Via del Corso II.

- A Darwill-boltban minden egész órában ingyen volt a limonádé. Ingyé adták.

Így is lehet mondani. Játékos kihívósággal, vagy inkább védekező vidékiességgel mondjuk így. Nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi, így beszélgetünk.

- Hetvenkettőben voltam először Triesztben.

- És ingyé volt a limonádé, mondod? A Darwill-boltban?

- Ott. Koperban nyaraltunk, anyám útlevelében voltam.

Ezt meg így mondjuk, mintha a gyerekek ott ülnének a piros passzusban. Pedig csak oda írták be a nevüket. Így aztán utazhattak, még Olaszországig is. Bár lehet, hogy azok a gyerekek, akikről most szó van, valóságosan is ott ültek a piros útiokmányokban, olyannyira, hogy ott is maradtak. Benn ragadtak a passzusban, s most aztán nem utazhatnak. Még Triesztbe se. Így hát beszélgetnek, múlatják a hőségben fürdő szeptembert.

- Visszafelé indultam volna a busz irányába, nyomakodtam volna anyám után, sietni kellett az ülőhely miatt, de az olasz vámtiszt odamordult, mit érthettem, a sor vége felé intett, nyomás oda. Aztán, hogy már mindenki a buszban legyezte magát, igazgatta az elrejtett kreppkendőket, számolta a remélhető nyereséget, csak én álltam ott és anyámék amott, a busz ajtajában, odalépett a vámtiszt, mutatóujjával kérve az útlevelem. Mutattam anyámra, hogy ott vagyok. Apám, egész úton, ide-oda himbálózva a kanyarokban, anyámmal veszekedett, én meg majdnem bepisáltam, mert háromszor mentem vissza a Darwill-boltba.

- Triesztből ha elindulunk Velence felé, megláthatjuk a duinói kastélyt, Rilke ott nagy dolgokat írt. Úgy néznek rám, mintha megfosztottam volna őket egy jutalomutazástól.

- Én arra emlékszem, hogy szeletre árulták a görögdinnyét. Nem értettem, mi abban a jó. Amikor itthon a lovas kocsik egész nyáron járták az utcákat, luuubenice!, így ordítoztak, s nem volt kapu, ami nem porzott volna, ahogy kivágódott, mert mindenki elsőként akart odaérni, végigtapogatni a csíkos testüket. A dinnyék csíkos testét tapogatni, kopogtatni. Meglékeltetni. Háromszöget vágatni a hatalmas késsel a dinnye könnyen repedő testébe. Az valami. Aztán meg ülni a lépcsőn és köpködni a magokat, újabb szeletet kérni, megint köpködni. A macskára, a muskátli poros levelére. Sajnáltam a triesztieket, hogy ők ezt nem tudják. Nem tudják, hogy a dinnyében a legjobb az, hogy szaladni kell a lovas kocsi után, meg tapogatni, kopogtatni. Esetleg meg se lékeltetni. Az volt ám a bátorság! Mi izgalmat adhat a szeletekre vágott láthatóság?

- Triesztet a későbbi övéi bombázták. Ettől aztán olyan megszenvedett szabadságos szaga van. Úgy néznek rám, mintha én nem szaladtam volna a lovas kocsi után. Mintha nem Triesztből hozták volna a szabadkai piacon megvásárolt első "szivacspongyolámat".

- De a fagyi volt ott a legjobb, a dús ízű, krémesen tapadó olasz fagyi. Kicsit meg is ijedtem, amikor először belenyaltam. Azt hittem, valami tréfa. Műanyagból van vagy ilyesmi. Úgyhogy hiába volt a legjobb, idegenkedtem tőle. Inkább óránként elrohantam a Darwill-boltba, hogy oltsam a szomjam. A limonádénak ismerős volt az íze. Hasonlított a mi cukrászdáinkban is kaphatóakra, az meg a fagyi ízére. Itthon hasonló íze volt a limonádénak meg annak a fagyinak, amit albán vödrökből vettünk. Hát mindig onnan vettük, az albán cukrász két műanyag vödörrel biciklizett az utcákon, és csöngetett szünet nélkül. Délután kettőkor, amikor aludni kellett volna. A zöld firhangon leskelődtünk, aztán akár a verést is megkockáztatva rohantunk ki a besötétített szobából gatyában-trikóban, hogy engedjenek ki az utcára, hadd vegyünk két gombóc fagyit a műanyag vödörből.

