Boško Krstić: Vízöntő

1.

Nem volt még rá példa, hogy Jan Roman, a Fekete Macskához címzett vendéglő pincére kiejtette volna kezéből az italokkal teli tálcát. Ismét a söntéshez lépett, és ledarálta a rendelést a két goromba csaposlánynak. Amíg azok az italokat kimérték, Jan fényesre törölte a tálcát, majd hátrafordult és figyelmesen körülnézett a kocsmában. Mintha órákkal ezelőtt megdermedt volna minden, napok óta nem történne semmi: jóformán minden asztalnál törzsvendégek ültek, nem jött be és nem távozott senki. A zsivaj ereje sem változott, füst volt és kocsmaszag, az idő egyenletesen haladt, lassan telt az éjszaka.

"Akárha festett kép volna, s nem maga az élet", gondolta Jan Roman.

A csaplárosnők a poharakat meg az üvegeket a pultra rakták. Jan hátán a hideg futkosott a söntés fémlapjához csapódó és hajszál híján elrepedő üvegtárgyak koccanása hallatán. Az egyébként minderre érzéketlen személyzet minden egyes alkalommal ugyanígy ütötte oda a poharakat, mindig ugyanazzal az erővel, de össze soha nem törve azokat. Jan Roman idegei megfeszültek a pohárkoccanás fémes hangját követő üvegtörésre számító pillanatnyi várakozásban.

A pincér bal kezének legyezőszerűen széttárt ujjaira helyezte a fényesre törölt kerek tálcát, úgy rakta rá az italokat. A borosüveget meg a szódásszifont középre igazította, a tenyere fölé, hogy kiegyensúlyozzák a terhet. Azonnal észrevette, hogy a borospalackot már kibontották, és ebből már azt is kikövetkeztette, hogy jócskán elszaladt az idő, és a csaplárosnők a vendégek ittasságára számítva már nem is igyekeznek leplezni a nemtörődömséget. Ki tudja, meglehet, az asztalokon hagyott maradékkal öntötték fel a palackban található bort, vagy hogy lőrét kevertek a tiszta italhoz, esetleg még némi vizet is elegyítettek hozzá...

Jan ennek dacára továbbra is szó nélkül rendezte a poharakat az üveg köré. Miközben azt vizsgálgatta, szárazak-e, az egyiken rúzsnyomot vett észre, egy ismeretlen ajak lenyomatát. Illetve annak egy darabkáját, mivel a csaposlányok a nagyját azért letörölték. Jan az ismeretlen nőre gondolva megborzongott. Megpróbálta emlékezetébe idézni a kocsma iménti képét, hogy kitalálja, melyik az az ajak, de mindhiába. Ám lett légyen az bár emberi mulasztás eredménye, és semmivel sem több egy mosatlan pohárnál, az üvegen látható ismeretlen ajak, illetve annak maradványa Janban felébresztette a gyöngédséget. Gondolatai Magdalénához kalandoztak. Mennyi ideje is már, hogy utoljára látta?

Nem sokra rá felocsúdott: de hisz ez azért mégiscsak egy mosatlan pohár! Régebben, ami nem volt kifogástalanul tiszta és száraz, azt mindig visszaadta a hanyag személyzetnek. Aztán, amikor rájött, hogy kap helyette ugyan másikat, de az a másik csak másként piszkos, felhagyott vele. Ezúttal is, és most is viszolyogva tette túl magát az egészen. Ahogyan egy-egy poharat levett a pultról és megfelelő helyet keresett neki, ahogyan óvatosan a tálcára helyezte, érezte magán a csaposlányok tekintetét, benne valamicske félelmet és jóval több gúnyt: ugyan szóvá teszi-e majd, visszaadja-e a poharat, tiltakozik-e, tesz-e megjegyzést vagy csak odavet valamit a bajusza alatt? Sugárzott belőlük a rosszindulat, látszott rajtuk, hogy már készen állnak a mentegetőzés és a visszavágás még kimondatlan, de már megfogalmazott válaszaival, s ha kell, pár szitokkal is. Miközben tálcára helyezett egy-egy poharat és a következőért nyúlt, érezte, ahogyan a csaposlányokból felé áradó feszültség enyhül, benne azonban percről-percre növekedett, a tépéshatárig feszítette az idegeit, a vér pedig záporként zúdult az agyára. Úgy érezte, mintha helyet változtatna, hogy lebegni kezd és eltűnik innen, távolodik a kocsmazaj, maga mögött hagyja a söntés mögüli gúnyos tekinteteket, enyhül az italszag és egyre halkul az üveg idegesítő koccanása a fémen, amit ráadásul még fülében a magas vérnyomás okozta zúgás is tetézett. Egy félbemaradt hajnali utazása jutott az eszébe, mikor éppen ébredezik, majd pihenten és jókedvűen a napkeltét nézi.

