Nagy Farkas Dudás Erika: A semmiből a semmibe

Ordassá lettek

"Mert olyan sokat voltam éhes,
lettem európai kannibál"

(Kormos István)

A vágy, hogy alkossanak maguknak egy tőlük erősebb védelmezőt, éledezni kezdett. Az igény hívta létre makacs akarásukat, formálta hatalmasra, mindenhatóra; hogy ne múljon minden csak rajtuk, hinni kezdtek benne. Korán megtanult leckéik egyike volt, hogy hinni jó. Elviselhetővé tett sok mindent. Elesettségüket is.

Megtanulták, hogy nem kell mindent kimondani, mert megsütheti szájukat a szó, forrósága csak belülről melegíthet, gyakran egyetlen melegként. A fellángoló értelemben morzsánként kapták meg a leckét. Azután vigaszt is épp annyit, mint kínt. Csak néha a sorrend keveredett, és a jóért később fizették meg a drága árat; vagy a rossz után érkezett jutalomként a jó.

A hason nem terjedt túl a menedék. De már foglalt volt, minden embernyi hely félelemszörnyet hizlalt. És nem volt akadály, hogy kerületük véges, túlnőtt rajtuk a minden szavuktól nagyobb erőre kapó ármány. Inkább avas magányban, penészedő vágyakat keresgéltek, nevek nélkül. Talányokra leltek.

Az öregek legendái felejtődtek, egük, földük feketült. Ment mindenki a maga útján, a feketeség túlnőtt a hason, az agyra is ráborult, és már választani sem kényszeríttet. Mát és tegnapot adtak a holnapért. Farkasok prédája is lehetett volna mindahány, de nem féltek a farkastól, mert ők is azzá váltak. Hallatszott a kóborló vadak egymást kereső, elnyújtott üvöltése.

Nem vagyok éhes. Nem álmodom hajnalban lekaszált fűre hulló édesre ért termésről; harsányzöld héjú dinnyére gondolás sem hozza meg evésre a vágyam. Nem csábít frissen kisült kalács illata sem a hófehérrel terített asztalhoz, ahol a helyemen olyanok ülnek, akiknek látása is gyötrelem. Mert riadt kapálódzásomra emlékeztetnek, amikor én is haslakó voltam, és létem nem érdekelt senkit, helyet kért egyetlen máig jogos fészkemben is a félelem. Vele együtt születtem, és korán belém költözött. Mert félelemmé változtak a vágyak, gyermekkorunk árva éjszakáin elvesztettünk minden biztos pontot, és maradtunk, sokkalta nagyobb félelmet hurcolva magunkban, mint ami elképzelhető lett volna számunkra.

Nem volt hely rejtőzködni; szívükből kicsordult a fájás és behúzódott az éhes has legmélyebb, legsötétebb zugába, növekedéséhez állandóan táplálékért üvöltözve. Oltalmat kerestek, és nem volt, aki oltalmazzon, magukra maradottságukban időnként vetettek egy-egy falatot a korgó gyomorba. Önmagukból adtak egy falást, és elfogytak lassan, csak az élősködő félelem nem akart elsorvadni, ők már régen nem voltak sehol, de az ott állt, helyettük, és miattuk.

Semmit nem tudtak megakadályozni. És fájással fulladásig lakhattak jól, ordasok lettek, magányos kóborló állatok.

Sóvárgásuk az egyetlen biztos érzet, ami előbbre visz, és keresik, keresik, egyre csak szaglásszák az út menti növények felperzselt csutakját, hátha ott a másik nyoma, a másik farkasé, aki szintén keres, talán őket, talán bárkit, hogy egymásba marva bizonyosak lehessenek, hogy még sincsenek egyedül, és meghúzódva az árkok hűvösében, vagy kopár, erdőre emlékező vidéken, kiéheztetésre ítélve a szörnyet, hogy gyengültével felvehessék vele a harcot.