- Zöld zsalugáterekre ferdén tűzött a nap, amikor sétáltam. Mint a szabadkai firhangok. Talán ezért is voltam annyira kétségbeesett. Úgy néznek rám, mintha nem is én szerettem volna Triesztről beszélgetni.

- Akkortájt semmit nem értettünk. Ha igen, dehogy veszünk albán fagyit. Arra gondoltunk volna, mérget csempésztek bele. A hetvenes évek első felében már indokolt lett volna az ilyen gondolatmenet. De mi nem. Mi csak a firhanggal törődtünk, hogy sikerüljön kidugni feszes vászonteste és az ablaküveg közt az orrunkat. És úgy maradtunk, zöld firhangba dörzsölve fehér orrunk, testünk egészét meg a piros útiokmányba gyömöszölve. Ezek ám a színek! Mint az Imre műtermének színei a Városházán. Egyik fal piros, a másik zöld. Mindig, ha sikerült felinvitálnia magához egy nőt, fehér testével úgy helyezkedett a festő, hogy célt érjen: ha jó a nő, magas és karcsú, akkor a piros fallal szemben helyezkedett el rozzant kanapéján, ha meg legfeljebb portörlésre, poharak, kávéscsészék elmosására használható, akkor hintaszékébe ejtette fehér testét: így irányította állandóan, ám kétségbeesett kapkodással hevülő érzékeit: a zöld lenyugtatta, a piros kakaskodásra bátorította.

- Velünk meg fordítva történt no, hát de nem? A zöld firhang dörzsikéje arcunkon, orrunk tövében, felbátorított, kilökött a szobából, a piros meg szép lassan elkorcsosított. Lábatlanított.

- Tavaly, hogy megkezdődtek a bombázások, egy-két napra bezáratták az albán pékek boltjait. Bár azt is mondják, hogy maguk zártak be.

- Az ijedtség, az irányít. A félelem. Mintha volna még méreg, ami hat a beleinkre.

- Úgy éreztem, felkészülés lesz az a kirándulás. Mert annyira dús volt ez a nyár, amiből nem következhet más, csak amit Rilke írt: Uram, itt az idő. Egy kedves és végtelenül egyszerű asszony mellett kódorogtam be a város boltjait. A háziasszonyok álma áruházban már nem bírtam tovább, s kimentem. Bal lábam térdben meghajlítva nekidőltem a falnak, most nem térek vissza arra, min gondolkodtam, de emlékezhettek, azt mondtam, akkor jött egy rendőr: szép szál fiatalember fehér egyenruhában. S akkor már tudtam, felkészületlenül ért a kirándulás. Fiatalabb ha lennék, vagy éppen idősebb úrinő, talán. A fehér egyenruha miatt éreztem így, ami végigzizzent a zöld zsalugáterek árnyékában. Úgy néztek rám, mintha rengeteg időnk volna még arra, hogy erről beszéljünk.

- De hol is volt pontosan a Darwill-bolt? Fel kell idézni, ezt kell legjobban felidézni. Egy hely, ahol ingyé adtak valamit. Szükségünk lesz erre az emlékre.

- A templom előtti téren jobbról volt a piac, ott.

- A téren tehát. A legjobb dolgok mindig terekhez kötődnek, amiként a legrosszabbak is.

Védekező vidékiességgel beszélgetünk így nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi. És nem történik semmi, mert a mi rendőreink egyenruhája nem fehér, hanem kék. Sötét színű. Nehezen vehető észre rajtuk bárminemű folt.

- Hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk, ez érdekel engem. A vétkezés felmerülő érzése nélkül gondolni át e kérdést, de olyan szilárdsággal, ahogyan Meštrović asszonyai állnak az Avalán. Ehhez előbb azt kellene tudni, mit jelent az a szó, hogy: jó. Olyan mozdulatlan bizonyossággal, ahogy (Rilke írta meg) Rodin mondta ki. Szobrokká lenni, vagy szobrokat formálni? Újabb hősöket teremteni. Általuk nyerni vissza, amit elveszítettünk. Csak kérdezni szeretném, de mindenképpen és minden égtáj irányába vétkezem, ha megteszem: hányszor tehetjük ezt meg? Úgy néznek rám, mintha Trieszt nem az elképzelhető, hanem az elérhető volna.

