Verebes Ernő
Szkizofónia avagy Isten csendje

Későkamaszkori kihallások

Mindenki Isten csendjében él, még ha füttyent is egyet valaki.

Mert e csend a várt válasz hiánya.

***

Ha előrehajolsz, majd egészen le, hogy két lábad között lásd a hátad mögött elterülő tájat, az eredendő formát látod, esetleg egy mikrofont, mely - mint egy olcsó filmben - belelóg a képbe. Az alapállás idején, ha minden rendben folyik, a tanulmányozandó tér fokozatosan kitárulkozik. Természetellenes testtartásodra legfeljebb a fejben jelentkező vértolulás utalhat - akár a szülő nőknél -, kiknél viszont éppen e nyomás hivatott a legtermészetesebb úton világra hozni az újszülöttet. S ezzel az apropóval, visszaszámlálásunk célidejét is meghatároztuk.

A majdan mélyvízbe bukó, temetőjáró próféta (Én), ismét vízben lesz kénytelen úszni, most azonban saját anyamedencéjébe visszaiparkodni. Mert az eredendő bűntől való effajta megszabadulás a legegyszerűbb számára - számomra - is.

A táj eredendően ismerős. Langyos tál-vizek növekednek hatalmas rizsföldekké meg halastavakká. A tenger még nem látszik, de ha látszana is, csak egy üres lábast sodorna. Édes és testmeleg e világ. Ujjaim tétován áznak, s érzem, egyszer el kell hagynom e helyet.

Jobb oldalt az ablak, hóval fedett fenyők néznek be rajta, a rózsaszínű függöny fázik a fényben. Bárgyú mosolyt érzek arcomon, miközben némán, jövendőbeli tartozásaimat számolom.

Emlékek híján, hisz ez az idők kezdete maga, utamat csak előrevetíthetem, míg múltbeli támaszom, csupán egy újabb köröm az ujjamon. De célom vajon kedvemre való-e? Elhagyni e helyet, csakhogy tanúja lehessek hitelezőim számonkérésének? Ellenszerem nincs. Vagy talán a felhők áttetsző szépsége az, a mihaszna hegyoldalak, s az azon felfelé mászó hajók? Majd a csúcs, s ismét a víz, a langyos tál-vizek. Kényszert érzek. Úgy látszik, ma ismét hashajtós napom volt.

Gubbasztok őrhelyemen. Ez a pár hét, mely még előttem áll, hatalmas idő. A megszokás meddővé válik, helyét lassan a viszonyulás veszi fel. Erő, tömeg, sebesség harcol egymással, s békél majd meg olcsó képletekben, az idő túlpartján.

Zavarban vagyok, hiszen mint jövendőbeli eszköze az előbb említett fizikai fogalmaknak, még híján vagyok minden felismerésnek, melyek nélkülözhetetlenek a már megszületett ember számára. Még félelem sem gyötörhet, s öreg bölcsek élettapasztalatait sem lelhetem meg olcsó könyvekben itt ...vidéken, mitöbb, a világon kívül.

Ha tehetném, nagyanyám jutna eszembe: "Fiacskám, sose félj!" - fogja mondani húsz év múlva, de én akkor már nem hallgatok rá.

***

A fényforrás közeledik árnyékához, a hang visszhangjához. Amikor alszom, utcán sétálok, ébrenlétem összkomfortos cellám. A kültér lassan beltérré zsugorodik. Idők egyesülnek nemsokára, míg testem az első tű fokán áthalad. Rögződik a pillanat: vájt odúm elhagyom.

Időm elindul.

A fényben csak hangom hallatom.

***

Fehér szakajtóban tündöklöm, s tudom: a Próféta megtalálta szavát. Szerepemet betöltöm. Most már azt is tudhatom, hogy a VALAKI, aki a világot megmutatni képes, mert elbújt előlem, nem létezik. Melyik világot? Megmutatni? Hisz csak vagyok az időben - idővel a testemben. Véleményem semmiről sincs, s ha volna is, az is olyan lenne, mint egy kiszáradt budi. Vágyaimról nem tudok semmit, mert még csak vágyakozom utánuk. Valami azonban mégis velük lehet kapcsolatban, ugyanis egyszer majd utolérem magamat, amint az utcán sétálok, s amit akkor tapasztalok, látlelete lehet mindannak, ami már túl van a vágyakon: ami örök nyomorúság, örök tetvesség, örök szánalom, örök kegyelem, örök boldogság, örök lankadás, örök adósság, örök vereség, örök harc, örök győzelem, örök látomás, sőt ez mind egyszerre, s még sorolhatnám is annak árán, hogy elmúlik felettünk az idő. (Különben is elmúlik, csak nem vesszük észre.)

***

A horrornaszád útra kél. Uraim, ne féljenek! Szívünket átlyukasztották, agyunk fűrészpor, lelkünk a hajókéményen át távozott. De haladunk! S amink megmaradt, azt megcáfolni már úgysem lehet.

