És pici habbal tetőzve meg!

 

hangsúlyozom -

a csúszás kedvéért csupán, ahogy olajoz

 

nyammogva -

szaggatott betűpiskótát, félholdakat tépve belőle,

majszolva - hatvan, százhúsz, száznyolcvanig -

hajszolva a vesszőt, sprintjeit körözni le,

közben nyers bimbóim szivárgó utóízét

latolgatni,

 

a bánat bú-

szálkáit hegyezni-hegyezem

csalódottságom kristályos morzsáit a

vízágy alá söpröm, a söröm megiszom,

a monogám szobát is bántom, félhomályra

rántom, szopránját sejtve meg, ahogy altba

vonaglik, nagyjából azzal a szenvedéllyel,

hogyan?

 

kéket fehérrel? -

esetleg, kérdem, egy ima és egy ordított

verssor kéne? míg hólyagzásba kezd alattam

a lepedő, kis srácot hevít a paplan

gyűrött arcom vájatában

formát ül a koromcsepp,

 

ily buján telik -

gömbölydeddé, lágyan szőrös kővé

 

majd öblögetek -

zománcokból nagyra kötött csokorrímeket,

duzzadt mákszemekkel buknak alá,

mereven rántom a dugaszt,

szorulásból cuppogva a szabadulást,

a garatban, már a hörgőknél

 

szétfolytok! -

sikítok torkom saját szakadtából,

vigyort hasítva tudatom

komortól mocskos pofáján

 

szamár-

füllé hajtogatom a ress lapokat,

érces borzongással köpöm be a tintát,

ujjbegynyit az oldalra fröccsentek

és várom, hogy újra verssé váljék