Védekező vidékiességgel játszunk így. És mostanában ez rendkívül bonyolulttá vált. És ha már olyannyira bonyolult lesz, hogy egyben tarthatatlan is, akkor sokan megbántódnak majd. Becsapottnak érzik magukat. Mert mi csak játszottunk. Persze mi is megbántódunk, nem lesz védekezésünk. Az elmúlt években, több mint egy évtizedben csak erre vártunk, erre a bonyolultságra. De most, hogy a közelébe kerültünk, félelmesnek látom. Olyan szétesettség-érzetem van. De azért akarom, nagyon. Bár az is lehet, hogy közben eltűnt egy-két fontos firhang, csak nem vettem észre. Vagy csak nem akarok most erről beszélni. Mint ahogy Rilkének a terekhez is van köze, nem csak a duinói kastélyhoz, de arról se akarok most. Felkiáltójellel: Most nem!

- Apámnak viszont nem ízlett a kávéjuk. Mert nagyon erős ugyan, de kevés. Mi azt szeretjük, ha erős és sok - erről beszélt anyámnak a buszban, aki nem nagyon figyelt, egyrészt mert kifárasztotta, hogy apám őt okolja azért, hogy miattam nem lett ülőhelyünk, másrészt mert tudta: minden pillanatban összepisálhatom magam, s akkor a helyzetünk tovább romlik: apám tajtékozni fog mindenki előtt. Féltett és sajnált engem.

- Ez az ingyen-limonádé, ez nem megy ki a fejemből. Lehet, hogy utána, ha majd túl leszünk rajta, én is bevezetem: minden szombaton ingyen-kávé a szülőknek és ingyen-limonádé a gyerekeknek. És még csak könyvet se kell, hogy vegyenek.

Így beszélgetett két szabadkai a tespedt szeptemberben a korzón lévő könyvesboltban. A galérián, ahonnan látni lehetett az utcát. Csak ők beszélgettek, felém legyintettek, hessentettek. Nem akarták, hogy közbeszólásaimmal megzavarjam révedéseiket. Bizonyosságuk volt abban, hogy túl leszünk rajta, akkor is, ha rendőreink sötét egyenruháján a foltok nem, vagy alig láthatóak. Ahogyan az épületek falain, a járdákon, a lámpaoszlopokon és közlekedési táblákon, a deszkakerítéseken egyre sűrűsödtek a felfestett fekete öklök, úgy lett egyre sötétebb színe az egyenruháknak is. Nehézkessé váltak az emberi nedvességtől. A róluk csorgó és a velük szemben ülő kispriccenő nedvességétől. Mindez nem, vagy alig volt látható, mondom. Csak az összeszorított fekete kézfejek sokasodtak a rekkenő nyárban. Azok nagyon is láthatóak voltak. Az újságokban kihallgatásokról írtak híreket. A két beszélgető, miközben játékos kihívósággal, védekező vidékiességgel Trieszt emlékét idézi, annak kereskedői fogásait készül alkalmazni, szemét a korzón jártatja. Én háttal ülök, nem látom az utcát. Lehet, hogy mindig háttal ülök.

Akkor tehát ők néznek előre. Így azt is tudniuk kell, mikor váltanak vissza erről a védekező vidékiességről. És hány évet? És mikortól beszélhetek erről én vétkezés nélkül?

- Mikor hagytok már fel ezzel a pongyola, vidékies beszédstílussal? Úgy néznek rám, mintha pofon csattant volna.

Megbántottam őket. Lenéznek ezért, látom. Úgy viselkedem, mintha vidékről jöttem volna, ezért kínosan ügyelek minden szavamra. Erről van tehát szó. Azért e beszédbeli virbli, hogy senki ne gondolhassa róluk, kihasználják helyzeti előnyüket. Mármint azt, hogy az egyetlen megmaradt városba születtek bele. Nagyvonalúak?

