Csáth Géza: A muzsika mesekertje
1. Cikkek, tanulmányok zenéről és zeneszerzőkről
Ötven esztendeje halt meg. Pedig nincs még száz éve, hogy megszületett. Negyvenhat éves korában a muzsika halottja volt. Megtébolyodott. A modern ember emésztő hangulatvilága temette el oly korán őt: a gyermekek szelídszívű barátját, az ifjúság környező meghittjét, a nők trubadurszívű, forróvérű imádóját, a fájdalmak és örömök muzsikusát, a búsan mosolygó álmodót.
Igazán ő az első zeneszerző, akinek hangulatait nem általánosította, nem stilizálta - legkevésbbé se - a nivelláló zenei nyelv. Aki saját magáért formákat alkotott és rombolt, aki a gondolatait úgy tudta kottapapirosra tenni, hogy azokon az alkotás kovácsműhelyéből egy durva kalapácsütés, egy erőszakos görbítés, egy kormos szennyfolt nem maradt. Egész másképp gondolta el a zenét, mint előtte bárki más. Ő az organikus kapocs a zene múltja és jövője között. Beethoven, Wagner az egyetemesség magas talapzatáról dirigálják zenekaraikat, Schumann ellenben a berekben, késő nyári alkonyon meglesi a rigót, amint méla bánattól reszkető madárlélekkel megjósolja az őszt, az eljövendő őszt. Fölkeresi az erdő mélyén az elátkozott helyet, és a buján tenyésző vadvirágok illatában megérzi a halál borus lehelletét, a kiontott embervért, amelyet ott a föld valamikor beszívott. Rendkívül bonyolult és mély psziché, de az ő problematikus lelke előttünk nem probléma. Csak annyira, amennyire a magunk lelke az.
Mert ő: mi vagyunk. Az apró lelki szenzációk neuraszténiás kalandorai. Akik tavaszkor siratjuk meg az őszt, akik az emberi élet minden szürke, sőt kicsiny pillanatában csodákat és titkokat fedezünk fel. Micsoda hiábavaló gazdagság a mi érzelemvilágunk és milyen meddő temetkezés az életünk egész tartalma. Milyen finomak és elmúlók a mi gondolataink - mint a homokba rajzolt betű. Jönnek utánunk még néhány évtized emberei, akiknek átadjuk Schumannék, Baudelaire-ék és a többiek örökségét, de azután széthullik a mi kincsünk és végre nem lesz értéke. Elporladnak a könyvek és kottapapirosok, megújhodik és megegészségesedik a világ. S nem lesznek többé finoman hangolt és ébren álmodó beteg lelkek. És a hangulatok, amelyekért mi az életünket adtuk, azok se lesznek sehol. Ez a mi utunk.
Ez az exkluzív művészet útja. Mert a Schumannok művészete sohase volt és sohse lesz mindenkié, mint a Mozartoké, a Wagnereké. Tíz vagy ezer ember rajong értök, akik ismerik minden sor írását, művész és közönsége egy meghitt társaság, amelyben az egyik szívdobbanása villamos izgalomba hozza az összes szíveket. A Beethoven-szimfóniákra úgy készülünk, mint egy-egy nagyszerű kirándulásra. Át és áttanulmányozzuk a partitúrát és végre meghallgatjuk a hangversenyt. Schumannal nem így vagyunk. Idegen városban haladunk az utcán, Szilveszter este van, a gázlámpák sárga fénye a kéken világló hóval és a barna éggel valami fájó színharmóniába vegyül... És egyszerre - magunk se tudjuk, miért - de már hazafelé sietünk és a zongora mellett késő éjszakáig Schumannal vagyunk. A Schumann gyönyörű, édes, síró kottapapirosaival. Ilyenkor Chopint melódiásnak, de hidegnek, Wagnert gőgösnek, Beethovent retorikusnak, Mozartot kedvesnek, de szívtelennek találjuk; csak Schumann kell. Egy hang nincs benne, amelynek okát és helyét ne tudnók, egy gondolat, amelyet ne gondolnánk el újra teljes intenzitással.
Hiszen éppen ezért rajongunk ma az exluzív művészetért! - Aki nem hatol be teljesen a művész teremtőműhelyének misztikus boltívei alá, az érthetetlenül áll meg Schumann vagy Baudelaire (minek több példa) művészete előtt, s ha talán egy-egy periódust, egy-egy strófát szépnek is talál, de nem úgy élvez, mint az a rokonlélek, aki e műhely csodálatos és bonyolult labirintusaiban minden útmutatás nélkül a legtökéletesebben tájékozódik: aki a művész minden szívdobbanását újra beidegzi.
