Nagy Farkas Dudás Erika: A semmiből a semmibe

Dombok, lankák - holt vidék

Néha álmodom - súlyos, bénító álmokat -, és ha felébredve még az éjszaka köszön vissza az elfüggönyözetlen ablakom mögül, idegesen fordulok a másik oldalamra, remélve a gyors visszaalvást, mely nem enged gondolkodni. Elég lesz nappal...

Még a rémálmokkal is könnyebben megbékélek, mint a jelen valós rémségeivel, amelyek minduntalan kísértenek, és nincs erőm bujkálni előlük, de szembeszállni sem vagyok képes. Nem gyávaságomat bizonyítja a tétovázás; máshol szükség van még rám, nem tékozolhatom maradék erőmet bizonytalan kimenetű csatákra.

Nem is a harc a dolgom, elvekkel való dobálódzás, kardok csörtetése. Más szerepet osztott rám az élet, annak is elég gond megfelelni. De nem születtem vaknak, hogy ne lássam a körülöttem zajló eseményeket; süketségem, némaságom is csak látszat. Nem azért nem kiáltok vissza, mintha nem hallanám és nem lenne rá szavam. Nem hiszek az eredményében. És így megkettőzötten szenvedek. A hitetlenségem is bánt.

Csodálkozom. Magammal vitatkozom. Mert miért ne volna esélyem felülkerekedni? Mire a választ megértem, bánom, hogy megértettem. Kishitűvé neveltek. De kik? Ki az, aki legelőször ültette el bennem a magam erejét lebecsülni hajlamos magatartást? Esetleg én már eleve így születtem? A megalkuvás valódi arcom, vagy csak álca?

Lassan fogyott el minden. Lassan lettem talajtalan, a valós világot felejteni igyekvő, befelé forduló, a bajokat legyintve szőnyeg alá söprő. Már tükröm sincsen. Amíg volt, barátként feleselte vissza az arcomat. Kell ilyen barát? Kidobtam. Most túlélni akarok, a tetszelgést hagyom máskorra. Másoknak. Falak tövében settenkedek. Idegenek között osonva, az alkony rejtő pillanataiban, az éjszakában.

Nem beszélhetek mások nevében. De nem egyedül lapulok, holnapot sem remélve. Árnyakkal találkozom, nem nézünk egymásra, úgy teszünk, mint akik nem ismerik meg a másikat. Nem is: nem azok vagyunk, akik voltunk.

Dombok között, a völgyben megrekedt levegő nehézzé teszi a légzést. Elkedvetlenít a poshadás. Fülledt, homályos, fáradt minden. Temetve a kőmadár. Messzire szállni úgysem érdemes, de magasra sem lehet, súlyos, megmerevedett szárnyakon. Hantokkal takartan.

Nincsenek ünnepek, és nincsenek hétköznapok sem. Csak ma van, de nem a bohém, holnapra könnyedén legyintős természetünk miatt: nincs holnap. Esetleg szavakban létezik. A szavak erőtlenek, nem hallatszanak túl a dombokon, megülepedtek közöttünk, és belefeketednek a rothadó talajba.

Nem az a baj, hogy messzire nem hallik: egymáshoz sem ér el a mondanivalónk. Falak emelkednek, egyik napról a másikra. Kőből, betonból. Egyre jó: nem enged egymásba harapni, csak vicsorítanak a bizalmatlanságba belefásult felek.

Mindenki magának, várban, toronyban. Homokvárak sáncain.