- Maj' ha vége lesz ennek az ingyé-cirkusznak. De hagyjuk ezt. A Darwill-boltból a templomba mentem. Úgy szoktattak, ha olyan városba járok, amelyhez valamikor közünk volt, térjek be a templomba. Hogy helyreálljon a légzésem.

- Kapkodni kezded a levegőt, hát nem, no?

- És mindenféléről kezdek gondolkodni. A végén már abban se vagyok biztos, melyik válogatottnak drukkoljak. Összezavarodom. És mondtam a templomban: Tito-pionír-becsület szavamra... de ne röhögjél, hát csak tízéves voltam hetvenkettőben, mit mondhattam volna?

- Összecserélődött minden. Még az öreg is, tudod tán?

És a polc alól előkapja a hatalmas, kilós könyvet.

- Látod, ez a híres fotó 1937-ből, mielőtt kiment Moszkvába. De onnan már nem ő jött vissza. Azért nem tudott rendesen beszélni. Kicserélték. Mindegy, nekünk azért jó volt, akárki is. Csak túlságosan hiú volt, azt gondolom. Hogy direkt hagyta így maga után az egészet. Azt akarta, csak addig legyen jó, amíg ő él.

- Én nem mehettem be a templomba, mert az a kedves asszony, akivel sétáltam, csak áruházakba akart menni. A kikötőbe azért nagyon kívánkoztam, de arra is azt mondta, nem szép, oda nem kell elmenni. Megvallom, ha választhattam volna, akkor se a templomot, hanem a kikötőt választom, bár így visszagondolva szándékosan hagytam rá mindent. De erről még nem beszéltem. Márait azt már elmeséltem, hogyan lökött, taszított elfele, azzal, hogy hűség önmagunkhoz. Milyen könnyű lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? Ott volt a tárcámban ez az idézet. Úgy néznek rám, mintha előre szaladtam volna.

- Előbb legyünk túl rajta, aztán majd erről is beszélgethetünk. Hát nem mulatságos visszagondolni, hogy a trieszti templomban az iskolában tanult becsületed szavát adtad, azért kérve segítséget, hogy megértsd: ahol élsz, oda is tartozol.

- Nem is pontosan így. Mert az nem volt sohasem kétséges. Csak megijedtem attól, hogy szaporábbá vált a légzésem, mikor a limonádét kortyoltam, apám meg az órákat nézegette, és közben megjegyezte, hogy Triesztet is Mária-Terézia építtette ki. Mintha kicsit otthon lettem volna Szabadkán, olyan volt. És a tetejébe még a limonádé íze is hasonlított az albán biciklis-cukrász vödréből vásárolt fagyiéhoz, az meg a cukrászdáinkban kapható limonádé ízéhez, mert a legjobb cukrászdákat egy-két család tartotta. Szóval összezavarodtam, megijedtem, hogy idegenben otthon érzem magam, féltem, hogy ezzel megbánthatom azokat a barátaimat, akik számára Trieszt egészen mást jelent: cserelehetőséget Isztriáért.

- Én is így értettem. Akkor is mulatságos. Miközben a fejünk felett embereket, városokat cserélnek el és ki, mi egy tapodtat se mozdulunk, mégis folyton elnézést kérünk. Nagyon úgy tűnik, ez már mindig így lesz. Amint túl leszünk rajta és eltűnhetnek a falakról ezek a gyönyörűséges és határozott fekete öklök, továbbra is védekező vidékiességgel fogunk beszélni - néztek rám, hogy tanuljak a szavukból -, így kérve elnézést azért, hogy semmi okunk elnézést kérni.

- Jól is van így - szólaltam meg. Úgy néztek rám, mintha elloptam volna tőlük valamit. Az egész beszélgetést. Ellenkezésemre építették mondataikat. Ellenkezésemből indultak Triesztbe, s most úgy érezték, vége az utazásnak. A zöld firhangon kikémlelve nem a fagyis közeledik, hanem a díjbeszedő. Amihez a gyereknek semmi köze. Az a felnőttek dolga. Ilyesmit láttam a szemükben.

