Nettitia K. Froese: Lemúriában nem múlik az idő

Abi al-Maarri vívódása

Nem settenkedett tovább az ősz, egyik pillanatról a másikra megszűnt a rothadás enyhén émelyítő, olykor az avarégetők keze nyomán kelt füstbe vegyülő bűze, és helyébe csípős, savanyúan fémes ízű szag furakodott Umar ibn Abi al-Maarri orrlyukaiba, amelyek pipától, szivartól, tubáktól hosszú ideje távol tartották magukat; így élemedett korára orra egyik legmegbízhatóbb érzékszervévé lépett elő. Előfordult ugyanis, hogy a kissé fűszeresebbre sikeredett szójacsíra-salátát a szokásosnál több gyömbérsörrel öntözte meg, s ilyenkor a szobájába térve - ennyivel tartozunk az igazságnak -, még egy-két csésze rizspálinkát is utánatöltött, megtréfálta a teste. Gondolván, hogy a könnyű, a kaftánja redőiben labirintusi szellőként fölszívódó, hangtalan szellentése még önmagát se hozza majd zavarba, a kis széllökés nagyobb katasztrófát idézett elő jól temperált habitusában, mint a szökőár Atlantisz vagy Mu szigetének lakosai között: ernyedt, és ha ismét ragaszkodunk az igazsághoz, idő múltával elemi funkcióját is csupán akadozva ellátó hímtagja - na jó, legyen inkább mogyorónyira sorvadt, bőrredőkbe zsugorodott egykori nemzőszerve -, néhány csepp langyos folyadékot lövellt ki, de a pisi - mert ez a nedvességmennyiség egy egészséges férfi vizeletéhez képest a pezsgőspohár harmatozását se közelítette meg -, letagadhatatlanul előbukkant, és ő tudta: bevizelt. Az illatokra és szagokra oly élesen ráhangolt orra figyelmeztette rá.

Ám ilyenkor történt a kisebb baj. A földbe ásott agyagcsuporban erjesztett szójacsíra-saláta meg az erjesztett és égetett italok időnkénti találkozása olyan meglepetésekben is részesítette nagytiszteletű Abi al-Maarrit, amelyekről még maga sem volt hajlandó igazán tudomást venni. Mert a röpke gázkilövellési ingerének majdhogynem természetes folyományaként könyvelte el a combjára csöppenő meleg cseppeket, amit öltözékének redői egykettőre felitattak, csak az orrának kellett megparancsolnia, hogy haladéktalanul térjen napirendre az incidens felett. Különlegesebb alkalmakkor, amikor a ház nagyratartott ura, nagyméltóságú Euszébiosz Eusztathiosz az ősi törvényeknek fittyet hányva a halak és szárnyasok - helyett - sünkutyát, lajhárt meg Svájcból szállított, az Alpokban külön koszton nevelt bernáthegyit szolgáltatott fel eunuchjaival -, nem maradt el az évekig pincében érlelt eperbor sem. Az erdei eperből készült ital pedig nem fér meg a gyöngy- és póréhagyma, boróka, citromfű, áfonya és törökbogyó alapú mártással. Se a bőséges fűszerezéssel, a szakácsok ugyanis soha nem sajnálták az ételből a madársóskát, a medvehagymát, a szagos mügét, a tajtékgyökeret, a borsos varjúhájat meg a tavaszi tejoltógalajt se. Az ilyen lakoma után a szemlesütve elengedett szellentés arcra fagyó mosolyba torkollott. Ezekben a rettenetes pillanatokban Abi al-Maarri térdei alá kapta a kaftánjának szárnyait, elrebegte a tőle elvárt legilledelmesebb elnézés-, bocsánat- és stb-kérést, és farpofái között hol nedvességet, hol valami még viszkózusabb anyagot feltételezve, araszoló léptekkel, lábfejet lábfej elé helyezgetve kitipegett az étkezőből, egyenesen a szobájába, mert a lakomán terjengő nehéz illatok, a táncosnők bőréből bőséggel illatozó ámbra és verejték keveréke nem tette lehetővé orrának, hogy megbizonyosodjon: becsinált-e, vagy sem.

A katasztrófa igazából soha nem történt meg. Ennek ellenére Abi al-Maarri minden ilyen alkalommal - szerencsére csak az uraság, nagyméltóságú Euszébiosz Eusztathiosz hatalomba iktatásának holdünnepén, ötévenként került rá sor -, órákig állt fürdőjének durva háncs-szőnyegén és öntözte magára az öblös bambuszcsövekből formált kancsók tartalmát, a nap derűs sugarai által melegített fürdővizet.

Mostanra azonban már a nap hervasztó sugarai a földteke más ponjaira vetődtek, a vizet csak hűteni lehetett immár a szabadban.

