Szloboda János
A szőke fürtű múzsa
(A Tisza a magyar irodalomban)

Régi könyvekben a Tiszát nem egyszer a "legmagyarabb folyó" névvel illették, hiszen a sok országon áthömpölygő, kozmopolita Dunával ellentétben a szőkének is nevezett Tisza forrásvidékétől torkolatáig hajdan a magyar haza földjét öntözte, vizével jobbára magyar embereket itatott, halaival magyarokat táplált.

Aztán megtörtént Trianon, s a Tiszából is nemzetközi folyó lett. Csakhogy a térképeken könnyű volt szétszabdalni a Tiszát: a valóságban továbbra is magyar maradt, hiszen mindkét partján azután is zömében magyar lakosság élt. Sajnos, a második nagy világégés ezen a téren is szomorú változást hozott, hiszen a "felszabadítók" a Tisza alsó folyását Bácsföldvártól délre úgyszólván "megtisztították" a magyar őslakosságtól. S a folyó vize sem a régi már: a partjaira gondatlanul odatelepített ipari létesítmények egyre csak szennyezik a vizet, irtják a hajdan oly gazdag és változatos élővilágot.

De hogy ne kalandozzunk el választott tárgyunktól, és ne lábatlankodjunk tovább sem a történelem, sem a természettudomány boszorkánykonyhájában, kanyarodjunk inkább vissza a Tiszához, amely múltban és jelenben, de talán a jövőben is a legbiztosabb támpontunk volt és marad. Maradjunk hát mi is a Tiszánál, amelynek partjain bölcsőnk is ringott, s bárhova vessen is a sors szeszélye minket, mindig visszavágyunk, s ha lehet, vissza is térünk a jól ismert partokra. S ha netán nem teljesül ez a vágyunk, akkor legalább álmodozunk a szőke folyóról, amely az álom vagy a révület vásznára kivetítve talán még szebb is, mint a valóságban.

És dalolunk is róla, ki-ki tehetsége, késztetése szerint. Az egyszerű emberek a népdalok kristálytiszta, természeti képekben bővelkedő, balladás nyelvén, mint azt a Hej, halászok, halászok.ismeretlen nótafája is megtette egy édes-bús dallam egyszerű és mégis bűbájos köntösébe öltöztetve a tiszai halászok munkás hétköznapjaiból kölcsönzött életképet:

Hej, halászok, halászok,

Merre mén a hajótok?

Törökkanizsa felé

Viszi a víz lefelé.

Hej, halászok, halászok,

Mit fogott a hálótok?

Nem fogott az egyebet:

Vörösszárnyú keszeget.

De gondolhatunk ifjúságunk örökszép regényélményére, az Egri csillagokra is, amelyben a nagy író leleményeként egy török rabságban sínylődő magyar leány ajkán csendül fel a konstantinápolyi éjszakában az azóta is népünk körében élő dalrészlet:

Ki a Tisza vizét issza,

Vágyik annak szíve vissza.

Hej, én is ittam belőle.

Ki tudja, nem éppen egy délvidéki leány szívéből fakadt-e ez a dal a hajdani török császárvárosban?