- Csak azért mondom, mert a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának. Megnyugtattok engem. Nagyon félve készültem arra, hogyan fogok írni akkor. De titeket hallgatva úgy tűnik, nincs mitől félnem. Az akkor után következő időben csak annyi fog változni, hogy elsődlegesebb kérdésként járhatjuk körül az önmagunkhoz való hűséget. Ezek a fekete öklök eggyé tesznek bennünket. Ha nem így van, ha ebben tévedek, akkor nem lesz akkor. Szélsőséges állapotok kivételével egyek pedig csak önmagunkkal lehetünk.

A könyvesboltba belépett egy vásárló. Olyan könyvet keresett, amilyen nem kapható.

- Eléggé szélsőséges volt ez a nyár, arról beszélgetünk. Semmi eső, csak a forróság.

- Dús volt a nyár - tettem hozzá -, szinte senki nem volt azonos önmagával, mindenáron felüdülést keresett. Ennyien még soha nem jártak éjszaka a szabadkai utcákon, mint ezen a nyáron. Nem is csoda, hiszen a lakásban lehetetlen megmaradni.

Dolgunk akadt. Én a piacra siettem, a könyvesboltosnak eszébe jutott, hogy szombat lévén már be kell zárnia.

- Csak nem Darwill órád van? - fordult a mérnök felé.

- Apám hozta Triesztből, amikor a gépgyártól kiküldték egy hónapos tanulmányútra.

Játékos kihívósággal, védekező vidékiességgel néztünk a vásárlóra. Ugyan milyen ember az, aki szombaton délben könyvet akar venni? Szabadkán. És egy kicsit szégyenkezünk. Nem a hazugság miatt, hogy dehogy Darwill. De nem amiatt ám! Csakhogy még sok mindent nem tudunk. Például azt se tudjuk, hogy nem múlik el egy hónap, és ez a vásárló úgy fog tenni, mintha nem is akart volna könyvet venni. Mintha be se jött volna a könyvesboltba. Mintha nem a beszélgetésünket akarta volna kihallgatni. És ő még a rokonszenvesebbek közé tartozik.

Akkor újra itt fogunk ülni. Már túl leszünk az első meglepődéseken, és visszatalálunk az időben. Én majd akkor ezt fogom mondani:

- Nem hittem volna, hogy továbbra is ezen kell törnöm a fejem, az önmagunkhoz való hűségen. Mert ezt kell megérteni ahhoz, hogy tudjuk: hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk. És amíg erről nem beszélhetünk úgy, hogy senki ne tekintse vétkezésnek, addig megmarad ez a védekező vidékiesség. Ahogyan beszéltek. Most, hogy talán újra sikerült visszanyerni valamit abból, amit elveszítettünk, megint csak Meštrović asszonyaira gondolok. Arra, micsoda szilárdsággal őrzik hőseik emlékét az Avalán. Negyedik végén oda szólt az osztálykirándulás. Két évvel később meg a Virágházba. Nagyon magasztos volt, mégis egyfolytában capliztam. Éppen olyan volt, mint amikor a nagymamámmal először jártam a Gellértben. Az is magasztos volt, az étteremben azok a gyönyörű oszlopok, a hosszú folyosók, amíg eljutottunk a fürdőig: de capliztam. Arra gondoltam, ide csupa fontos ember járhatott, a Gárdonyi meg a Szabó Magda. Hát ne röhögjetek, tízéves voltam, az Egri csillagok meg a Születésnap bűvöletében éltem. De túl sok volt nekem az a két különböző város, átgázoltak rajtam a villamosaik. Sínre feszítettek.

- Ezért lesz jó, ha a bagger bekerül a múzeumba. Megszabadít az ilyen feszítésektől.