Schumann a legintimebb hangköltő, akit ismerek. Nem szükséges bizonyítani, hogy az intim művészek - az egyénien és pillanatnyilag emberinek hajhászói - tulajdonképp a leghatalmasabb fejlesztői amaz ősi szent munkának, amelynek végcélja az örök emberi megismerése. Az ilyen emberek adják az új eszméket, új formákat, új alapokat. Ők az új irányok merész úttörői, akiket bolondoknak, senkiknek és pozőröknek kürtölnek ki a kortársak. Ami a formát illeti, Schumann alkotta meg a rövid-lélegzetű hangképet vagy zenei rajzot. Ki ne ismerné az Álmodozást, az Altató dalt, a Tündéreket. Micsoda testetlen finomságok: a Tél, Seherezade, az Alvó gyerek, A költő beszél, Fájdalom vég nélkül. A télnek - az öregségnek - emlékező melankóliája, Seherezade ezeregyéjszakai meséje, a szent költő méltóságos éneke... mind hangokban. Azután a többiek. A Dávid-szövetség táncai. Az emberszeretettől mosolygó humoreszk. Az édes, naiv gyermekmesék. A komor, jajgató, világfájdalmas szonáták. A nyájas falusi képek: kicsiny tanyákról, vadászatokról, magános mezei virágokról. S végre sok-sok dal. Mindenütt a melankóliának egy illatos lehellete érzik.
Mindenét a szíve vérével írta. Míg Wagner hideg nyugalommal dolgozik a partitúráin, míg számítva, ökonomikus tervezgetésekkel építi föl az ő kész témaanyagából nagyszerű épületeit: s emellett él hetven évig - addig Schumann az alkotás idegbajos lázában nem csinál magának modort, hanem minden sor írását felséges kínban szülve - meghal tébolyodottan, 46 éves korában.
Halálának ötvenedik évfordulóján sirassuk el az első modern zenészt. El kell siratnunk. Mert amíg másokat bámulunk és csodálunk: ő a mi szívünkhöz nőtt barátunk. Bús örömek és könnytelen bánatok zongorása. Teljesületlen vágyak és szomorú szerelmek énekese.
Úgy érzett, ahogy - tudta előre - mi fogunk érezni. S meghalt az ő érzései által: a mi megálmodott érzéseinkért.
[ Budapesti Napló,1906. augusztus 5.]
Erősítgethetjük, hogy a mi muzsikánk egyedüli a világon, idézhetjük a magunk megnyugtatására akár naponként Nietzsche híres mondását (Rákóczi-Marsch ist der schönste der Welt), mégis éreznünk kell, hogy a magyar zene szénája nincsen rendben.
Molnár Géza mutatott rá a baj eredetére abban a tényben, hogy konzervatívok voltunk a formákban. A ritmusnak néhány mintáját választottuk ki és azután ezeket a szankcionált formákat, ezeket a megszokott ritmusokat tekintettük a magyar zene csalhatatlan ismertető jeleinek. A magyar ember fölszínes - bár intenzív - érzelemvilága és a formák keresése iránt mindenütt (az összes művészetekben) megnyilatkozó lustasága volt az oka a magyar zene zátonyrajutásának. Érdekes példa erre ezernyi népdalunk alkati megegyezése.
Honnan ered ez a formai megegyezés? Onnan, hogy a magyar ember zeneművészete bizonyos tekintetben megmaradt a zene fejlődésének egy érdekes, de korai stádiumában. Abban a stádiumban, amikor a hangok időbeli elrendeződésében még ritmus tulajdonképp nincsen. (Csoportokba sorakoznak a hangok. Egy csoport hangra esik egy mondat, egy lélegzetvétel.)
A magyar muzsika megmaradt ezen a fejlődési lépcsőn. (Bár más irányban tovább ment.) De a ritmus, a tánczenét kivéve, úgy látszik, nem érdekelte a magyar fület. Még soká. Vagy tán érdekelte volna, de a találékonyság hiányzott?! A magyar táncdarabokban hiába keresünk speciális ritmikai gondolatokat. Egy sablonos ritmikai kaptafára - amely kaptafát mindenki magyarnak ismert el - húzták rá a melódiai ötleteket. A melódia-ötletek már eleve így születtek.
