Nettitia K. Froese
Abi al-Maarri és a forma hipochondriája

- Ha arcod vidámsága nélkül adsz, elveszted a dolgot és a dolog érdemét is - mormogta bölcs mosollyal szakállába Ibn al-Mukaffa Mahfúz, elmés gondolatát leplezetlenül apjához is intézve, miközben szardíniás dobozból kenyérfalatokkal olajat tunkolt a lábánál a türelmetlenségtől reszkető orosz agárnak. Az eb rágás nélkül, fejének egy pillanatra való magasba rántásával küldte gyomrába a galacsinokat, ezzel újból és újból arra késztetve gazdáját, hogy eltöprengjen az ínyencség és a mohóság eme eleven megtestesülése fölött. Ő maga, legyen az étel, ital, szerelem, nargilé vagy mézzel csorgó datolya, a lehető leghosszabb ideig szerette elnyújtani az élvezetet, s lám a kutya, annál szenvedélyesebben habzsol, minél inkább a foga alá kívánkozó a falat. Igaz, dohányozni, mézsört vagy pálmabort vedelni nem is láthatta ezt a szőrehulló, de mégis délceg jószágot. A mohóság azonban a méltósággal szemben sohasem csapott át figyelmetlenségbe vagy fegyelmezetlenségbe. Az agár állkapcsa mindig csak annyira nyílott szét, hogy befogadja az olajba mártott kenyérfalatot, ilyenkor fogai érezték a gazda ujjait, megvárta, amíg az etető kéz biztonságba kerül, és csak ezt követően rántotta magasba a fejét, hogy a falat a kiegyenesedett nyelőcsövén át egyenesen a gyomrának nedvei közé csobbanjon. Semmi sincs rosszabb a hitványnál, amikor magasba emelkedik, mindenkit sújt, mert mindenkitől fél: kegyetlen mindenkihez, hogy megtudják, képes rá; és nincs rútabb fenevad se, mint az őrjöngő szolga acsargása a szabadok torka ellen - morfondírozott tovább a nemes gyermek, s talán hangosabban szólott, mint imént, mert a sárkánymintázatú köntösébe burkolózott atyja, a nagytudású Umar ibn Abi al-Maarri feleszmélt némi kókuszlikőrön érlelt szendergéséből, és a szunyókálástól még renyhe hangszálainak rekedtségével felelt: szerinte nem kellő az alkalom a buzeráns görög filozófiával és a demokrácia torz elméleteivel kutyaetetés, mit etetés, kényeztetés közepette foglalkozni.

- Te, hatalom ura, nyugalommal ítélsz meg mindeneket, és nagy kímélettel igazgatsz minket, támadjon a te napjaidban igazság és béke bősége, amíg a hold el nem múlik - törölte meg halbűzös olajtól iszamos ujjait az agár rőt bundájában Ibn al-Mukaffa Mahfúz, majd lábával gyengéden eltolta magától az ebet: a mértékletességen töprengtem imént. A mértékletesség uralkodik magán az emberen, az igazságosság a családon, a városon és a királyságon, az igazságosság két forrása pedig a szigorúság és a bőkezűség. Az igazságosság teremti meg a békét, ám a béke egyszerre többféle lehet: úgymint istené, a világé, az ördögé és a mennyé. Mi adja hát meg a béke formáját, mi adja meg a világ formáját, nagytudású atyám, bölcsek tízeinél bölcsebb Umar ibn Abi al-Maarri? Hiszen formája van az ebnek, a szardíniának, de az olaj már csak a hal vagy a konzervdoboz formáját követi, hipochonder módon meg akarja fogni, életesíteni a formát, de megállapodni képtelen, ezért talán formátlan, mint a béke, a rend, az igazság, a világ? Emelj bölcsességed magasába, ó, atyám!