- A Ludasi-tó partján két szobor állt. A csónakút két pontján, szemben egymással. Egyik oldalon a Nepomuki Szent János, szemben vele pedig, a felekezeti iskolánál egy másik, amit a millennium tiszteletére állítottak. Valamelyik háború után egyik részét bedobták a tóba. Hogy röpülni tanítják a madarat, azt mondták, azért. Meg kellene kotorni a Ludasi-tó fenekét a bizonyosságért, hogy legalább annyit tudjunk, amennyit a Palicsban rejtőző bombáról. Azután a városban kék krétával megrajzolni a csatorna vonalát, ráfesteni járdára, úttestre. Így kellene tenni. Ha nem is kerülne a felszínre amit a víz rejt és az se, amit földdel fedtek el, de tudásunk volna róla. Csak mondom, hogy így kellene tenni, kotorni, vonalazni: nyomot hagyni.

- Már megint a nemlétezőről beszéltek. Titeket hallgatni éppen olyan, mintha valóban kaptam volna apámtól egy trieszti Darwill órát, pedig csak annyi történt, hogy ott ingyé volt a limonádé és én minden órában betértem és felhajtottam egy pohárral. Igaz, hogy megcsodáltam az órákat közben, de a kezembe csak az olcsó limonádés pohár került. Viszont annak is örültem.

- Nem mondhatod ezt. Mintha nem láttad volna a saját szemeddel, hogy október 5-én este a pékek ingyé osztották a burekot és a szendvicseket. És Sinalco-colát is osztottak a téren. És ezt jól jegyezd meg, mert ezután nem lesz, hogy valamit ingyé adjanak. Se pofont, se burekot nem kaphatsz ezután a semmiért. Ez volt a trieszti éjszaka. Hát, no nem? - nézett rám a könyvesboltos.

- ,,Nosztalgia és vigasz ez egyszerre" - mondtam én, kapva az alkalmon, hogy az egy hónappal ezelőtt megkezdett beszélgetésbe becsempészhetem végre a trieszti öbölt. De elkapkodtam, még nem volt ideje. A vízépítő ugyanis, aki akkor nem volt jelen, egyáltalán nem kíváncsi se a Darwill-boltra, se az ingyé burekra, őt a bagger foglalkoztatja, a feltartóztathatatlan forradalmi jármű, sofőrje lesz a szerb Duchamp.

- Létező dolgok ez. A ludasi pap mesélte el nekem, és azt is tudom, hogy a millenniumi emlékmű megmaradt részét ki őrzi. De különben se azt mondtam, hogy ha valóban a tóba dobták a madarat, ki kellene emelni. Ha tudunk róla, létezik. Mint a bomba a Palicsi-tóban. Mintha éppen ezt írta volna Csáth, hát nem? - kért tőlem megerősítést. Elfoglalta a tavat, mint a Vucsidolban az angol flotta. Belefúrta magát. És most már a mi részünk. Ha fürdünk a tóban, atomjait bőrünkbe dörzsölik a hullámok. Éppen úgy, ahogyan Kosztolányi korcsolyájának az élébe karcolódtak a madár testének atomjai, amikor a Ludasi-tavon korcsolyázott.

Ebben a pillanatban szerettem volna elindulni, hazamenni. Nekivágni a korzónak és kiszellőztetni magamból az egész beszélgetést. Az elmúlt hónap láza még nem múlt el teljesen, annak ellenére se, hogy sokan Salierit juttatták eszembe a Mozart-filmből. Azt a jelenetet, amikor két álarccal forgolódik. A filmben hatásos ugyan, viszont egészen mást olvastam: a mi igen tisztelt Salierink sehogy se tud meghalni. Teste meg van verve az öregség minden nyavalyájával. Cserbenhagyta az elméje. Azt beszélik, kóros képzelete lázálmaiban saját magát okolja Mozart korai haláláért. Ennek az agyrémnek senki sem ad hitelt magán a beteg aggastyánon kívül... Mellesleg Beethoven beszélőfüzetében ez olvasható erről: ,,üres fecsegés." Azok, akik a filmbéli, álnok, irigy, kétszínű Salierit juttatják eszembe, aki beleőrül abba, hogy megmérgezte Mozartot, valóban szerencsétlen figurák. De a kedvem elrontják.