Mióta belekerültünk a nyugat-európai zenei kultúrába, már érezzük a ritmikai ötletek formaalkotó és invenció-termelő jelentőségét. Tisztán látjuk azt is például, hogy a magyar zene egyszerűen megfosztotta magát valamitől; azt cselekedte tudniillik, hogy a művészet alkotó elemeinek kombinálásában (amely kombinálás maga a művészet), tehát a melódia, a ritmus és a harmónia egymáshoz való formálásában - egyszerűen kihagyta a játékból a ritmust.
És ez a mellőzött, magányos és vidám mostohagyermek azután bánatában megkövesedett.
Itt a baj. Mert hiába puhítjuk, hiába orvosoljuk ezt a sokáig alvó múmiát: nem lesz aki elismerje, hogy él. A magyar fül nem akar ráismerni a magyar hangmenetekre (melódiákra) és hangkeverésekre, ha nincs mögöttük a közismert, kétségbeejtően jól ismert, a magyaros ritmikai vár. Hallatlan találékonyságra van szüksége egy zeneszerzőnek, ha ily körülmények között magyar és egyszersmint nemes művészi zenét akar írni: Erkel Ferenc, Lányi Ernő és Horváth Attila munkái elsősorban nagyszerű példái ennek az óriási küzdelemnek.
Talán lesz alkalom még rá, hogy szemügyre vegyük ezeket a kultúrfiziológiailag is nagy érdekességű folyamatokat, amelyek egyszermint a magyar szellem művészteremtő képességeinek e funkcióját is demonstrálják. Most azonban meg kell látnunk, hogy a múmia mégis életre ébredt. A magyar muzsika lassanként újra megszületik, mint ahogy megszületett a magyar építőművészet.
Ne szégyenkezzünk ezen, hiszen olyan fiatalok vagyunk.
[ Magyar Szemle, 1906. október 11.]
Szabadka, szeptember 5.
Grieg Edwárd, a svédek legnagyobb zeneköltője, a mai muzsika egyik legérdekesebb alakja meghalt. Rövid frázisokkal lehetetlen letárgyalni azt a sajátos, merőben egyéni és új művészetet, amit az ő munkái képviselnek, de erre nincsen is szükség.
Grieget megértette és értékelte az egész kultúr-Európa, sőt Magyarország is. Vidéki városokban, ahol meg lehet számolni a zongorákat és zongorásokat, mindenütt megtalálhatni a Peters-féle rózsaszínű füzeteket, melyeken piros betűkkel ott ékeskedik a Grieg név. Az ő muzsikája izgatja és érdekli a hallgatókat. Sajátos harmóniáiban a fjordok hideg, egészséges levegőjét érezzük, vad ritmusaiban és méla és furcsa melódiáiban a kékszemű, elmebajra hajlamos, éjszaki, szőke emberek meleg szívét.
Ez a muzsika kezdte tanítani először a hallgatókat arra, hogy a hangokban elsősorban embert, arcot, egyént keressenek. A nagy németek és az olaszok munkáiban (különböző okoknál fogva) ez a megtalálás sokkal nehezebb, körülményesebb, és a zeneileg fejlettebb intelligenciáknak van fenntartva. Grieg leköti a kezdő játékost és arra kényszeríti, hogy - neki, a zeneszerzőnek a szemébe nézzen és találja ki az érzéseit.
Amit hivatalosan mondani kell Griegről, azt is elmondjuk. Rendkívül tanult, hatalmas tudású muzsikus volt. Igazi poéta lélek. A formákban nem utánozott senkit, apró, dalformájú zongora darabjaiban, szonátáiban, zongoraversenyében, dalaiban a formát sajátosan alakította az ötleteihez. Ebben a tekintetben nemcsak modern muzsikus, hanem 64 éves korában is a legfiatalabbak közé kellett őt számítanunk.
Lángelme volt, sokat teremtett. A munkái századokra szólnak.