Hajóink a sziklafalon másznak felfelé, s nemsokára a Parnasszus csúcsának párás legelőin várnak ránk anyáink és feleségeink langyos tál vizekkel és bennünket csodáló tágra nyílt szemekkel, melyekből a színes jóság száll felénk útközben kékesfehérre fagyva, s koppintva bennünket homlokon. Aztán csak leülünk és a kálvária jut eszünkbe a városka terén, melynek talapzatán ottfeledtük piros-fehér pettyes lábasunkat benne a zsírral, amellyel a kezünkbe nyomott kenyeret kellett volna megkennünk.

Ott fenn, de még a Naptól innen, lehajtott fővel mormoljuk fazonzsebkendőnkbe: a csodák nem hazudnak. Csak a csodálkozók. Aztán hálás tekintettel hátrálunk a szakadék felé. Akik kísérnek, pedig piros traktorokon ülve, kendőbe kötött fejjel szántják a még megmaradt fennsíkot, s melegen integetnek viszontlátást.

A többire nem emlékszem, talán füttyentett valaki.

***

Mindenesetre, a zuhanásban van valami felemelő. Szakemberek szerint ez egy atavisztikus álomkép, melynek folytán a csecsemő az anyja után, mi pedig egy faág után kapunk. Sőt, tesszük mindezt hűvös homlokkal, hisz a több évezredes gyakorlat kifacsart már belőlünk minden izgalmat és izzadságot.

Így hullunk vissza, s itt kell őszintén megvallanom: egyike vagyok azoknak, akik vízbe esvén nem kapálóznak azonnal felfelé, sőt ékszerűen mind lejjebb és lejjebb hatolva, fittyet hányva a víztömeg nyomására, bátran várják ki, míg levegővel telt tüdejük ki nem veti őket a felszínre.

Ez a nagy pillanat. MOST! - Túléltük! - ziháljuk már fejjel a víz fölött, s másnap az összes temetőt könnyezve járjuk végig, szívünk friss vérvirágait hullajtva szét a száradókra. Hisz mi mindnyájan itt születtünk, a rothadás gyakorlóterén.

Habár hideg szél fúj, könnyű átmeneti kabátomban sétálok a néhaiak poligonjának rendetlen füvén, hátam mögött fekete kovácsoltvas kerítés. Valahol messze, mintha hangszeren gyakorolnának. Szemeimet résnyire húzom. Nézek mindenfelé, s tekintetemmel végül egy égbe nyúló, száraz ágon akadok fenn. Madár ül ott, s fújja. Felismerem. Legyen zsák a bendőm, eke a fogam, csak kimondani lehessen, csak kimondhassam: hallottam az Istent.

***

Fehér szakajtóban tündöklöm, s rámmosolygó szemekből világokat kiolvasva, immár leírhatom: a Próféta megtalálta szavát. Szerepemet betöltöm.

Az ugrálókötél árnyéka árkokat váj, ezekben botladozom. Boldogság ez, vagy kudarca látószögeknek?

Alakulok. Már egy pont festményem, versem egyetlen betű. Gőgöm még száraz, szívem vájt odúban bujkál, vashoz csak véletlenül nyúlok.

A pék korán kel, s taligán tolja gezemicéjét. S mintha én lennék, énekli:

"...nyelvem rőfös kötél húzza
beleráng a fütty mit fújok
boldog rosszullét hogy zabál
kemencébe belebújok
sártapasztott poklom hasán
kezem pihen jóllakottan
vigyorogva örül szívem
koromban hogy megmosdhattam
ennyi jut hát erőmből
a tornácig hol fejet hajtok
s eljátszom az ünnepet
hol tort ülnek nagy néma arcok..."
- Ez a vers nem csupán egy betűből áll.
- Tényleg nem.
- Pedig az előbb azt mondtad, hogy versed egy betű.
- Igen, valóban azt mondtam.
- Akkor nem értem az egészet.
- Nem is értheted. A te időd még nem érkezett el.
- De hisz itt vagyok, és beszélgetek veled.
- Te nem vagy itt. Csak voltál, és leszel.
- Hol vagyok akkor szerinted?

Elég volt. Bár csak tudnám, hogy nemlétező emberekkel van tele a világ, és egy vagyok én is közülük. De semmiről sincs véleményem, s ha volna, az is olyan lenne, mint egy kiszáradt budi.

Verset pedig nem írok többé. Betűket igen.

***

De ezt most hiába olvassátok, mert hosszú napok következnek, telve üveggyöngyök csilingelésével. Tartozásaim csillagászati méreteket öltöttek. Már ereimben úsznak és minden kör után újjászületnek.

***

Nem szabadulhatok egy furcsa látomástól, melyről egyszer már szó esett. Ha kimondanám ismét, nagy baj történhetne. Talán egyszer még megpróbálom.

Addig is mindennapos borotválkozásokkal telik az idő, habos szőrt hagyva a mosdóban - múladékul. A tükörben időtlen a képmás: képmás az időtlen tükörben. Mindig egy adott pillanatot tükröz, mely viszontlátja önmagát - látja viszont.

Leteszem a pengét, és lemosom az arcom egy langyos tál-vízben.