Miért nem, Uram?
Budapesti és veszprémi barátaimnak 1999. májusában

Ülök egy szobában, ez újabban különleges élmény, így harmincon túl igazán nem számítottam erre, pontosabban nem erre számítottam, a szobámban ülni, az volt a megszokott, de meg nem unható eseménye az életemnek, amelyhez minden reggel felébredtem: megpróbálom fejben lemérni, hány lépés volt a konyháig, a tűzhelyig, a vízforralásig; talán tíz. Tele vagyok hibákkal, az agyam rekeszei megbízhatatlan és hiányos információkat tárolnak csak a helyiségekről, amelyek a szobámhoz bizonyos mennyiségű lépésekkel kapcsolódnak, a kiszámíthatóság és bizonyosság, amelyre a nőnek különösen szüksége van, és amelyet a szobája sokkal inkább jelent, mint például a társa, szóval a kiszámíthatóság és bizonyosság valamiféle lebegő könnyzsák lett, megbízhatatlan és hiányos információkkal.

Ülök egy szobában, megnyugtató: a számítógép ugyanúgy működik, a szék a fenekem alatt finoman megmelegszik, és kávét is ihatok, ha megkívánom: ezt nevezik otthonnak. Ami ugyan nem a sajátom, de az emberek, akikkel találkozom benne, és akik lehetővé tették, hogy a fenekem a székhez formálódjon, azzá teszik számomra is: kulcsom van és elmentem hajat vágatni. Később az utca - környék? - legfontosabb kávézójában üldögélünk, ismernek, már többször telefonáltam és hagytam ott üzenetet a fenekem alatt kellemesen melegedő szék tulajdonosainak, "majd jövök", meg "gondolok rátok és hívjatok föl", ilyesmiket. Egy igazi kovács is jár oda, kezeiben szikrát vet a pohár, hatalmas hasa lovakat teper maga alá, csak bámulom, "m'ért nem vagy oviban?" kérdezi a fiamat, "mert most nincs ovi" válaszol az egyik hős, akivel lakom. "Ja, ők is onnan.?" De semmi több, hálás vagyok ezért, tovább hömpölyögnek a mondatok, és én boldog vagyok, emberszagú ez a napom. A gyerek hirtelen lecsusszan a bárszékről, megindul kifelé: "csak az ajtóig, Tamás", szólnak utána nevelői, oktatói, fejét simogató és a lelkem belakó barátaim, "jó, csak lássam az eget, a gépek miatt", veti oda, és megy, öt lépés az ajtó, dolga van, siet, szemében remegnek hihetetlen dörrenések.

Nem volt nekem semmi bajom, nem bántott senki, nem vagyok menekült, igaz, turista se, a cipőm nem huszonötezret ér, és nem angolul rendelek, micsoda előny, ha olyan országa van az embernek, ahol már negyven éve angol a tanulásra előírt idegen nyelv, nem is rendelek, csak sétálok, megyek, talpam alatt kopik el Budapest. Mondom, bajom semmi nem volt, vettem huszonöt kiló lisztet, tizenöt kiló cukrot, hat kiló mosóport és egy kiló kávét, húst is kellene, de mennyit, erről kérdeztem anyámat, azt mondta, ha nem lesz áram, kárba vész, majd kialakul. A szirénázás csak egy perc, a várakozás egy-másfél óra, nem lesz semmi baj, nem lesz, mondom a gyereknek, de kerekül a szeme, tán nem azt akarod mondani, hogy gumibombák esnek, ha esnek? Válaszolok, ne húzd le a zoknid, úgy bújj ágyba.

Nem volt semmi bajom, az egész városnak remegett a gyomra, a kollektív érzés eufóriássá teszi az embert, viccelődéssel múlik az idő. Amikor romba dőlt az a két ház, huszonöt-harminc méterre a szüleimétől - náluk hagytam a gyereket, hogy ott biztonságosabb -, és hullámosak lettek a tetők, mintha hirtelen folyóval gazdagodott volna a város, bolond, cseréphullámokkal verdeső folyóval, nem gondolkodtam, biztos voltam abban, hogy erősebb vagyok, és elmentem a nyomdába, hogy megbeszéljem az áttördelt, immár nem egy, hanem két hónapra szóló folyóiratszám nyomdába adásának idejét.