[ Bácskai Hírlap, 1907. szeptember 6]
Mindannyian dalolunk, vagy legalább is élünk vele. Az egész életünkön elkísér bennünket a dal. A vallási szokásokban, az istentiszteletekben, a politikai és közéleti ünnepségeken mindenütt szerep jut a dalnak. Általában, ha arról van szó, hogy sok embert egyszerre hasonló kedélyhangulatra akarok hozni - akkor erre a legjobb eszköz és mód, hogy egy dalt adok elő, egy zenedarabot játszatok el, amit már mindannyian ismernek. Az eredményt el fogom érni.
Tudják ezt a katonák is. A porosz-osztrák háborúban, a nemzetiségi ezredekben mindenütt a megfelelő nemzeti dalt játszották. Nálunk például a gyerekek, a klerikális iskolákat leszámítva, mindenütt azt tanulják, hogy Rákóczi nagy hős volt. A Rákóczi-induló hallatára eszükbe jut mindaz, amit róla tudnak. Eszükbe jutnak - maguk se tudják, hogyan - azok az ábrándok, amelyekben például egy képzelhető háborúról, s a háborúban Rákóczi katonáinak mintájára tanusítandó bátorságukról, hőstetteikről álmodoztak. A gyerekekben, akik katonasapkát és kardot kapnak ajándékba, s ezekkel a játékokkal mulatnak, az ilyen gyerekkori ábrándok döntő nyomot hagynak. És háborúban, ha csakugyan összekerül néhány ezer ilyen ember, akkor egészen bizonyos, hogy a zene fokozni fogja a bátorságukat, erejüket.
Az életünknek majd minden állapotára jellemző valamilyen dal. Az ágybafekvésnél eszünkbe juthat az édesanyánk altató dala, amellyel például kisebb testvéreinket altatta. Viszont ha a dalt valakitől halljuk, megjelennek az emlékünkben a körülmények, az édesanyánk arca, az elsötétített szoba, szinte halljuk a hangját. Az ismert zene a legtöbb emberben igen hevesen, élénken kelti föl az emlékeket, amilyen körülmények között például ezt a muzsikát először hallotta, vagy azokat a képzeteket és érzéseket, amelyek a dalhoz fűződnek.
Így például, ha a Marseillaise-t hallom, mindannyiszor jól látom magam előtt Az ember tragédiájának azt a képét, amelyben e forradalmi dal előfordul, s amelynek előadásán először hallottam. Hallom a közepes vidéki kardalosok hangját, a gyenge zenekar kétségbeesett erőlködését. A továbbiakban eszembe jutnak a francia forradalom történetének egyes részletei, de főképp egy régi rézmetszet, valamilyen ócska könyvből, mely XVI. Lajost és feleségét, Maria Antoinette-t ábrázolta "a haláluk előtt való napon."
Mindenkinél többé-kevésbé így van ez. A zene mélyen hat reánk, tartósan és egész életre nyomot hagyva. De miután életünk legjelentősebb eszményei nem hangversenytermekben és színházakban játszódnak le, hanem otthon, az utcán és azokon a helyeken, hol napi munkánkat végezzük: a legtöbb embernél nem a zeneművészet nagyszabású alkotásai maradnak elraktározódva az emlékezet fontos fiókjaiban, hanem apró dolgok, amiket mindenki tud, mindenki fütyöl, mindenki könnyen megtanul. Így például egy ismerősömnél egy súlyos torokfájás emléke elválaszthatatlanul össze van kapcsolva egy együgyű, léha táncdarabbal, amelyet betegségének leglázasabb délutánján valami rossz verkli nyekergett a ház udvarán. Szóval az életünkben leginkább mégis csak dalok szerepelnek, népdalok, egyszerű, könnyen megjegyezhető kis nóták.
A nóta az a zenei táplálék, amellyel legtöbb ember egész életében kénytelen megelégedni. A nóta nyers zene. Hasonlít a nyers húshoz. A nyers húst megmossák, megszalonnázzák, zsírban sütik vagy kirántják. Ugyanazt a húst el lehet készíteni tíz-százféleképpen, hogy meg ne unja az ember. A nóta olyan a zeneszerzőnek, mint a jó szakácsnak a nyers a hús. Megmossa, kiválasztja belőle, ami tetszik, földíszíti, kidolgozza és akkor lesz belőle dal, vagy szonáta, vagy szimfónia, vagy opera.
Minden műzene a népzenéből keletkezett.