A testének hitványsága fölött tépelődő Abi al-Maarri orrlyukait hirtelen az ózon éles szaga töltötte be ismét, úgy érezte, mintha egy Hszü-jiang által veretett ál-ezüst hadiérmet szopogatott volna órák óta - savanyú volt ez a nyálán lecsapódó íz, mint maga a félelem. Mint a vérébe lövellő adrenalin annak gondolatára, hogy összecsinálta magát. S ráadásul alsónemű nélküli öltözéke alatt ürüléke ott maradt volna az előkelő vacsora csupán ötévenként találkozó vendégeinek szeme és orra prédájául. Bár ez a félelem mindig a farpofáitól jóval mélyebbre eső gyűrűsizmok renyheségéből borzongott fel benne, most tudta, a rémület forrása valahol testén kívülről indította hullámait.

Igen ám! - ötlött eszébe nem keveset tapasztalt hősünknek -, ez a rohadt fémpénz-íz a villámcsapások utáni ózonfelhőből ered, télen azonban aligha csapkod a ménkű itt, a palota környékén. Ha csak Közép-Kelet-Európában nem. Arra meg aztán igazán fáj a tököm - fűzte hozzá rezignáltan a bölcs Abi al-Maarri, s végre kezébe vette az asztalán porosodó pergamenköteget.

Épp eleget hánykolódott már ez a sötét sorokkal hol sűrűbben, hol foghíjasabban telejegyzett köteg Abi al-Maarri holmija között, még egyszülött fia, Ibn al-Mukaffa Mahfúz hagyta rá a jövő zálogaként. Abinak ugyan már évszázadokkal korában többet jelentett a félelme, hogy egyszer bele kell mártania a kifogástalanul hegyezett írótollai garmadának egyikét az asztalán olykor heveny bukfencet vető szecsuani porcelán-tintatartóba, mint hogy belelapozzon valaki kész, vagy a sors kényszeréből befejezettnek tekintendő művébe, mindeddig mégse tette.

Érzékszerveink vannak, intellektusunk van, és a halál bizonyos. Tudta ezt a meddő műve felett tépelődő Abi al-Maarri, és a halál bizonyossága mellett - bármennyire is elzárkózott a világi élet érzékelésétől -, de még nem olvasott bele a már szamárfülesre lapozott, sarkain összemosódott tintafoltokkal éktelenkedő ívekbe. Tenyere ugyan nem izzadt, ujjai még kevésbé, mégis, mintha pézsmapatkány hányta volna le az árkusokat. Valami meghatározhatatlan bűzt érzett, bármikor ölének gyümölcse utolsó feljegyzéseit kezébe vette. Tudta, hogy saját félelmének savanyú kipárolgása lengi be ilyenkor a szerzetesi cellához hasonlatos szobáját. Csukott szemmel pergette csak a sötétben ujjai között a lapokat, s tudta, ha beleolvas a sorokba, kénytelen lesz szembesülni mindazzal, amit szépreményű, s tegyük hozzá, végtelenül kíváncsi gyermeke személyesített meg életének nyolc évtizedében. Mert az írás az élet. Az enyém is - gondolta a kegyes Abi al-Maarri -, bár még egy sort se jegyeztem le az Efezusi betűkből. Ennek köszönhetem, hogy élet nélkül is tovább élek. Imitálom az életet? Még ahhoz se vagyok kellően erős, hogy az élet látszatát elfogadjam? Gyáva vagyok az élethez, gyáva vagyok a halálhoz? Csüggesztő gondolatai ki tudja hova nem kalandoztak volna, ha szívszorító morajlás nem zúgott volna végig a palota ezeréves falain, mintha az egyszerre minden irányból támadó remegések az épület egyetlen pontját célozták volna meg, hogy ott találkozva a rombolás pusztító virágában egyesüljenek. Nagytudású Abi al-Maarri asztalán a meghatározhatatlan irányból ismétlődő remegés következtében a Kantonból rendelt, ébenfából és elefántcsontból összeillesztett négyzet-rácsozatú sakktábla fekete-fehér berakásán pozíciót cseréltek a harcosok. A parasztok hátráltak egy lépést, a vezérek pedig, mintha csak a kiválasztottak előtt megmutatkozó, sápadtmosolyú kaszás kezének lendülete hasított volna rendet közöttük, hanyatt dőltek, s percekig tűnő ideig jobbról balra, majd balról jobbra gördültek gömbölyű talpazatuk ívén egyensúlyozva, mintegy hiába keresvén a vesztesek megnyugvását.

- Már megint a föníciaiak! - lobbant föl az indulat a békés szemű Abi al-Maarriban, szívét immár hetvenhatodszor szorította görcsbe a félelem, és a soha el nem olvasott papirusz-árkusokat jobb idők reményében - félelme verítékének köntösébe burkolózva, visszatette asztalára.