Nagy Farkas Dudás Erika: Széltorony

Ölembe hulló nappalok

Reggel jó egyedül ébredni. Lassan eszmélni, ismét birtokba venni az éjjel itthagyott világot. Januárban már hallani a gerle hangját, és arra gondolni, lesz tavasz is. Talán. Óvatos léptekkel eljutni a fürdőszobáig, lehetőleg zajtalanul. Csillagokat taposott lábam puhán, alig érintve a szőnyeget visz a hűvös csempékkel borított helyiségig. Az ablaka nyitva, élesen csap arcul a betóduló levegő, ahogy benyitom az ajtót. Mesterséges illatok rombolják le a káprázatot. Nem erdő: mű-zuhatag, mű-neszek, mű-világ fogad.

A víz tökéletes munkát végez. Szemeim nyitva, már látok is. A nedves törölközőt szétterítve teszem a kád szélére, végigsimítok apró bolyhain. Mezítláb vagyok, jó a hidegség, és jó, hogy ismét itt lehetek. Felébredtem. Egyedül vagyok. Jó. Kicsit még őrzöm, nem sokáig marad velem úgy sem, elmúlik ez is. Mint minden.

Emlékszem az emberekre. Néha álmodom is velük. Olyan, mint egy regény, folytatásokban. Mintha élnének, olyanok. Tesznek-vesznek körülöttem, mintha valami közünk lenne egymáshoz, olyanok. Az éjszaka látszólagos mozdulatlanságában eltöltött idő ezernyi élményt kínál a nappali feldolgozásra, ezért nincs időm a környezetem bábjaival foglalatoskodni. Hagyjanak. Álomalakok kínálnak hasonló, megoldásra váró ügyeket. Egyszer már megtett dolgok jönnek elém. Esélyem lett újra dönteni. Tévedéseket helyrehozni.

Persze, nem várom, hogy bárki is megértsen.

Beosonok szobám félhomályába, bekapcsolom a kávéfőzőt, hátam mögé rakok még egy párnát, kezemben ceruza, papír. Gondolkodom.

Szentségtörő dolgok ezek, lányom, mondta az öregasszony, amikor elköszönt tőlem a hajnal érkeztével, és foszladozó lepedőjét összefogva magán, elindult ismeretlen odújába. A maga mögött hagyott illat még a fény megérkeztével is jelenlétét idézte.

Mert én kértem meg, hogy eljöjjön minden este, amikor a többiek már alszanak, és nem leshet, nem hallgathat ki bennünket senki. Mesélt, olyan történeteket, amelyekre vagy azt kellene mondani, hogy félig igazak, vagy, hogy félig hazugságok. Nem egyértelmű, mikor mit illik inkább.

Mert hordoztam, mint keserves terhet, hordoztam magamban, mesélte az egyik holddal teli estén, amikor én ott ültem a terasz vaskorlátján, minden pillanatban a zuhanásra készen, de ő nem is fogta fel helyzetem veszélyes voltát, mivel neki már olyan mindegy volt a tér, a vonzás, a keménység. Ha a kezemet kinyújtom, talán el is érem a fenyőfa ágát, vagy esetleg megbillenek és zuhanok a kert hóval lepett, télire feltöltött rózsaágyásaira. Ő pedig arról mesélt, hogy hiába szeretett volna józan maradni, nem hagyták a többiek. Tudta, hogy az ügynek vége, szerette volna fenékig engedni magát a bánatba, és nem csak kívülállóként, fuldokolni akart a keservében, mert tudta, ha már nem bírja tovább, megcsömörlik és átvált. De a többiek nem hagyták, teliöntötték a poharat, mindenre hivatkoztak, csak igyon bele. Persze, amikor egy kortyot enyhe undorral lenyelt, a többit már kínálás nélkül is itta. Ez lett a veszte.

A nappalokat ajándéknak veszem, az éjjelek a ráadás.

Egyik éjszaka hiába vártam. Reggelre a kisasztalon volt egy pohár, áttetsző, hideg folyadékkal. Belekortyoltam.