Ez nem annyit jelent, hogy a zeneszerzők a népdalokat átalakították, és új, nagyobb formákra nyújtották; nem azt jelenti, hogy a dallamot vagy a ritmust átvették és változatlanul fölhasználták, hanem, hogy ebből az egyszerű zeneművészetből fejlesztették ki a zeneszerzők a maguk nagyszerű mondanivalóját. Azok a zeneszerzők, akiknek a zenéje nem ebből a talajból táplálkozik, nem vitték sokra.
A nagy zeneszerzők a népdalok szellemét és érzéseit ültették át új zenei formákba. Éppen ezért minden nagyszerű zenében találunk többek közt valamit, ami jellemző először a zeneszerzőre magára és másodszor a fajra, amelyhez tartozik. Beethoven akármelyik zenedarabjáról, ha hallom, megmondom, hogy Beethoven írta-e, de ha ezt nem is tudom biztosan megmondani, azt már föltétlenül merem állítani, hogy a darab szerzője germánfajta volt. Aki Magyarországon született és itt él, meg tudja mondani egy nótáról, hogy magyar nóta-e.
Érdekes, hogy a művészetben újabban mennyire hangsúlyozzák, megkívánják a faji jelleget. Minél inkább tudjuk, hisszük és valljuk, hogy az egész emberiség egyetlen nagy közösség, ahol mindenkinek egyenlő jogai és kötelességei vannak - vagy helyesebben: kellene, hogy legyenek - annál világosabban érdeklődünk minden iránt, ami az irodalomban, zenében, festészetben, iparművészetben stb. faji jellegű. Összefügg ez azzal, hogy a művészetet öntudatosan élvező modern ember minden műalkotásban a művész személyét keresi. Azt kívánja a művésztől, hogy egyéniség legyen, hogy különbözzék mindenki mástól; hogy amit megír vagy megfest, azt úgy csinálja, ahogy más nem tudná.
Az egyéniségnek a sajátos tulajdonságait a kifejezésben keressük. Lehet például valaki akármilyen eredeti gondolkodású ember, ha a gondolatait nem írja meg eredetien, hanem úgy, hogy például utánozza valamelyik már ismert írót - akkor nem tekintik egyéniségnek és az írásai, ha jók is, nem fognak nagy érdeklődést kelteni. A művész egyéni tulajdonságai, amelyet egyéni módon ki kell fejeznie, a testi állapotától függenek, az idegrendszerének természetében rejlenek. A modern író és zeneszerző ezeket a testi tulajdonságait a művészetében hangsúlyozza.
Például már Petőfi Sándor verseiből is meg tudom mondani - ha az élete folyását nem is ismerem - hogy hirtelen természetű, lelkesülő, becsületre sokat adó, büszke férfi volt, hogy a nőkkel gondolatban sokat foglalkozott, hogy szeretett mélázni és voltak sajátos előérzései, ideges álmai, hogy tudott erősen akarni, nagyon szeretni és nagyon gyűlölni. Ha mindebből elvesszük azt, hogy eredetien ki tudta fejezni ezeket a lelki tulajdonságait (amik mindenképpen testi tulajdonságok), szóval, hogy szokatlan, eredeti kifejező képessége őt géniusszá, költővé avatta - akkor nem marad más belőle, mint egy vérmes, érzékeny ember.
Szóval ma a dalban, a zenében is egyéniséget, a művész személyét keressük. A népdal szerzőjét nem ismerjük, de azért az is, bár hiányosan, fölvilágosítást ad a szerzőkről. Azt a nótát, hogy -
- A Csap utcán véges, véges, végig,
- Minden kis kapuban virág nyílik,
- Minden kis kapuban kettő, három,
- Csak az enyém hervadt el a nyáron.
- nem valami jókedvű parasztlegény találta ki, hanem alighanem ugyancsak búsult őkelme, sőt némi bort is ihatott. Legalább én ezt az okoskodást, ami magyar nótákban olyan gyakori, hogy valami külső esemény, például itt a Csap utca virágai, juttatják eszébe a belső bajait, érzéseit - itt a kedves halálát vagy hűtlenségét - a berúgott ember eszejárására nézve tartom jellemzőnek.