Ehelyett azonban most csak a szűken töltött poharakat látta. Rakosgatta őket a szódásszifon meg a borosüveg köré. Egyre kevesebb erőt érzett magában ahhoz, hogy megfékezze az átverés, a ravaszkodás és a tisztátlanság áradatát, hogy elviselje a rettenetes és minden tiszteletet nélkülöző kapcsolatokat, ezt a gyalázatos emberek közötti érintkezést, amelynek bár mindannyian tudatában voltak, amely felett azonban valamennyien szemet húnytak. Mintha ez a hazugoknak is és a becsapottaknak is megfelelt volna. Egyesek azzal a meggyőződéssel csaltak, hogy azt senki sem veszi észre, a többiek pedig - eljátszva, hogy hisznek nekik - őket csapták be. Ebben egyedül Jan érezte magát kellemetlenül.

Megérezte a kinti éjszakát és a messzeséget. Andrija vajon jobban lett-e?

Bal kezében megtelt és súlyos lett a tálca. Nézte, ahogy a letörletlen borosüvegen meg a szódásszifonon végigcsorog a csöppekbe gyűlt pára. Elindult, hogy felszolgálja a megrendelt italokat. Úgy tetszett neki egy pillanatra, mintha a borosüveg alatt vízpárna volna, és hogy rajta a flaska kissé megcsusszanna. Éppen akkor állt fel az asztaltól az egyik vendég, és Jannak hátat fordítva, búcsúzkodni kezdett társaságától. Jan számított rá, hogy hirtelen, hátra sem pillantva vág majd át előtte, ezért jobb vállát előretolta, hogy gondosan eltakarja vele tálcát tartó bal kezét, ahogy a labdát bújtatják cselezés közben, vagy a gyermeket vezetik nagy tömegen keresztül.

Már azt latolgatta, hogyan teszi majd a vendégek elé a már felbontott borosüveget. Lesz-e, aki szóvá teszi, esetleg másik, fölbontatlan palackot kér? Vagy tiltakozik a megdézsmált ital, netán a nedves és maszatos poharak láttán, vagy esetleg a poháron észreveszi a rúzsfoltot? Ez számára csak megkönnyebbülést hozna. Azt kívánta, hogy dühösen csattanjon fel a vendég, hogy határozottan tiltakozzon, küldje vissza a rendetlen pohárban felszolgált pocsék italt, ő pedig vihesse vissza a csaplárosnőkhöz, mossák el, töröljék szárazra, figyelmesen és hiánytalanul töltsék ismét teli a poharat - és minden térjen vissza a dolgok másféle, a mostaninál természetesebb kerékvágásába. Meg volt róla győződve, hogy ha a rend itt gyökeret ver, a kávéházból az utcára is kiárad, mások sem fognak tűrni tovább, és végül minden jobbra fordul.

A búcsúzkodó vendég körül sem tekintve csakugyan akkor vette az irányt a kijárat felé, amikor Jan már a háta mögé ért. A pincér azonban jobb keze érintésével finoman feltartóztatta, és folytatta útját a teli tálcával a megcélzott asztal felé. A borosüveg ennek ellenére nekilendült. Jan érezte, hogy a tálca súlypontja tenyeréről egyszeriben az ujjaira tevődik át, hogy a korábbi egyensúly felborult, és hogy már némelyik italospohár is a sikló palack nyomába ered. El kellett volna kapni az egészet a másik kezével, újra rendezni az italokat és kiegyensúlyozni a terhet. Jan azonban úgy érezte, hogy ezt már tulajdonképpen nem is akarja. Bal keze ujjai begörcsöltek az erőfeszítéstől, segítségére a jobb kéz azonban az agy erre vonatkozó parancsa híján nem sietett.