Persze számtalan, a Tiszáról szóló népdalt sorolhatnánk még fel, hiszen a zentai Bodor Anikó etnográfus Vajdasági magyar népdalok című gyűjteményében is egy jó tucatnyi szerepel közülük. De kevésbé "tiszta forrásból" merítve is megfigyelhetjük a Tisza örök életű, bár néha nem éppen válogatós ízlésű múzsájának a tevékenységét, pl. a Temető a Tisza kezdetű műdal hallatán. Ebben sem az érzés őszinteségével van baj, hanem a kissé giccses kifejezési formával. Az első versszakban még csak elfogadjuk a hajdan sokunk által tapasztalatból is jól ismert képet: a milliónyi tiszavirágot, amely a víztükör fölött röpködve keresi párját, hogy életének utolsó néhány óráját a fajfenntartásnak szentelve végleg búcsút vegyen az őt világra hozó, szelíd folyótól, no meg a számára a természet által elrendeltetett rövid kérészélettől is. "Temető a Tisza, mikor kivirágzik" - csendül fel a dal kezdetén, majd a versszakok végén refrénként az első hallásra még frappáns ellentétnek is tűnő megállapítás, csak akkor világlik ki banális volta, amikor a második versszaknak mindjárt az első sorából az derül ki, hogy az eddigi leírás a Tisza vize fölött játszó millió kis lepke rövid nászáról csupán egy hasonlat első fele, amely a dalköltő szerelmének gyors elmúlását van hivatva érzékeltetni. Mindezen persze el is lehet érzékenyülni, de csak akkor, he nem gondoljuk végig, hogy mi sajnálnivaló lehet egy ilyen tiszavirág-életű szerelemben, amely jóformán addig sem tartott, míg százig számoltak a szerelmesek. Hát ezért igazán kár a szemeknek "könnytengerben ázniuk", hacsak azért nem, mert az "ázik" és a "virágzik" valóban nagyszerű rímpár, még ha az összecsendítésük végett kiagyalt verssorok eléggé erőltetettek is. Viszont ebből is láthatjuk a valódi és műnépdal közötti lényeges különbséget: az előbbinek természetes egyszerűsége, a kifejezett érzés szívből fakadó keresetlensége áll szemben az utóbbinak a mesterkéltségével, díszes és öncélú "költői" cafrangjaival, a sekélyes ízlés kiszolgálására irányuló törekvéssel. Hát bizony a mi szőke fürtű múzsánk meglehetősen csapodár, és nem mindig lánglelkű géniuszokat csókol homlokon!

Persze azért megtörténik, és nem is olyan ritkán, hogy a múzsa csókja igazi költő homlokát éri, azaz hogy Tiszánk szépsége irodalmunk nem egy nagy alkotóját ihlette meg, fakasztotta dalra. Sajnos arra most nincs hely, hogy irodalmunknak a Tiszáról szóló valamennyi alkotását vagy legalább az erről a tárgyról szóló költeményeket mind sorra vegyem. De hadd hódoljak magam is a szőke fürtű múzsa előtt néhány általa ihletett költői alkotás bemutatásával!

*

Elsőként említeném meg Bessenyei György (1746 körül - 1811) A Tiszának reggeli gyönyörűsége című leíró költeményét. A fiatalságában nyalka testőríró, öregségében pedig a "bihari remete" már a felvilágosult ember szemével látja a természetet. Versének bevezető soraiban elmondja, hogy egy szép reggelen a Tisza partján érte a virradat, s alkalma volt gyönyörködni a napkelte szépségében. Leírja a Tisza felső szakaszának, a hegyes-völgyes északkelet-magyarországi tájnak szemet gyönyörködtető látványát, az ébredő természet hangjait, a madárdalt, a vadászok kürtjeleit, a favágók fejszéjének távoli csattogását, a legelésző barmok bőgését, a pásztorfurulya dallamát, sőt még a vízbe hajló faágak leveleinek a zizegését is a könnyű reggeli szélben. A folyóparti természet zajaival ellentétben a folyó - akárcsak később Petőfi költeményében - hangtalanul ballag tova a parton álló költő lábainál:

Ezek közt a Tisza foly csendességével,

S mintha gondolkozna, olyan menésével,

Sárga tajtékjait formálja középen,

Sok gallyak s levelek ballagnak a színen.

Sebes örvényei bujdosván magokban,

Zúgással ütköznek néhol a partokban,

Melyek két részeken erdejek táplálják,

S a világ lármáját csendesen hallgatják.

Bessenyei természetszeretetét tükrözik hosszú, nyolcvan alexandrinusból, pontosabban páros rímű, magyaros tizenkettesekből álló költeményének befejező sorai is:

Ilyen dolgok között szemlélvén a Tiszát,

Gyakran jártam által örvényes folyását.

Füzesei mellett sétáltam magamba

Fövenyes lapályán, és gondolatomba

Szüntelen neveltem gyönyörűségemet,

Részegítvén vele érzékenységemet.

...

Ilyen az a hely, hol életre születtem,

S a nagy természetnek férfi tagja lettem.

E záró sorokból szinte már kicsendülni halljuk a szintén felvilágosult és természetimádó Csokonai Vitéz Mihálynak a szavát:

Óh, áldott természet, óh, csak te vagy

/nékem

Az a te tőled nyert birtokom s vidékem,

Melynek én örökös földes ura lettem,

Mihelyt te általad embernek születtem.