- Nyelved immár a középkoré, s nem a középszerűségé - emelte bal mutatóujját a töprengéstől felhőzött homlokához a bölcs, hüvelykujját pedig az arccsontja alá támasztotta: önmagad előtt jársz, ezért figyelmetlen leszel, hajlamossá válhatsz egytörvényű igazságok kifundálására, netán még hirdetésükre is. Soha nem veszítheted szem elől ősatyád bölcselmét, miszerint minden hiábavaló, és még a hiábavalóság hiányának sincs értelme. Csak a nihilt kitöltő űr köti össze a kanti szabadságot és az empedoklészi, hiánykitöltő ugrást.

Melyik a helyes, melyik az igazi formája a víznek - egy tó-e, vagy egy pohár, a vízesés-e vagy a váza?

Melyik a kék szín hordozója: az óceán, vagy az égbolt? Merj egy maroknyit a tenger vizéből, s látod, nem kék. Zárj palackba néhány korty levegőt, s látod, az sem kék. A kék szín csak illúzió, valóságát a forma adja meg. A nagyság formátuma ruházza fel azzal a tulajdonságával, a kékségével, ami valójában nem is létezik. Másfelől meg ott a víz, kényszerítheted bármilyen alakba, kitölti edényének minden pórusát, s minden formájában önmaga: az utolsó cseppjéig benne van minden óceán, minden tó és vízesés, a felhő, a szomjúhozó pohár-vágya, de benne tükröződik még az égbolt kékje is. Az óceánban az arcod, könnycseppedben a világ. S ha most azt hiszed, líra ez, szenvelgő picsogás vagy hagymázas mellébeszélés, nagyon tévedsz, vagy én vétettem irányt nyegle mondataimmal: a formáról akartam beszélni. A részletekről, az egészről és a teljességről, a hozzájuk vezető útról, a csalóka illúziókról és a folytonosan a szemünk előtt bíborló csodáról, csak így, egyszerűen a levegőről, ami láthatatlanságában is gondolkodásra sürget - vajon miként nyomatékosodik bennünk a tudat olvasmányaink nyomán, hogy most egy olyan alkotással találkoztunk, mint a levegő. Formáját nem tapasztaljuk, de zamata van, belemarkolunk, de kicsúszik ujjaink közül, langyos és melenget bennünket, máskor éles és fájdalmat okozva hatol tüdőnkbe, mintegy emlékeztetve nélkülözhetetlenségére, mert a húskoporsóból való előevickélés és a gyászkoporsóba való vak beleszédülés közti efemer pillanatot éltető közegként burkolja magába. Teremthet-e ember ilyen, ennyire képlékeny és mindenki számára halálosan fontos "ősmasszát", a biológia örömét utánzó intellektuális örömforrást? Mi szükségeltetik hozzá: mítosz, pátosz, hisztéria? A fegyelem zabolátlansága, a káosz szigora? Vagy spontaneitás, miként az első sokk átélte után a seggreveréssel kikényszerített lélegzetvétel után működő respirációs rendszer automatizmusa? Van-e módja a formátlan formába öntésének? Mert ha az élőbeszédet stilizálod verssé, novellává, drámává, már soha többé nem eshet szó az élőbeszéd spontaneitásáról, ha meg az irodalmi alkotást szeretnéd visszafordítani a köznyelvi megnyilatkozásra - legyen ez esetünkben a légzés természetessége -, nem kapsz egyebet, csak csikorgó bábszínházat, csempe figurákat és raccsoló, ripacskodó színészeket. Valahol útközben elveszik a tökély, mintha a lepárló edényben hevített levegő lehűlés után már nem az óceán kékségét idéző fűszeres illatokat hordozná tovább, hanem a Styxen hajózók penészes nyelvén galvanizálódó obulusok miazmás dögbűze lobogna violaszín álarca mögött, kicsúfolván természetet, metafizikát és (poszt)alkimistát egyaránt.

Ülök csak itt, kételyek közt tépelődve. S ezzel állát mellére ejtve, újra el is szenderedett a bölcs.

- Hozsánna az olvasónak! - köszönt el hálás szívvel tőle a bölcseletből sokat okult gyermek. Hozsánna! - mondta, és lelke kapaszkodni kezdett az éjben gyökerező fordított fa lombjai között.