Nagy Farkas Dudás Erika: A semmiből a semmibe

Sírvirágok

Virágokkal jöttek; a gyerekek ünneplőben, fehér lobbanó gyertyákkal nyomukban. Feketében dőltek be a kapukon: a díszbejáraton és a hátsón, az utolsó utcára nyílón is. A fiúval délre beszéltük meg, de még nem volt sehol. A karomat húzta a hatalmas virágnyaláb, vacogó fogakkal próbáltam elnézni a fejek felett - felállva egy sírra -, langaléta termetét kerestem. Hiába. A fekete áradatban egyetlen ismerős arcot sem találtam. Rebbenéstelen szemmel, éles vonallá keskenyülő szájjal meredtek rám, ha a közelembe értek. Visszamosolygásra készültem, és arra, hogy valaki megkérdi, kit várok, hogy felelhessek neki. Senki nem kérdezett. Arcomba húztam a kalapot és megkapaszkodtam a virágaimban.

A temető északi kerítése régen leomlott, a romot benőtte a szeder, a csipkerózsa; elszáradt nyári gazok fakó csomói meredeztek közöttük. Csak ott tévedhettek be a kecskék, egy egész csapat. Már az első síremlékekig értek, amikor a gazdájuk beérve őket dühös szitkokkal hadonászott, megoldalította a vezérállatot, amelyik tartásával kitűnt közülük. Szétfutottak, be a fekete tömegbe, kavargott a meghökkent gyásznép, ott csörtetett a vezér is a virágos sírok között, nyakában egy csöngő-féle finom érchangon jelezte másságát.

Nem tudtam tovább tétlenül ácsorogni, senkihez sem tartozón; elindultam egyedül, hogy engesztelésül virágot rakjak minden halottra.

Szálanként szedegettem a csokorból, minden sírra tettem egyet; a karomból fogyott a virág, ahogyan a sírsor is fogyott lassan. Senki nem figyelt rám, pedig meglökve őket, hajlongva haladtam egyik kereszttől a másikig, de ők a kecskéket nézték, és azok megzavarodva, irányt vesztve bukdácsoltak közöttük.

A fiú még mindig nem volt sehol. Pedig az öregapjáról volt szó, annál mi lehetett fontosabb? Éjjel vele álmodtam, régen halott volt, de nem lehetett eltemetni, városról városra jártunk, cipeltük a karunkban, én nem tehettem semmit, nem is akartam, csak rettentően szégyelltem, hogy meghalt, és nincs eltemetve. Ő csak állt, mellette a fonnyadó test. Az elpárolgott nedvesség miatt olyan volt, mint az aszott barackok, amikor nem hullanak le a fáról, az ág nem engedi leesni őket, magánál tartja érett termését; nem adja a feketeségnek, édes ízét nem adja nedves, csorgó nyálú szájnak, nem adja madaraknak.

(Emlékszem, ültünk a teraszon, arról beszélgetünk, hogy elmegy, mert innét mindenki menekül. Én néztem a barackokat, már aszottak voltak, sötét színük rejteni akarta őket, megváltoztak, olyanok lettek, mint maga a törzs, mint a föld, olyanok lettek végül. Öregapánkat emlegette, aki forogna a sírjában. Nem emlékszem, miért mondta. A barackok miatt, vagy az elmenés gondolata miatt.)

Olyan volt a fonnyadó test, mint a fájukhoz tapadt barackok. Hurcoltuk, amíg fel nem ébredtem. Azt mondta az álomra, hogy az a lelkiismeretem hangja. Menjünk ki a temetőbe, sír-virágokkal kiengesztelni őt és a többieket is, mondta. Milyenek a sír-virágok, kérdeztem. Nem felelt.

Minden halotton egy-egy szál virág, és biztosan el tudok aludni, ha hazamegyek. Mert így már minden könnyebb, ott forgok, pörgök a temető tarka virágoskertjei fölött, köd vagyok, kifolyok a kerítés résein, át a párás, nedves útra, megkerülve a vesszőkosaraikat virágokkal megpakolt asszonyokat, akik meghökkenek a kecskék áradatán. Jönnek, sorban, kerülgetik a sírokat. Nézek a bejáratok felé, hatalmas krizantém csokrok, leginkább fehérek; emberek, leginkább feketében; a sírokon ott hevernek az én szerény, szegény virágaim, és egyre jobban kívánom, hogy ő is itt legyen, de valami sejteni engedi, hogy nem lesz, nem jön, mert elment a hajnali vonattal, egészen a Nyugatiig; mert elment és rám hagyta az itthoni összes sírt, az összes keresztet.