- Nem marad más, csak ennyi, mint mondod: kotorni, vonalazni. Nyomot hagyni valahogyan. Azt hittem, könnyebb lesz, október elején, azokon a testeket egymáshoz súroló sétákon többször átvillant rajtam, hogy szabadságosan érezhetünk, így aztán csendben, senkit nem zavarva, de vonalazhatunk, kutathatunk az után, amit a föld, amit a víz rejt ebben a városban. Így nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk: a méltóságra gondolok. De semmi esélyünk. És megvallom, már nem is bánom. Pontosabban: be kell látnom, akkor jártunk volna rosszul. Mert a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának. Abból, a hatalmi helyzetből nem következik más, csak üres fecsegés.

- De a bagger, az a hatalmas, erős jármű nem számít? Nem válhatna a mi jelképünkké is? Jelképesen kotorni, nyomozni, vonalazni nem kezdhetnék? - Szemrehányón néz rám a vízépítő mérnök, szakmája a lehetetlenség gyönyörűséges próbálkozása: vizeket épít.

- Persze, Joyce azt is mondta, miközben a triestinókkal barátkozott, hogy a kényuralom legyőzése a képzeletben az ember elsőrendű feladata. Csak amíg erre gondolunk, nem feledkezhetünk meg a másik mondatáról se, hogy a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának.

A könyvesboltosnak nem tetszik, amit mondok, látom jól. A makacs szabadkaik közül való. - Továbbra is hát elnézést kell kérnünk mindenkitől? - Talán csak a triesztiektől nem. Egyre mélyebben kezdem hinni, hogy létezik valamiféle titkos kapcsolat a két város között, s hagyjuk most Mária-Terézia dolgát, az életük folyamán megvakult várostörténet-írókat. Az már régről nem titkos. Néhány év múlva, amiről én beszélek most, az se lesz titkos, de nekünk legalább könnyebbségünk lesz, nem okoz fájdalmat bekövetkezése. Nem okozhat fájdalmat, mert csak így juthatunk vissza a trieszti öbölhöz. Védekező vidékiességetekben, ahogyan beszéltek, védekező vidékiességünkben, ahogyan gondolkodunk, nem lesz már semmi lázadó, nem akarjuk majd bebizonyítani, hogy nem úgy van. Éppen ellenkezőleg. Úgy van, hangoztatjuk, hisz már el is kezdtük. Nem esik nehezünkre. Megvallom, engem kissé megviselt, de már túljutottam rajta. A nyáron, amikor fekete öklök tapétája borította be a várost, sokat tépelődtem: s hogy véletlenül elmentem Triesztbe, csak nehezítette a dolgom, hisz könnyebb lett volna, ha nem tapasztalom meg, ha nem érint meg a valóság, aminek csak hiánya adhat erőt. Kétszeresen persze, hisz amiről beszélek, az nem az a Trieszt, innentől természetesen tudhatjátok, hogy szándékosan nem erőltettem, hogy elmenjünk a kikötőbe, de mégis: megnehezítette a dolgom, tépelődésnek nevezett féltésem: attól tartottam, hogy akkor, tehát akkor, ha egyensúlyba kerülnek a dolgok, ha a képzeletben is megtörténik a kényuralom legyőzése, a város is a helyére kerül, nem úgy, mint Trieszt, hanem valóságosabban, az őt megillettőbb helyre kerül. De nem így történik, nem így alakulnak a dolgok. Noha sok minden változott, abban bizonyosak lehetünk, hogy sorsunk trieszti lesz: míg ott kanalakat és edényeket, ruhákat és cipőket vásárolnak, itt túrót és starkingot, bőrkabátot és duxot, a megvakult várostörténetírók továbbra is bolyonganak majd az épületek között, akárha széltől védett öbölben. És csak az figyeli majd lépteiket, aki azelőtt is tette. A kapcsolat titkos története tovább alakul majd az épületek alatt, miközben védekező vidékiességgel továbbra is elnézést kérünk miatta.

Úgy néztek rám, mintha nem erről beszéltünk volna mindvégig: az önmagunkhoz való hűségen.

- Komolyan arról kell beszélnünk, hogyan beszélünk? Nyeldesni kell az izgalomtól áradó nyálunkat, mielőtt megszólalunk?