Vasárnap éjjel, a két robbanást alig öt perccel előzte meg a sziréna. A gyerek először a sárga pisztolyát akarta megkeresni, hogy megvédjen bennünket, félni csak később kezdett: én szívesen meghalok, ha úgy rendeli az Isten, csak gyorsan történjen, mondta, és ezzel a mondattal már nem bírtam el, nem elég kicsi, hogy elhiggye: csak az ég zörög, nem elég nagy, hogy elküldjem; nem elég, nem elég. Valami nem elég, valami túl sok. Az én erőm, a híres anyai védelmező ölelés nem elég, a felelősség túl sok.

A következő éjszakát az asztal alatt töltöttük, a tévé folyamatosan kiírta, hogy így kell cselekedni, ablakot kinyitni, függönyt félrehúzni, gázt, vizet elzárni, és az ajtófélfák közé állni vagy az asztal alá bújni. Beburkolóztunk a plédekbe, és amíg a gépeket hallgattuk, ahogy terhesen - vemhes madarak, kakukkok, gyerekeiket mások fészkébe pottyantják - elhúznak fölöttünk, beszélgettünk: elmeséltem, amit mindig is szeretett volna hallani, a születése történetét, azt a hideg januári reggelt.

A pauszokat elvittem a nyomdába, de nem voltak ott a nyomdászok. Délután elmentem a vasútállomásra, mi újság a közlekedéssel, gondoltam, tájékozódom. Aztán már robogott a vonat, és a gyerek nem akart szólni hozzám, egészen Veszprémig hallgatott, pedig különben be nem áll a szája, együtt kell maradnia a családnak, mondta végül.

Azóta ülök egy szobában, különleges élmény, megsimogatom a falakat, kiismerem a tűzhelyeket, testem szokja az ágyakat. Mert nem ugyanazon a helyen ülök a szobában, meg kell mondanom. Most éppen itt, a kovács és barátaim törzshelyétől öt percre fekvő kávézó fölött ülök, három emelet magasságban. Azért jöttem ide, hogy a Keletiből tovább induljak, talán gyertyát kellene venni meg kávét, elemes rádiót és csokit, de aztán az utcán elhúzott egy tűzoltókocsi vadul szirénázva, és a gyerek rohant az ablakhoz, úgy nyúltunk utána, az eget akarta megnézni, mert nem hisz nekünk. Így aztán a Keleti helyett a telefonfülke felé mentem, mert nem jól van az, hogy a gyerekek nem az aszfalton keresik a zaj forrását, hanem az égben.

Történetet akartam mesélni, azért ültem a géphez, a szomszéd házban dobolni kezdett valaki, gyakorolni, mindig ugyanazt, pergő kézzel, úgy képzeltem, gondoltam beszédbe elegyedem vele, ő ott üti a ritmust én meg itt a billentyűzetet, akárha szomszédok lennénk, ha csak rövid időre is, májusi délelőtt Budapesten, pöttyös-könyvek jutottak eszembe, azoknak volt olyan fénye bennem, mint amilyen most beárad az ablakon, azt hiszem, valami remegő történetet szerettem volna elmondani, de nem megy. Miért nem, Uram?

A szavak a saját akaratuk szerint formálnak szúrós, fájó mondatokat, jelen idejű tényeket sorolnak, pedig ettől mindig ódzkodtam, a távolságtartás nagyon fontos, honnan írhatnám le, amit gondolok, amikor még nem is gondolom, csak érzem. De most nincs idő arra, hogy megvárjam, kivárjam: gondolatok legyenek az érzésekből, mert már nincs is idő. Az időhöz emlékek kellenek és tervek, miként a történethez érzésből formált gondolatok. Bizonyosság.

A történethez bizonyosság kell, nem elég a különleges élmény: ülök egy szobában. Mert valójában a fenekem nem formálódik a székhez, a kávé nem esik jól, és a kávéház adta jóérzéstől, az emberszagú naptól sírnom kellett, a májusi délelőtt pöttyös-könyvbeli fénye pedig nem az enyém. Az átmenetiség szigorú jelenbe kényszerít, pénzszámolásba és híradónézésbe, ugrásra kész állattá silányít, időt vesztett árnnyá alakít: történetté tesz, amit mások írnak, meglehetősen silány forgatókönyvek szerint a '70-es évek partizánfilmjei és a '80-as évek rambófilmjei között ingadozva.