A sima tálcán hangtalanul csúszkáltak a poharak, ujjai elernyedtek, és erőt sem igen érzett magában arra, hogy a bekövetkező eseménynek útját szegje. Mi több, Jan Roman édes borzongást érzett, miközben az elkerülhetetlen bekövetkeztére gondolt, és lépkedett nyugodtan tovább a mind megközelíthetetlenebbnek tűnő asztal felé.

A borosüveg aztán hirtelen megperdült, alja megakadt a magas tálcaperemen, s utánaeredtek a poharak is, majd amikor a bal kéz végérvényesen feladta, Jan Roman tálcája nagy robajjal a csempepadlóra csapódott. A törött üveg csörömpölését elnyomta a szódásszifon robbanása, egy vastag üvegdarab pedig a cipő fölött Jan bal lábába fúródott.

Körül minden megdermedt és elcsendesedett.

A padlón szétfolytak az italok, összekeveredett az édes az erőssel, a színes likőrök hajszálerei szerteágaztak az áttetsző tócsában, összekeveredtek a színek és az ízek az üvegszilánkokkal, s az ílymódon keletkezett elegy valami új, ismeretlen illatot árasztott. A beállt csöndben csak a gusztustalan koktélban pezsgő szóda szén-dioxidjának bugyborékolása hallatszott.

Jan érezte, végigfolyik a lábán és eláztatja zokniját a vér.

Minden szem rátapadt. Ő meg előbb a lábai előtti tócsára, majd az elnémult vendégekre, végül pedig a csaplárosnőkre vetett egy pillantást. Arcukról lassacskán eltűnt a szódásüveg robbanása keltette riadalom, és visszatért a rosszmájúság és a kíváncsiság kifejezése: mi következik most? Ugyanezen tűnődött a Fekete Macskához címzett vendéglő valamennyi látogatója is.

A bejárat melletti asztalon nagy műanyagtálca állt néhány zsírfoltos, teli vizespohárral. A városban tomboló, rettenetes aszályban megszomjazó emberek be-betértek egy borsos áron mért pohár vízre, és ott tébláboltak, hogy valamelyik csaposlány feléjük pillantson, és bedobhassák aprópénzüket a dobozba. Ők is a pincért bámulták, miközben a poharat a szájukhoz emelték, aprót tartó kezük pedig megdermedt a doboz fölött.

Jan Roman megkövülten állt az üvegcserepek között, és úgy tetszett, kívülről, a bámészkodók, a fejleményeket lesők táborából szemléli önmagát. Lelki szemei előtt megrökönyödve látta, amint zavarodottan, tehetetlen, üressé vált kezeivel kis híján az üvegcserepek fölé görnyed, és egy szempillantás alatt megértette, hogy mostantól vége haszontalan és jelentéktelen ragaszkodásának a tiszta poharakhoz, a minőségi italokhoz és az udvarias kiszolgáláshoz, hogy mától végérvényesen fellélegezhet a személyzet, nem kell csalásai miatt rettegnie, ő pedig végképp beleveszik az őt körülvevő és kínosan nyugtalanító valóságba. Hogy immár visszafordíthatatlanul részévé vált ennek a világnak, hogy éppen olyanná lett, mint a többiek.

Ezért aztán Jan Roman nem hajolt le. Megnyugodott, amint azt érezte, ellazul a teste, gondolatai egyre gyorsabban távolodnak e világból és a kávéházból, s lassan átlépve a tócsát, jobb kezével levette és a zsebébe tette csokornyakkendőjét, kigombolt egy gombot a szmokingján, kinyitotta a vendéglő ajtaját, és kilépett a csillagos, meleg, száraz éjszakába.

Amerre ment, vérnyomot hagyott maga után.