Beszédes István: Messziről Andromeda

Öt menet

 

Nagy máglya omlott el, hamun

tapos a talpad, minden kegyelmed,

drága bolond, ha téblábol öröm,

ha gyermek tapiskál poros kövön,

ha míg a lányanyák figyelnek,

szem elől téveszt a gardedám,

ha uszályok söprik a szerelmet,

ha karcsú pohárba konfetti száll,

s teljes az üdítő hatalma,

és mint a mutatványos majma,

ihletett szerzet, ma felemelt

fejjel szavalod a verset.

 

Túlnan a hosszú böjt utáni

mustrán, neked tapsol a tarka

sereg, a buta báj, a turáni

pityókos bölcsek, az idomár

családja, mind, aki nézett

már hasonló műsort, igaz

művészetpárti lévén, de

nem lát ilyesmit ám a tévén,

hogy meglegyen a szavakhoz

az érvény, könnyet lenyelve

éljenez, és a kisgyermeket

közben is zötyköli a térdén.

 

Tenned kell ám a látszatért,

ha nem szólnál, ha nem volna

fegyelmed, nem nyílna itt ma

játszmatér, rongyos kabát volna,

meg zsíros bekecs, ha nem szólna

makacs ajkaid között a mantra,

nem kúszna girland-erdő sem

a gangra, képzett képzelet szülte

selyemsál helyett kenderkötél

hurkolná magát garatra, hol

ma úgy tetszik, lampion, függne

a teremben pion.

 

Muzsika kell a drága népnek,

mert ha kilépnek, sárba lépnek,

s meg kell békülni az állapottal,

kelnek-feküdnek az állatokkal,

egy este kell, s ahogy dukál,

elmélázni a Kék Dunán,

hogy amíg csak tart a zimankó,

perdüljön a valcerre a mankó,

szemed most ne nézze az embert,

varázsolj a kucsmából cilindert,

kastély legyen a téli csárda,

Strauss, meg Offenbach a Dankó!

 

Nem egyszerű közönség, királyi

gárda, ha homlokra tapasztva

a bankó: ezért a versed öt menet,

nem kurta-furcsa, valódi nagyrevüre

gyártva, átélni is legyen idő; fickós

a hangja, így zengedez a bátra, nem

mindegy az, hogy ki dicsér, és benn

most ismét megnyeri a vidéket egy

Berzsenyi, szatír kondások, cseléd

nimfáink szája tátva, s e nyers zseni

a művet beszegi azzal, hogy, lám,

más semmi sem maradt itt hátra.