Nagy Farkas Dudás Erika: A semmiből a semmibe

Fentről, toronyból

Ideje megszokni a gondolatot, hogy csatangolásainknak egyszer végét szakítják, és ránk szólnak: elég. Mert minden megtörténhet.

Bolyongtunk, kapaszkodva a századokba, ezredekbe, emlegetve azt, amiről fogalmunk sem lehetett: kerestük, de amíg kutattunk utána, addig folyt ki a kezünk közül. És most nem szabad panaszkodni. Nincs is értelme.

Vastagon feszül fölöttünk a kupola, ostobaságból elhiszem, az a valóság. Nem látok át rajta, pedig áttetsző: inkább elhiszem, hogy képtelenség, mint merjem meglátni ami mögötte dereng. A végtelenséget. És vendégségünk végességét.

Nem tudom, hogy mit keresek, nem tudok nevet adni a dolgoknak, amelyek hiányától szenvedek. Nincs orvos, aki segítene rajtam. Szeretném azt hinni, hogy nem is létezem, de nem lehet a feledésbe, tagadásba menekülni, mert vannak még pillanatok, amelyeket ki kell bírni. Iszonyú, hogy semmit nem lehet nem megélni, minden másodpercen átvánszorogva juthatunk csak tovább.

Kívülem történik minden. Tehetetlen vagyok, nem tudok beavatkozni, és csak annyit szabad, amit viszont kötelességem is, hogy átélve újra alkossam. Az egyetlen világból ragadjam ki azt a pontot, amivel engem köt magához, és mentsem meg. Akkor leszek megváltva én is. Csakis akkor.

Boldog voltam, amikor hihettem csónakban, csónakosban, másik partban. Majd kiderült, a nagy vízen kívül nincsen semmi más. Lassan kikezdi az alapozást, és alázuhanok tornyostul.