(Az estve)

*

A természet iránti rajongás kapcsolja legnagyobb költőnket is a szőke fürtű múzsa ihletett dalnokainak a sorába. Petőfi A Tisza című költeményében Bessenyeihez hasonlóan, a folyó partján állva írja le a látványt részletező valósághűséggel, de hasonlataiban már a romantika díszleteit is felhasználva. A leírás időpontjául az idősebb költőtárs a hajnalt, a fiatalabb az alkonyt választja. Bessenyei a víg vadászokat, a favágókat és a sípot fújó pásztort szerepelteti, Petőfi csupán a "pór menyecskét", aki korsaját meríti meg a folyón: az előbbi inkább a hangokra, az utóbbi a csendre figyel. Szinte azonos a halkan ballagó folyó leírása, melyet Petőfi ekként érzékeltet:

A folyó oly simán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába!

A romantikus költő azonban nem tudja megtagadni önmagát, nála már szenvedélyes tirádában tör ki a természetszeretet:

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled!

Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz.

Majd a "parttalan medrében" szelíden ballagó Tisza leírásának dinamikus, mozgalmas befejezéseként nem mulasztja el megjeleníteni a gátat áttörő, láncát letépő, dühöngő őrültként vágtató folyót sem. A versforma is változik: a korábbi leíró költészet tizenketteseinek nyugodt, lassú, elbeszélő tónusát ő már a tíz szótagos trocheusi sor némileg mozgalmasabb, gyorsabb tempójú lüktetésével váltja fel, amelyek a kiáradt folyó leírásakor egymásra torlódó spondeusok, anapesztusok és jambusok váltakozásával érzékeltetik az iszonyatos zűrzavart, fejvesztettséget:

Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át.

*

Míg Petőfinél a Tisza a magyar nép csendes jámborság leple alatt szunnyadó forradalmi indulatának az allegóriája, addig másik nagy költőnk, a "nyugatos" Ady Endre a Tiszát az ország elmaradottságának, múltba süppedtségének a szimbólumaként énekli meg. A Tisza-parton című versében a modern, nyugatias költészet rafinált álomvilágának színpompás képeit állítja párhuzamba a lesújtó hazai valósággal:

Jöttem a Gangesz partjairól,

Hol álmodoztam déli verőn,

A szívem egy nagy harangvirág

S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,

Sivatag, lárma, durva kezek,

Vad csókok, bambák, álom-bakók.

A Tisza-parton mit keresek?

A gémeskút, a malom, a Tisza-part s az Ady által sivatagnak nevezett puszta Petőfinél még a forradalomra készülő magyar nép életterének elemeiként jelenik meg, s így a haladó polgári romantika látószögéből nézve a korlátlan szabadság jelképévé váltan szerepel költészetünkben, addig Adynál mindez az annyira utált és gyűlölt feudális elmaradottság, műveletlenség, ostobaság, falusi szűklátókörűség mintegy materializálódott megjelenési formája: maga a magyar Ugar, a megtestesült és mozdulatlanságba merevedett Múlt. Persze, azért mondanunk sem kell, hogy Ady kortársai egy részének éppen emiatt elmarasztaló, megbélyegző ítélete ellenére sem volt kisebb hazafi Petőfinél, akárhogyan is ostorozta "utálatos, szerelmes náció"-ját.

*

De hogy közelebb kerüljünk szülőhelyünkhöz, a Tisza felső és középső szakaszát ismerő és leíró költőink után említsük meg a mi tájunk szülöttét, Juhász Gyulát, aki hányatott életének azért a nagyobbik részét - gyermekkorát és a halála előtti utolsó éveket - Szegeden töltötte el. Mellőzöttsége, majd politikai üldözöttsége, később pedig súlyos lelki betegségbe váltó gyenge egészségi állapota determinálta költészetének jellegét, amelyre inkább halk, nosztalgikus líraisága, mintsem a harsány, forradalmi hangvétel volt a jellemző. A Tisza mint motívum számos versében felbukkan, ám inkább háttér-, semmint a költemény valódi tárgyaként. Tiszai csönd című versében pl. a partra kikötött tiszai hajókat írja le, amelyek az alkonyi csendben a sokat hányódott, sok tájat bejárt és mindig tovavágyó költőnek a távlattalanságba való szomorú belenyugvását jelképezik. Hasonlóképpen jelenik meg a Magyar táj, magyar ecsettel című szonettben az alkonyat fényeiben fürdő folyó, s a Szeged című, nyolc kétsoros versszakból álló versben is a Tisza-parton halkan ballagó költő hallgatja a síró habok meséjét a hajdan itt élt és rendre tragikus véget ért nevezetes elődökről. Mindezekben az impresszionista ihletésű költeményekben a Tisza (melynek még az iszapja is búbánatos, és habjai sírnak) a költő borongó, reménytelen hangulati attitűdjének a kifejezője.