A dalban mindenkor találunk élményt, valami belső magot, ami a művész vérében, idegeiben gyökerezik. A dal a zeneművészet alapja, kezdete. Az az ember, aki ujjongó hangok ismétlésével először köszöntötte a fölkelő napot - volt az első zeneszerző. A dalból, a népdalból fejleszették ki a zeneszerzők a nagyobb zenei formákat, a különböző táncformákat, amelyek hosszabb dalokhoz hasonlítanak, és a szonátát, a rondót, amelyek mintegy több dalból vannak összeillesztve, összekovácsolva, de úgy, hogy a zene szövete egy pillanatra sem szakad meg; a dalok kellemes változatosságban egymásba illesztődnek, váltakoznak és ismétlődnek. Az operák is dalokból vannak összerakva. Nem már ismert dalokból, hanem a zeneszerző dalformájú gondolataiból. A dal itt már vesztett formai egyszerűségéből és a művész kezében változatosabbá lesz, megnő, szokatlanná, meglepővé válik.
A műzenét az tudja hallgatni, aki begyakorolja magát, hogy mindezekre figyeljen és a zenedarabot hallgatva tájékozódjék a benne elrejtett apró részletek: dalok és daltöredékek iránt. Ekkor az egészről is áttekintése lesz és meg fogja tudni becsülni a zenében azt, ami a zenében a zeneszerzőre nézve jellemző, ami egyedi. Át fogja érezni az érzéseket, amelyeket az átérzett, és meg fogja tudni látni a hangok mögött rejtőző művész arcát.
[ Népszava, 1808. december 25.]
Berczik Árpád a múlt hetek valamelyik napján cikket írt egy fővárosi napilapba. Konstatálja benne a magyar népdalkultusz hanyatlását, konstatálja, hogy Blaháné után Fráter Loránd az egyetlen apostola a népdalnak, és azt kérdezi, hogy hogyan lehetne ezen a bajon segíteni. Mondani se kell, hogy panasza merőben alaptalan. Azaz tulajdonképpen tagadhatlan, hogy a népdal-kultusz csakugyan hanyatlik. De ezen nem szomorkodni kell, hanem örülni. Mert ez annak a biztos jele, hogy a népzene befejezte hivatását. Mi a népzene, a népdal kultúrszerepe? Hogy megteremtse a műzenét. Más föladata nincs. Ha tehát valahol a népművészet hanyatlásáról kapok hírt, akkor már tudom, hogy akadtak géniuszok és talentumok, akik az artisztikus igényeket fokozott mértékben ki tudják elégíteni alkotásaikkal.
Milyen a kultúremberek artisztikus igényeinek természete? Olyan, hogy művészi kielégülés után vágyakozik. Mi elégít ki engem legjobban? Ha ez a művészet engem fejez ki, engem képvisel. Az én érzéseimet, gondolkodásomat, vágyaimat, akarásaimat. Mi jellemzi az én lelki tulajdonságaim természetét? Sok minden, de többiek között az, hogy magyar vagyok. Magyarok között éltem, magyarul beszélek, bizonyos speciális faji karakter van a gondolkodásomban, a hangulataim kapcsolódásában. Éppen ezért a művészetben is megkívánom azt a faji ízt, azt a faji jellegű megalkotottságot, mert csak az ilyen művészetre tudok egész lelkemből rezonálni. Csak az ilyen művészet képes engem magam kifejezni.
Egy kultúrember, ha akárhol él, megtalálja a múlt és jelen minden fajta művészetében saját magát. Rokona tud lenni: Homerosnak, Phidiasnak, Rembrandtnak, Beethovennek, Strindbergnek. De egészen közelről, minden pontján csak a faji karakterű művészet érdekelheti. A faji karaktert: a koponyaalkat, az agyberendezés, az öröklés kritériumai szolgáltatják, A mai emberek azonban csak ritkán tiszta fajúak. Nagyon kevesen vannak például, akikben tiszta magyar vér csörgedezik. Éppen azért természetes és magától értetődő, hogy nálunk a német kultúra akkora visszhangot tudott kelteni. Tiszta magyar embert azonban csak a tisztán magyar művészet érdekeli, mert a mongol idegberendezés tulajdonképpen ellentétes a gall, germán fajokéval, inkább a szlávokéval és a finnekével rokon. És minthogy nem volt műzenénk - minthogy hosszú ideig minden próbálkozás csütörtököt modott, amely a magyar ember lelkét nagyobb zenei műformákban kifejezésre akarta juttatni - a népdalt kellett megtartani, mint az egyetlen fajta zenét, ami kis formában bár, de művészien kifejezte a magyar embert és így kielégíthette muzsikális kultúrszükségleteit.
Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években virágzott a népszínmű és a népdal-kultusz. Miért? Mert Erkelnek, Mosonyinak, Dopplernek - az előző évtizedek zeneköltőinek - nem igen sikerült kifejezni a magyar lelket. Az ő nagy zenei formaikban találunk magyar ritmikát, magyar népdal-motívumokat, de a szerkezetek idegen mintákat utánoznak, a zenéjük nem szerves. Az újabb időben a népdal-kultusznak vége. Miért? Mert a magyar műdalt a nyolcvanas-kilencvenes évek zeneszerzői végérvényesen megcsinálták. Sikerült nekik. Nézzük csak meg Frater műsorát, ha Berczik Árpádnak úgy tetszik; csak ötödrésze népdal, a többi műdal. És az új zeneszerző nemzedék megtalálta az utat és módot arra is, hogy kifejezze a magyar lelket a nagy zenei formákban. Még nyolc-tíz év előtt csak remélni mertük, de ma valóság, kész, sikerült. És ennek örülni kell.
A népdal megtette a magáét, megtermékenyítette a zeneszerzők fantáziáját, elemeket, sőt lényeget adott egy faji karakterű zeneművészet megszületéséhez - a népdal mehet. Kultuszára nincs semmi szükség. Számon tartjuk, ismerni kell, de nem rágódunk rajtok lépten-nyomon. Ha kell, visszagondolok rájuk, mint a Biblia mondásaira, de nem hozom elő minden beszélgetésben, mert köztudomásúak. A népdal ilyenformán mindennapi kenyér helyett csak csemege a kultúrember zenei étrendjében. Ez a fejlődés, ez a haladás. Ezen nem lehet siránkozni, mert a síró hasonlít ama egyszeri emberhez, aki esküvőre részvétnyilatkozatot küldött.
[ Élet, 1909. január 3.]
A művészetek ősanyja a tánc, a mozgás. Az emberi szervezetnek az a tulajdonsága, hogy a benyomásokra mozgással felel. A művész, amikor alkot, a reá ható benyomásokat dolgozza fel. És amint a munkáját szemléljük, nemcsak a benyomásairól kapunk adatokat, hanem arról is, hogy micsoda szerkezetű lelke van. Mert a műalkotás (nyersanyagát nem számítva): formájában erről a feldolgozó lelki gépezetről beszél. Aki a művészetet igazán érti vagy érteni akarja, annak meg kell tanulni, hogy a formáknak ezt a néma beszédét megértse, mintegy a gyártmányról meg tudja állapítani, hogy milyen gyárból való. A legújabb időben - helyesen vagy helytelenül-e, ezt most nem kérdezzük - az esztétika számára is ez lett a legnagyobb feladat, ez lett a legfontosabb kérdés. És a közönség érdeklődését is lassanként foglalkoztatni kezdi: hogy a műalkotásban hol rejlik a művész személye, egyénisége? Miben különbözik a műalkotás minden mástól, mik a művész lelki munkájának a sajátos ismertető jelei, nyomai?
Egy ilyen korban nagyon érthető és magyarázható, ha a művészek eredetieskednek, ha alkotásaikon mindenáron a saját munkájuknak a bélyegét akarják elhelyezni. A gyakorlott hallgatót azonban nem tévesztik meg. Ő rájön, hogy hol hazudik a művész, hol színészkedik, hol játssza az érdekest. Úgy jár az ilyen művész, mint az osztrák gyáros, aki a régi védőegyesületi mozgalmak idején a posztói szélére rászövette: "Honi poszló". Csak annál inkább elárulta, hogy a gyártmány nem magyar és mindenkit figyelmessé tett a csalásra. A közepes vagy kis művésznek is, ha "jogtalanul" eredetieskedik, hamarosan észrevesszük a munkáján az őszinteség hiányát és csak nevetünk rajta. "Honi poszlóval" nem hagyjuk magunkat becsapni.
Az újabb magyar irodalomban, a festők, szobrászok és építészek között nem egy ilyen hamis cégre akadunk, aki az áramlattal úszva, erőnek erejével az eredetiségre dolgozik, mert észrevette, hogy a közönséget az eredeti holmi érdekli. Persze néhány embert sikerül neki felültetni, és ezek azután haragjukban, csalódottságukban szidják és becsmérlik a többi, becsületes művészeket is. Az ilyen alkalmak azonban csak hozzájárulnak ahhoz, hogy az igazi, őszinte - belső lelki szükségből eredeti - művész munkáját végeredményben méginkább megbecsüljük. A nagy művészek diadalmas pályafutását mindenkor epigonok holttestei jelzik!
