híd volt, a fahíd 1902-ig, leszakadásáig, összekötötte Zentát a bánsági oldallal, s idevonzotta a piacozókat, ezenkívül a szárazföldi forgalom is rajta haladt át. Az új híd azonban már vasúti hídként épült fel.

A tápláló Tisza

A folyó nemcsak a szállítás, illetve a kereskedelem által kínált megélhetést, hanem a halászat révén elsősorban a halászoknak szolgált forrásul. Nincsenek megbízható kimutatásaink arról, hogy a 18. század második felében mennyien foglalkoztak Zentán halászattal. Feltehetően sokan, hiszen a kerületi kiváltságok értelmében a halászati jog a kerületet illette, amelyet az árverés útján bérbe adott a községeknek, esetleg magánszemélyeknek is. Az sem mérhető fel pontosan, hányan éltek kizárólag halászatból, vagy voltak-e paraszthalászok, azaz olyanok, akik halászattal csak a mezőgazdasági holt idényben foglalkoztak. A birtokok felaprózódásával az utóbbiak száma feltehetően megnövekedett. A folyószabályozás csökkentette az árterületek nagyságát s vele az ívási helyek számát is. A helybeli halásztársadalomnak nem tett jót az adásvételi láncba bekapcsolódó közvetítők - bérlők, halficsérek - mind nagyobb száma sem.

Az ármentesítési-lecsapolási munkálatok (részben pedig a növekvő hajóforgalom) következtében megcsappant a Tisza halállománya; de csökkent a réti vizek, tavak száma is. A valamikori holtágak lassanként feltöltődtek, s az átvágott kanyarulatok eredményeként keletkező újak sem igen örvendtek nagy népszerűségnek a halászok körében. Ennek ellenére a 19. század végén még mintegy 500 halászt tartottak nyilván Zentán, s itt volt a vidék legnagyobb halpiaca is. Egyre kevesebben vannak viszont azok, akik kizárólag halászattal foglalkoznak; számuk a 20. század elején már csak ötvenre tehető. A bérlőknek sem fizetődik ki az üzletág, hiszen megtörténik, hogy időszakonként egyes holtágak teljesen kiszáradnak. A halkínálat megcsappanása, a halárak emelkedése itt is ösztönzőleg hatott egyes vállalkozókra, hogy iparszerű halászattal próbálkozzanak. Jó példa erre a Zentai Halastó Rt., mely a Fényes- és Zanoga-tavak kibérlésével, azok ipari lehalászásával kísérletezett, de úgy tűnik, nem sok sikerrel. A Zenta Vidéki Halászati Társulat viszont a tiszai halászatot szándékozta feltámasztani azáltal, hogy a folyó tervszerű halasításával próbálkozott. A hal azonban a város szegényebbjei számára továbbra is drága maradt, pedig a hátsó szándék az volt, hogy a többség számára is megfizethető árat érjenek el.

A halászok zöme természetesen a városnak a folyóhoz közel eső, déli-délkeleti részén lakott. (A régi utcanevek többsége utalt is erre: Csuka utca, Hajó utca, Ponty utca, Rák utca, Halász tér.)

Még egy, a Tiszával kapcsolatos foglalkozást kell megemlítenünk. Zentán már a 18. század végétől (de feltehetően már a középkorban is) a szárazmalmok mellett nagy szerepet kaptak a vízimalmok, melyeket a Tisza különböző, meghatározott pontjain kötöttek ki. A hely kérdése - bár külön szabályzatot hoztak erre vonatkozóan - mindig is perlekedés tárgyát képezte. Már 1775-ben rendelet szabályozta a tiszai malmok kikötését, hogy ne akadályozzák a sószállító hajók közlekedését. 1793 körül a zentai elöljáróság is megpróbált rendet teremteni a tulajdonosok között, s megregulázni a kikötési rendet (hiszen már 20 vízimalom kelepelt a Tiszán); úgy tűnik azonban, kevés sikerrel, mert viszályok, szabálytalanságok a 19. század első felében is rendre előfordultak. Egy biztosítási per kapcsán arról is tudomásunk van, hogy közvetlenül a szabadságharc kitörése előtt egy szabálytalanul kikötött malom okozta egy gabonaszállító hajó elsüllyedését.