Egyetlen kivétel talán a forradalmi reményekkel teljes Magyar nyár 1918, amelyben

A Tisza szinte forr, mint néma katlan,

Mit izzó part ölelget lankadatlan.

Ám ezek a fellobbanások csupán ritka pillanatok Juhász Gyula inkább fájdalmas lemondást kifejező lírájában.

*

De hogy végleg hazai tájakra térjünk, folytassuk ezt a Tiszával kapcsolatos irodalmi tallózást délvidéki magyar költőinkkel, s kezdjük a sort Zenta szülöttjével, Thurzó Lajossal, aki egyébként is elsőként távozott a második világháborút túlélt "vajdasági" magyar költők soraiból. Noha a Tiszának csupán egyetlen verset szentelt (A Tiszánál címűt), de az egyúttal egyike "nagy" verseinek, a legjelentősebbeknek, amelyekből költészetének, alkotói módszerének egész lényege kielemezhető. Az 1946-ban keletkezett vers egyik hazalátogatásának élményét örökíti meg, melynek alkalmával a költő - mint azt hosszas távollét után minden szülővárosába hazaérkező zentai teszi - kiballag a Tisza-partra, hogy a család, a barátok-ismerősök után néhány percet vagy akár egy órácskát is a Tiszával töltsön. Az alaphelyzet ugyanaz, mint Petőfinél: a költő nyugodtan szemlélődik a folyóparton. A különbség: a zentai vers a Tisza téli képét örökíti meg, a lerombolt híd tartópilléreit megülő ködöt, a csenevész erdő kopasz ágain himbálózó varjakat, a befagyott víztükör jegén futó apró lábnyomokat, a jégbe vágott keskeny vízi úton közlekedő kompot. A vers elégikus hangvételét a már csak emlékekként felbukkanó nyári jelenetek ellenpontozzák, a nagybeteg költő gyermek- és ifjúkorának emlékképei a folyó túlpartjáról, a kompon szállított nyári és őszi terményekről.

A vers csúcspontja mindenképpen a Tisza megszólítása, amely egyúttal visszatérés a téli jelenbe:

Fehér fák alatt de jó így állni,

hallgatni és merengni

melletted, drága Tiszám.

Lélekkel magasba szállni,

bámulni a lomha, téli tájba,

mely kereted, és kezd derengni már.

Az egyébként rímes szabadversként írt költemény itt már szinte szabályos, axbaxb rímképletű versszakba rendeződik. Az utolsó versszak akkor még kötelezően optimista záradéka (szunnyadó Tisza-tájon mégis / új idők, szebb holnapok fénye világít) ha meg is bontja a vers alaphangulatát, Thurzó Lajosnak ez a Tiszáról szóló költeménye az utolsó nagy leíró vers, amelyet költő a szőke fürtű múzsának szentelt.

*

Noha nem vers, de azért hadd említsem meg a költőnknél egy évvel idősebb Csépe Imre A tavaszi Tiszánál című karcolatát, amely annak ellenére, hogy prózai szöveg, bővelkedik lírai, sőt balladás részletekben. Mondhatnánk, hogy poétikáról, verselméletről alig valamit tudó, robusztus erejű, de gyakran göröngyös, döcögős verseket író őstehetségünknek ez a legszebb lírai darabja.

*

Bár Fehér Ferenc is írt nagy verset a Tiszáról (Ének a Tiszáról), meg sem kísérelte benne a folyó vizuális láttatását. A vers egy balladaian homályos, szörnyű eseményt és a költő lelkének tájait járja be a sehova sem tartozás, a kisgyermeki tétovaság, a felnőttek világából való kizártság, a borba fojtott bánat lehetőségének vonatkozásában. Az ökörnyál járta parti végtelen, a hallgató halászok, a Tiszában csobbanó nyár csupán homályos háttér a kétsornyi, sötétségbe vesző balladai mag körül:

Elmegyek, és nem látom soha talán

lehunyt szemét a töltés ravatalán.