Amit az új magyar zeneművészet területén látunk, az már sokkal bíztatóbb. Az utóbbi esztendőkben eredeti és nagyszabású tehetségek tűntek fel, akik mintegy huszonnégy óra alatt megcsinálták azt, amit apáik és nagyapáik századokig elmulasztottak. Mindenki tudja, hogy a magyar zene szerves kifejlődésében a XIX. század utolsóelőtti évtizedében még csak a műdalnál tartott. A nagy formákban a magyar géniusz kényelmetlenül érezte magát és olyan óriási tehetség, mint Erkel Ferenc sem tudta például az operát magyarrá tenni. A Bánk bánban, Hunyadi Lászlóban sok a magyar dallam, népdalmotívum, de az egészben a szerkezet olaszos vagy németes. Pedig épp ez a fontos. Még a kilencvenes években sűrűn olvashattunk az újságokban cikkeket, amelyek egy igazi magyar szimfonikus megjelenését várták, mint valami Messiásét. Olyanféleképpen kellett volna a példátlanul gazdag népdalkincset átvinni a műzenébe, mint ahogy Grieg a norvég népzenéből - egyénien és norvég zenei nyelven írt közérthető, minden néphez és fülekhez szóló műzenét, vagy ahogy Chopin fejlesztette ki a lengyel népdalok nyersanyagából csodálatos művészetét.
És a magyar szimfonikusok megérkeztek. Egyszerre többen is. Még nem is tudnak róluk széles e hazában, de már itt vannak és külföldön is hirdetik, terjesztik a magyar kultúrát. Mert nem az tesz a magyar kultúrának szolgálatot, aki, mint Liszt, a népdalokat felpántlikázza, kicicomázza és mint valami etnográfiai látványosságot, virtuóz előadásban mutogatja, hanem aki valóban meg tudja értetni az idegennel ezt a zenét. Az új magyar zeneszerzők szerzeményeikben ezt csinálják. A magyar lelket viszik bele a nagy klasszikus zenei formákba és ezen a nemzetközi formanyelven a magyar életet, a magyar kedély érzéseit, örömeit és sírvavígadását magyarázzák.
Koessler Jánosé, a Zeneakadémia volt zeneszerzési tanáráé a hervadhatlan érdem, hogy ez így történt. Ő nevelte nekünk az ifjú magyar zene fiatal csemetéit, akik azóta megerősödtek és gyönyörű gyümölcsöket hoztak. Tanítványai közül megemlítjük: Dohnányi Ernőt, Vándor-Weiner Leót, Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Kálmán Imrét, Antalffy-Zsíros Dezsőt, akiknek alkotásaiban valóban a magyar zenei szellem és nótázó kedv él. Ők nem írnak népdalokat, mint soká az összes zeneszerzők. Mert a népdal kis formája miatt nem alkalmas az új gondolatok kifejezésére. A műzene fejlődése a nagy formák felé mutat. Bartók és Kodály például összegyűjtötték a magyar népzenének azt az anyagát, amelyet legalkalmasabbnak találtak arra, hogy belőle egyéni művészetüket kiépítsék. Ők a székely és palóc földön kutattak, sőt még a tótok közé is elmentek, mert felfedezték, hogy a rokon magyar és szláv zene a tótok népdalaiban kapcsolódik össze, mintegy ezekben mutatja a rokonságot. Vándor Leó viszont inkább a cigányokhoz és az Alföldre ment anyagért.
Az új magyar szimfonikus zene tehát fiatal. És éppen ezért szükséges, hogy a közönség érdeklődésének a melege el ne kerülje, mert csak úgy nőhet nagyra. 20-30 zenekari vezérkönyv, ennyi az egész, de el nem cserélném se az ifjú finn, se a szintén fiatal orosz zenei kultúrával, mert hatalmas reménykedések váltói ezek a kották. Váltók egy korszakra, amikor egész Európa figyelme a magyar szimfonikus zene felé fog fordulni, és amikor a mi lassan fejlődött ázsiai vérünk, ifjúságában és erejében meg fogja döbbenteni a nyugati kultúra kiélt és enervált művészetét.
[ Vasárnapi Újság, 1909. január 31.]