Remegő történet helyett ügyetlen statisztaként magam remegek, azzal az egyetlen bizonyossággal, hogy minden döntésem rossz, mert a jó döntések ideje vagy elmúlt, vagy még nem következett el, de ahhoz, hogy ezt megtudjam, időre volna szükségem, ami nincs, nincs, csak érzések vannak, ilyenek, amiket itt leírtam, miközben a szomszédban a dobos már abbahagyta a gyakorlást, érzések, amelyek jelen ideje hányingert okoz, akárcsak a félelem, az igazi, semmivel össze nem téveszthető félelem, ezt is mostanában tapasztaltam meg, azelőtt csak filmen láttam, hogy a nagy megrázkódtatások után a hős egy fa mögé rohan, hogy viszontlássa gyomra tartalmát, de most már én is tudom, hogy ez valóságos dolog, csak éppen úgy tudtam meg, hogy statiszta lettem olyasmiben, ami úgy valóság, hogy teljességgel filmszerű.

Ha már így együtt vagyunk, benne ebben a számomra szokatlan szövegben, nem az időtlenség, de azt időnélküliség állapotában, akkor azt is elmondom, hogyan kerültem ebbe a szobába, hol éppen ülök. Csak odateszem a vizet a kávénak.

Azt hiszem, hogy ez mégiscsak egy történet, csak a koordinátái hiányoznak, azokhoz meg a távolság, a koordinátákat, az idő- és térbeli behatárolódást a gondolatok adják, de azokat most az érzések helyettesítik, van ilyen.

Egy gyerekről szól a történet, egy kedves, huszonegy-két éves lányról, akit a szülei Belgrádból küldtek el, a barátaikhoz indult volna Belgiumba, de mert a vízum megszerzése sok időt vesz igénybe, oda került, abban a szobába, ahol akkoriban én is voltam, székről-székre ültünk, elmesélte a túlélésre gyártott legújabb vicceket, és őt is furdalta a lelkiismerete, ha nevetett valamin, a vendéglátó megmutatta az ágyát, a fürdőszobát, a hűtőszekrényt és a könyvespolcot. Annál, hogy ott van, semmi nem lehetett természetesebb, ha a testvére nem fiú volna, vagy tizenhat évnél fiatalabb, bizonyára ő is ott lett volna. Vannak pillanatok, amikor olyan dolgokért kell tenni valamit, ami a hétköznapokban a legtermészetesebb: a gyerekek biztonságáért.

A történet ennek a számomra egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen ténynek a szertefoszlásáról szól. Talán a bizonyosság hiányát is ide vezetném vissza, ha akkor írnám ezt a szöveget, amikor már a gondolatok uralkodnak bennem az érzések helyett, mindegy, az időnélküliség okán ez csak itt és most derült ki. És talán azért sietek majd le nemsokára a kávézóba, emberszagot szimatolni, mert ott egyértelműnek tekintették a jelenlétemet, a gyerekemmel való megjelenésemet, amiként ebben a szobában is, nem magam, de őmiatta. Nem kellemes együttlétről, időmúlatásról van szó ezekben a napokban, barátkozásról, merengésről a barackpálinka fölött egy írótárssal, aki éppen anya, inkább egy gyerek fejének megsimogatásáról, hatéves energiáinak elviseléséről.

Amiként erről volt szó egy hónappal ezelőtt is egy késő éjszakába nyúló beszélgetés alkalmával is, amikor két, szinte idegen ember számon kérte rajtam a reggelre tervezett (és végrehajtott, igen, akkor nem haboztam, tétováztam) utazásomat, nem értették, hogyan vagyok képes menni, busszal, vonattal, stoppal, de hazamenni. Most, hogy már asztal alatt is éjszakáztam, és elmeséltem a sokkal későbbre tartogatott történetet egy hideg, januári reggelről, úgy hiszem, igazuk volt.

Erre a kedves huszonéves lányra gondoltam, amikor a szomszédban gyakorolni kezdett a dobos, arra a félszeg mozdulatra, ahogyan leül a székre, ahogyan magam is leülök a székre. Ülök egy szobában. És nem vagyok. Mert nem vagyok alkalmas különleges élmények befogadására.

Miért nem, Uram?

És ha nem, akkor miért kell csinálnom mégis?

Talán mert nem azon a januári reggelen, de anya lettem, egy partizán- és rambófilm forgatókönyvének kereszteződésében megszültem a saját anyaságom, miközben a félelemtől, a semmivel össze nem téveszthető érzéstől hányinger szorítja a gyomrom, és lassan eltűnök, nem leszek.