A vers utolsó két sora is jellemző példa arra, hogy a költői "tájleírás" célja csupán egy lelki állapot hiteles (és sikerült) érzékeltetése:

Szívem bármikor vizébe márthatom -

enyém a Tiszán elúszó fájdalom!

A Delelő című gyűjteményes kötetben egyébként még két versben szerepel a Tisza: a Folyók és az Éjjel a Tiszánál címűekben. A Vándorúton és a Csónakok című versekben említett folyó - a rá vonatkozó utalás általánossága folytán - lehet akár a Duna is, hiszen költőnk évtizedeken át újvidéki lakos lévén minden bizonnyal sokkal többet járt a Duna, mint a Tisza partján.

*

A Magyarkanizsán született és úgyszólván egész életét ott leélt költőről, Koncz Istvánról mondhatjuk el leginkább, hogy a Tisza poétája volt, hiszen nem túl terjedelmes, de annál jelentősebb alkotói opusa is a folyóról szóló verssel indul és zárul. Az első vers: A szép Tisza és más 1963-ból való. Az egyetlen, ismétlődő sorból álló bevezető és záró szakasz ("A part ellenségem!") által keretezett kétszakaszos vers inkább a Tisza érzelmi, mintsem tárgyias leírása, hiszen a folyó sohasem látott, rejtélyes mélyeit - azaz a költő mélytudatának a tájait - jeleníti meg. A Tiszának a "lusta örvény" alá bújt lelkét őrző gyöngykagylók és aranyhalak csupán a költői expresszivitással a folyóra vetített díszek, ám az olvasónak magának kell eldöntenie, hogy mit és mennyit tud átvenni és átélni ebből a szép versből, amely valójában már alig tekinthető a Tisza leírásának.

Szinte jelképesnek látjuk, hogy a költő halála előtt már tíz évvel megjelent utolsó kötete, az Ellen-máglya (az egyébként sem túlságosan termékeny költő életének utolsó évtizedében már alig alkotott) utolsó verse - talán a válogató Danyi Magdolna jóvoltából - ismét egy Tisza-vers: A Tisza partján, amelynek címe csaknem azonos a második világháború utáni első nagy Tisza-verssel, Thurzó Lajoséval. A két vers - bár homlokegyenest különböző szemlélet, világlátás és költői megfogalmazás, formatervező elképzelés hozta őket létre - valamiben mégis azonos: a táj animálásában, reflexiókkal, líraisággal, egyéni asszociációkkal való megtöltésében. Persze, a jó húsz évvel fiatalabb és a Thurzó Lajos idejében éppen csak kialakulóban levő politikai rendszer széthullását szemlélő Koncz István már nem ugyanazt a világot és nem ugyanazt a Tiszát látja (nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni egy embernek sem, hát még két, más-más nemzedékhez tartozónak!), de azért feltűnő a hasonlatosság a két vers között, persze anélkül, hogy a későbbi a korábbinak bármiben is az utánzata lenne. Inkább a fentebb elemzett Koncz-versre emlékeztet a különálló szakaszba tördelt kezdő és záró sor: "Háború lesz." Így, felkiáltójel nélkül, mintegy szomorú bizonyosság- és azóta már sajnos be is teljesült próféciaként. A közbülső szakaszok viszont formájukban annál inkább hasonlítanak a thurzói szabadvers kötetlen szótagszámú, daktilusokkal váltogatott jambusaira, szeszélyesen elhelyezett sorvégi rímeire. A vers jelen ideje a késő tavasz:

A parton elvirágzott a fűz

s a jegenyenyár, -

apró pelyhe zilálva száll, -

felleg sunyít, a tények lelke a táj.

A versben megjelenik a táj felett "elidőzve" köröző madár, a távolba tűnő, fáradtan menetelő nyárfasor, a szél borzolta víz, melynek zavaros árján csobban a lombok közt rejtőző, idegen napsugár, a nehéz lég, a terhét - magot, bogarat - zihálva hordó, nehéz humusz, de a lélek belső tájairól érkező gondolattal terhelten. A költő rádöbben, "hogy a létezés már csupán - / csak kép, egy makacs látvány," a valóság inkább a múltból visszajáró emlékek raja. "Hullám s lelkiismeret összecsap" - állapítja meg a költő, miután az elemzés bonckése alá vette a lét fájdalmait, egyben megelőlegezve a végső konklúziót, hogy "csak a múlt-, az elmúlás nem fáj". S végül a béke világát jelképező riadt őz úgy tűnik el a versből, hogy utána már csak a komor mementóként álló magányos verssor következhet: "Háború lesz."

