Szemcsék

 
Visegrádnaál egy órakor esik.
A kupéablak helyettem vízszemes,
elárvizesedik tőle a táj.
 
x
 
Egyszer-egyszer, neked-
támaszkodva a vágy,
és belédkönyökölvén
az akarat, elviszed
messze-messze kirándulni
a szavakat.
 
x
 
Újra és újra beleszövöm.
Egy versbe. Egy mítoszba. Egy dalba.
Négyrét hajtott teste a papír,
csomómentes, sima szavak rajta.
Az asztalon hanyattdönti az ártatlanságot,
a glória a lapockájára penderül.
Lezuhanyozza magáról a ráaggatott jelzőket,
napon szárítkozik, elrepül.
 
x
 
Elszakadó vonattá válsz.
Lassan, mint a könnyek,
gördülsz végig
a város arcán.