A Tisza-szabályozás következtében megnövekvő hajóforgalmat a vízimalmok mindinkább akadályozták; másrészt kis kapacitásuk miatt is fokozatosan átengedték a teret a szárazmalmoknak, közülük is előbb a szélmalmoknak, melyeket a szállásokon is fel lehetett állítani, legvégül pedig a gőzmalmoknak.

Ki a Tisza vizét issza.

Bizony, visszavágyik, ha. bele nem hal. Hiszen már bevezető sorainkban is említettük, hogy a Tisza mellett élni örökös harc. Ha szó szerint a folyó vizét vesszük vizsgálat alá, látni fogjuk, hogy az újabb kori Zenta lakosainak egy ideig szinte kizárólagos ivóvízforrásul szolgált. (Nem számítva, persze, az itt termelt vagy behozott borokat!) Mint ilyen számtalan veszélyt hordozott magában láthatatlan kórokozók képében. Így 1831-ben példátlan kolerajárvány pusztított a városban (s abban az évben egész Magyarországon). Volt olyan nap, amikor 80-90 halottat temettek. Kisebb járványok később is előfordultak, így például 1873-ban, 1886-ban és 1892-93-ban. A közegészségügy javulása, de különösen a 90-es évektől kezdve mind nagyobb számban fúrt artézi kutak javítottak a lakosság jó minőségű ivóvízzel való ellátásán, így a kolerát sikerült kiiktatni a várost látogató veszélyesebb kórok közül.

A 19. és a 20. század folyamán a Zentát ostromló árvizek nem egyszer tették próbára az itteni lakosság kitartását, helytállását. A Tisza azonban gyakran szedett áldozatokat az óvatlan fürdőzők soraiból is, amiről a helybeli újságok rendszeresen tudósítottak. Persze, voltak olyanok is, akik nem véletlenül lelték halálukat a folyóban; úgy tűnik azonban - legalábbis a hírlapi tudósítások alapján erre a következtetésre juthatunk -, hogy az öngyilkosjelöltek ritkán választották a Tiszát.

A fürdőkultúra terjedésével természetesen növekedett a lakosság egy részének ilyen irányú igénye is. Így a 19. század végétől fürdőházak is üzemelnek már a Tiszán. Az itt fürdőzők már biztonságban érezhették magukat, ennek fejében azonban belépőjegyet kellett váltaniuk; a zentaiak többsége tehát továbbra is "vadon" fürdőzött. Jellemző egyébként, hogy az első sportegylet Zentán a Regatta Club (1875), s a Zentai Athleticai Clubon (1882) belül is jó ideig egy másik vízisport, az úszás az egyik legnépszerűbb sportág.

Ugyancsak zentai jellegzetesség, hogy a sovinizmus nem egyszer szennyezte a folyó vizét is: a Tiszába süllyesztették például I. Péter király szobrát, majd Stevan Sremac író első mellszobrát is; válaszként erre a sorsra jut Horthy Miklós kormányzó fiának, Istvánnak a szobra is. Úgy tűnik, a zentaiak mindenkor inkább szoborrombolókként, mint -állítókként jeleskedtek, ezért nem csoda, hogy ma a városban szinte csak mutatóban találunk köztéri szobrokat.

Mindennek ellenére elsősorban azt a bensőséges viszonyt érhetjük tetten mindmáig, amely a helybeliek és a Tisza között a történelem során kialakult. Ezt igazolják a múlt század 90-es éveitől megjelenő, zentai motívumokat ábrázoló képeslapok is, melyek közül nem egy a Tiszát választja tárgyának.

S talán ennek tulajdoníthatjuk a zentaiak többségének röghöz kötöttségét; ha el kell menni, akkor nagyon nehéz kitépni a gyökereket, hiszen a Tisza öntözi azokat.