Koncz István verse nagy vers. Méltó társként illeszkedik be a magyar irodalom klasszikus Tisza-versei közé, s talán a délvidéki magyar lírának is a legdöbbenetesebb, legmegrázóbb darabja. Megfoghatatlan, hogy versmondóink még nem fedezték fel. Bár meg kell jegyeznünk, hogy a költőnek ebben az utolsó, válogatásnak is tekinthető kötetében akad még néhány jó Tisza-vers, amelynek elemzésére sajnos ezúttal nem jutott hely és idő.

*

A délvidéki magyar irodalomnak a hatvanas évek "liberális" légkörében bekövetkezett irányváltása, a Nyugaton akkor már kissé anakronisztikusnak tűnő irányzatok, a dadaizmus, a szürrealizmus megjelenése alapjaiban rendítette meg az addig többé-kevésbé hagyományosnak tekinthető lírai formákat, megjelenítési módot, és lehetetlenítette el - többek között - még áttételes alakjában is az ún. leíró költészetet. Ahogy azt Bori Imre könyvében, a délvidéki irodalomtörténet újabb és újabb kiadást megélő alapművében is olvashatjuk, "az őszinteség és a leírás hagyományos nyomait hiába keressük tehát Tolnai Ottó költészetében", vagy akár számtalan epigonjáéban is - tehetnénk hozzá. A tárgyi és egy virtuális világ töredékeiből való versépítés nem alkalmas a költészet valóságábrázoló vagy akár csak tükröző szerepének a betöltésére, a szabad asszociációk nyomán létrejövő szóhalmaz az átlagolvasót aránytalanul nagy szellemi erőfeszítésre kényszeríti, hogy a szándékosan szétdobált mozaikkockákból valamiféle értelmes költői üzenetet kihámozzon. Ámbár az is elképzelhető, hogy a kérdéses irodalmi kör művészeinek egyáltalán szándékában állt-e az olvasókkal való bármilyen kommunikálás is. Hogy talán mégis, arra a legjobb példa Tolnain kívül a vele egyidős, de ma már alig publikáló Domonkos István, akinek Kormányeltörésben című, poéma-terjedelmű verse méltán vált a délvidéki költészet egyik reprezentáns alkotásává. Nem így Tisza című verse, amelyben a megszólított folyónak - azon túl, hogy partjairól és a tengerbe eljutva bekövetkezett haláláról ír a költő - alig van köze a folyó vizuális képéhez, bár a valósághoz annál több. Őszintén megvallva Tolnai versesköteteinek ilyen szempontból való áttanulmányozása meghaladta lehetőségeimet, de nem hagyhatom szó nélkül a Híd 1975 július-augusztusi (zentai) számában A folyómérgező címen megjelent figyelemre méltó és politikai retorziókat is kiváltó (s talán emiatt a köztudatból kiesett) drámai alkotását, melynek egyik - igaz, csak passzív - szereplője és színhelye a Tisza.

S ha már itt tartunk, nem hagyhatjuk említés nélkül B. Foky Istvánnak A zentai csata című félig verses, félig prózai regényét és Balogh Istvánnak A Tisza tündérleánya címen megjelent mesekönyvét. A zentai születésű költő egyébként poémát is írt a Tiszáról Szintarév címen.

*

A Koncz Istvánnal egyidős, hozzá hasonlóan keveset alkotó, viszont még ma is élő Fehér Kálmán költészetében is csupán jelzésszerűen jelenik meg a Tisza. Töltés című versében a rigófüttyös, füzes partról történik említés, az Egyenletes időgörbe címűben pedig "Zentán a forró strandon" a Tiszába gurult, érett gesztenyéről (Fürjvadászat. Újvidék, 1971). Petőfi-értelmezések című verssorozatában a Falvédő című képvers sajátosan értelmezi a Tisza híres, magánhangzó-torlódásos (e-betűs) sorát.