A könyvesboltost, makacs szabadkai, még nem láttam ilyen dühösnek. Nyerítő nevetését hallottam csak, miközben könyvesboltjának leghátsó zugában, ritka könyvei közt üldögélt. Ha áramszünet volt, jövet-menet bekukkantottunk hozzá, elemes rádiója ott recsegett a sötét zugban, ő meg rojtos pulóverében, vöröses szakállát tépdesve föl-fölnyerített. Mindig megjósolta az eseményeket. De dühös eddig soha nem volt. Mintha megbántottam volna, úgy volt dühös. A vízépítő, akit eddig csak a bagger foglalkoztatott, megérthetett valamit, mert hirtelenséggel közbevágott:

- amikor a Ludasi-tó környékét jártam, nem csak a csónakút két oldalán álló szobrokról hallottam, hanem arról is, hogy a gyerekeinél, Kanadában megboldogult Magyar Laci, mielőtt felült a repülőre, néhány hónapon keresztül szinte minden nap kibiciklizett Ludasra, s összegyűjtötte a még élő ludasiak emlékeit Kosztolányiról.

Mindenki elhallgatott.

- Nagy messzire kanyarodtunk a lényegtől, csak ezt akarom mondani.

- Egészen az albán cukrász vödrös-fagyiáig, aminek csak annyi köze lehetett a trieszti Darwill-boltban kapható ingyé' limonádéhoz, hogy hasonlított az íze.

- Ahol azonos időben sokféle ember próbálkozik meg együtt élni, ott száz-kétszáz év elmúltával hasonlítani kezdenek az ízek, illatok.

- Kicsit féltem, hogy a bagger majd ezt is kitakarítja, elfeledteti velünk. Fejbekólint bennünket a szabadság mindennél erősebb illata, s orrunkból kitakarodik az a másik.

Így figyeltünk egymásra, óvatos szeretettel vigasztalgattuk egymást, pedig nem is szorultunk vigaszra, hiszen amitől a legjobban féltünk, nem következett be. A belső szerkezetben mi sem változott. Mindenki maradhatott a maga dolgánál. Azért érthető, hogy kicsit összezavarodtunk: ritkán van forradalom.

Azt hittük, képzeletünkön kívülre került a dolog. De most, hogy már eltelt egy kis idő, láthatjuk: hogy kikecmereghetünk a piros útiokmányokból, nem jelenti azt is, hogy megváltozik városunk helyzete. Korzónk fekvése. Nem kell attól tartanunk, hogy ártalom érheti kultúránkat. Triestinókként sétálhatunk továbbra is, nevezzük bár ezt védekező vidékiességnek.

- Mégiscsak azt mondom - folytatta a vízépítő, mert ő olyan, akár vizei - jó lesz, ha az a bagger bekerül a múzeumba. Mert így legalább nem fogjuk elfelejteni, mennyi mindent elveszíthettünk volna, ha másként nyerjük vissza. Magyar Laci jegyezte le, amit Szalai Anna - aki szakácsnőjük volt - mondott: főzzél kávét, Annus nena, így szólította őt, vicces ember volt K. Dezső. (...) tudott bunyevácul, többször tájszólásban beszélt, mint ők. És korcsolyázott is - hevült fel a vízépítő - korcsolyájának karcos vonala most is ott, ha befagy a Ludasi-tó, a milleniumi szobor madarának teste fölött, Dezső jól korcsolyázott, mindig hajadonfővel járt télen.

Hirtelen olyan távolra került minden félelem, amit a kívülállás elvesztésének lehetősége miatt éreztem. A korcsolya élének karcos nyomait kutatni, a trieszti kikötőt elkerülni annyit tesz, mint nem írni a rendkívüliről.

Tán először örültem annak, hogy nem álltam föl és mentem el, mint akartam: nekivágni a korzónak, kiszellőztetni magamból az egész beszélgetést. Örültem, amiért nekünk is bátyánk lehet. Nem igazi, nem egyenes-szövegi ágon, de azzal a csendes örömmel, ami csakis a vidéki rokon sajátja. Nem vagyok bizonyos, az idő még túl kevés, de azt hiszem, tovább alakulhat a kapcsolat titkos története, ami persze a legkevésbe sem titkos, ha kapcsolattörténetről van szó, de azzá válik, amint a zakó szövetének egyetlen piciny öltése: ezzel kezdődik a világ.