*

A következő nemzedék költői közül különösen azoktól várhattuk (volna) folyónk konkrét vagy áttételes ábrázolását, akiket Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom történetében (Újvidék, 1998) elég sommásan a "Tisza mentiek" fejezetcím alá sorol. Tari István, Szügyi Zoltán, Cs. Simon István, Sinkovits Péter, Kalapáti Ferenc, Beszédes István tartoznak ide a költők közül. Verseikre általában a szürrealista költészettel kapcsolatban elmondottak érvényesek: a Tisza nem a vers tárgyaként, csupán többszörösen is áttételes utalásként, képzettársításként jelenik meg - Tari Istvánnak akár még gyermekverseiben is. Így a Vetkőztetem a pipacsot címűben:

Megmártózom a Tiszában,

integetnek a nyárfák,

arcom dugom a homokba:

nem gondolok többé rád.

Szügyi Zoltán Élet és lélek című gyűjteményes kötetében (Budapest, 1993) pedig a következőképp indítja Ha szemben ülök című versét:

Ha szemben ülök a felkelő

nappal, előttem: a folyó,

mögöttem: a gát.

Biztonságban vagyok

és bezárva.

Ám a Petőfiéhez hasonlóan pontos helymeghatározáson túl ő máris egy lélektani helyzet leírása felé kanyarodik el. Egyik fiktív "tájversében" (Budapesti tájvers) is a "Tisza fiának" nevezi magát, de több utalás nincs az adai szülőhely mellett elhömpölygő folyóra. Beszédes István két verseskönyvében pedig csak egyetlen helyen, az Esetleg megvakult ciklus (Égvizi séta - Déli tükör V. darabjában, a Légiveszélynél című prózaversben.

A még ennél a nemzedéknél is fiatalabb, elsőkötetes, zentai Szögi Csaba Költőfogyatkozás (Zenta, 1997) című versei között az egyetlen utalás a folyóra:

Ülök a parton. Züllött, vérszínű fák

/sorjáznak

elő a sötétből. A lábam lógatom. Csak úgy.

(Szférák kavalkádja)

*

A sorból - tisztes kivételként - emelkedik ki Cs. Simon István, akitől nem idegen a Tisza mente bánsági tájainak, tájrészleteinek, sőt növényzetének a leíró megjelenítése sem. Így verseiben gyakran találkozhatunk a Tiszával is. Már első kötetében, az Utak keresztjében is egy-egy verset szentel a Tiszának (Tisza) és a Holt-Tiszának (Holt-tiszai sorok). Az első egyetlen metaforába foglalt láttatása a folyónak, ám a bánsági fogyatkozást, sorvadást mélyen átérző költő látásmódjának nosztalgiától sem mentes tárgylencséjén át:

Íme gőzölgő hüllő a folyó

törött bordáinál

füzek tapogatóznak

odvas törzsükön

árnyék minden ág

...

A másik versben a Holt-Tiszát szólítja meg, ikrás partjaival, kóborló és a messzeségbe olvadó nádasaival, melyeket itt hagytak az áradások. A vers második része azonban már az egész bánsági sorsra, tengődésre utal:

Sóba-vízbe közöny

földet túró görcsök

batyuzó telek

kétszeres romok

összegabalyodott utak

...

S a jelzős főnevek súlyos koppanásokként ható, egyhangú felsorolása után külön sorba tördelt, egyetlen ige: "mehetsz", már ki tudja, kinek vagy minek szóló, végső szentencia: a vers elején megszólított földrajzi objektumra, magára a költőre vagy az ereje végét járó, Tisza menti magyarságra vonatkozik-e?

*

Korántsem teljes felsorolásom végére érve összegezés helyett, de talán munkám naprakész voltának legalább a látszatát keltve hadd iktassam még ide egy másik fiatal zentai költőnek, Szabó Palócz Attilának a Magyar Szó f. év július 8-i száma Kilátó rovatában megjelent Tiszateringettét című versének egy részletét annak bizonyítékaként, hogy manapság már a Tisza leíró költeményben való ábrázolásának a lehetősége távolról sem vonzza fiatal alkotóinkat, legfeljebb egy-egy utalás, távoli asszociáció erejéig van jelen a versben:

az újak itt mindig a régiek

a posványból nyúlnak ki karjaik

mint a tiszába ültetett virág

kiszácsi-kék szirmai

dacosan

szárnyra perdül táncra kész

és görcsbe ránt

piruettből egy homorút.

Hogy hiba, mulasztás-e ez? Nem tudhatom. Mindenestre a Tisza sem a régi már. Ki tudja, melyik vegyszeres szennyezés mérgezte, pusztította, vagy csak kábította el a halak, rákok és kérészek mellett a szőke fürtű múzsát is?!